–

A kilencvenes évek közepén, amikor életem első újságírói állását koptattam, Uj Péternek a Népszabadságban volt egy tárcarovata. Én akkoriban a The Budapest Sun nevű angol nyelvű hetilapnál dolgoztam, és kezdőként az egyik legutálatosabb feladatot kaptam a szerkesztőmtől: minden héten el kellett mennem az Állami Privatizációs Részvénytársaság (ÁPV Rt.) szokásos heti sajtótájékoztatójára, és megírni, hogy épp mit hirdettek meg vagy adtak el az állami vagyonból, és mennyiért. Szerdánként délelőtt a 4-es, 6-os villamoson zötyögve UP írásai tartották bennem a lelket. Sokszor hangosan röhögtem a szófordulatain, persze nyomtatott napilappal a kezemben. Hol volt még akkor mobiltelefon! Az egyik szövegre a mai napig emlékszem. A címe Merdzsó volt, és az akkoriban tipik magyar vállalkozóról szólt.

A csávóról (mert mindig férfi, csakis férfi), akinek színes viszkózöltönyéből kilógott a sörhasa, zsíros ujján Merdzsó-kulcsot pörgetett, rátarti volt, ügyeskedett, ő, A Vállalkozó, aki pár évvel korábban még bőven állambácsi csecséből szívta az apanázst,

ma viszont már az épp gőzerővel zajló privatizáció zavarosában vagy épp olajszőkítésben, esetleg a nyugati határon felvirágzó export-importban halászott. Profitját ügyesen-okosan befektette… egy Németből behozott Mercibe. Süllyesztett, bőr sportüléssel, faberakással.

Huszonöt év telt el azóta. Ma már se ÁPV Rt., se Népszabi. Én sem járok sajtótájékoztatókra. Mert azóta, kérem szépen: magam is vállalkozó lettem! Színes öltöny, sörhas és szájlent partner export-import mutyi nélkül. A Merci is nagyon másképp néz ki ma már; az ott kezdődik például, hogy elektromos. És menő. 

2017. március 14.: beköltözés a jelenlegi szerkesztőségünkbe - Forrás: Csiszér Goti/Goti Photography

Egészen pontosan öt éve vagyok vállalkozó, mondhatni, startupper*. Volt egy ötletem, ami annyira meg akart születni, hogy minden kételkedésemmel, félelmemmel és üzletiismeret-hiányommal együtt kevés voltam ahhoz, hogy megállítsam ebben a szándékában. A WMN.hu, amit ti ismertek, majd csak március nyolcadikán ünnepli a születésnapját, de a cég, amely kiadja, épp most ötéves. Büszkén és – ma már – békével viselem a címkét, amelyhez annak idején annyi rossz asszociáció társult.

Számomra ma, 2020-ban, vállalkozónak lenni egyet jelent az innovációval, a szorgalommal, a kreativitással, a félelmeim napi szintű legyűrésével, a kőkemény munkával, az önmagamba és a csapatomba vetett hittel, valamint mostani életem legnagyobb értékével: a szabadsággal. A saját úttal.

Az idén kerek születésnapot ünneplünk tehát, és mivel a sikerünk, sőt a létünk nektek köszönhető, szeretnénk, ha ti is ünnepelhetnétek velünk, vagy legalábbis éreznétek valamennyit a hangulatunkból. Ki-ki annyit, amennyi jólesik neki.

Március negyedikén lesz ünnepi Hello, WMN! (amit épp az imént hirdettünk meg, ITT – ne maradj le!), azt megelőzően pedig egy hozzám hasonló karrierváltóknak, leendő vagy kezdő startuppereknek, ötletmelengető gazdáknak szóló workshop aznap délután (ezt már meghirdettük, és telt házas, hurrá!). Március nyolcadikán, a születésnapunkon indul az új Instagram-kihívásunk, év végén lesz majd ünnepi SzuperWMN-gálánk, és ez a cikk, sőt a cikkel induló új Re:Start rovatunk is már az ünneplés része. Mostantól rendszeresen írunk olyan tartalmakat, amelyek talán segítenek abban, hogy úgy érezd, nem vagy egyedül, ha mozdulnál, ha megvalósítanád régen dédelgetett ötletedet, ha váltanál, ha szülés után „visszatérnél”, ha önállósodnál, a saját lábadra állnál, vagy egyszerűen csak hullámvölgyben érzed magad, és szükséged van némi motivációra a továbblendüléshez.

Indulásként arra gondoltam, hogy ha már ez az ötödik szülinapunk, akkor összeszedek nektek öt fontos tanulságot, amire én magam szert tettem vállalkozói létem első öt évében.

1. Nem vagy imposztor

Sosem vagy elég jó. Folyamatosan bizonyítanod kell. De minimum kételkedni magadban, a képességeidben, a munkádban. Belehalsz abba, ha valaki nem elégedett veled, de meg sem hallod a dicséretet. Sikert megünnepelni? Narcisztikus dolog, élet van, munka van, gyerünk tovább! Mindenki azt gondolja, sikeres ember vagy, de téged folyamatosan mardos a kétség…

Ismerős? Elhiszem. Főleg, ha nő vagy. Bennünket, lányokat, ilyennek neveltek. A családunk, a társadalom, a kultúra, az egész világ. (Ezzel együtt bőven látok magam körül férfiakat is a fönti tünetekkel.) Neve is van: imposztorszindrómának hívják, és Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus írt róla egy remek cikket korábban, olvassátok el ITT. 

Tehát rögtön az első pontban szeretném neked elmondani:

az a gondolat, amely olyan régóta motoszkál benned, az ötlet, amely nem hagy nyugodni, az álmod, amelynek megvalósítását évek óta tervezgeted magadban, elég jó. Meg te is elég jó vagy ahhoz, hogy kipróbáld, mi történik akkor, ha megpróbálod megcsinálni.

Ha egy kicsit is hasonlítasz hozzám, akkor funkcionálisan hordozod magadban az X generációra jellemző kettős szorítást: a bizonytalanságot és a maximalizmust. (Lehetsz nálam fiatalabb, attól még előfordulhat, hogy ebből a szempontból „x-esen” viselkedsz, hiszen, mint Steigervald Krisztián generációkutató elmondta a legutóbbi Hello, WMN!-estünkön, a generáció nem annyira születési évszámokhoz kötött, kőbe vésett korkategória, hanem közös élmények és emlékek sokasága, ami kihat a világról alkotott képünkre.) Ez a sokszor egymásnak ellentmondó, máskor meg épp egymást erősítő tulajdonság sokunkat gátol abban, hogy elhiggyük: szabad hinnünk abban, amiről álmodunk. Szóval, szerintem érdemes azzal kezdened a vállalkozói létedet, hogy szakítasz ezzel és elkezdesz hinni benne. Meg magadban. 

2. Természetes, hogy néha egyedül érzed magad (de sosem vagy egyedül)

Nem akarok mellébeszélni: miután végre eldöntötted, hogy belevágsz, még lesznek nagyon sötét, magányos pillanataid. Nekem is voltak (vagyis: vannak). Olyanok, amikor megkérdőjelezed az emberi kapcsolatokba, a saját pszichológiai érzékedbe, sőt a magadba és a vállalkozásodba vetett hitedet. Ez már nem imposztorszindróma: ez a kőkemény valóság.

Lesz, amikor ki akarod kiabálni, hogy: „Hát kellett ez nekem?” Azt javaslom, hogy ha ez a késztetés hatalmába kerít, akkor mondd ki hangosan magadnak ezt a kérdést. És miután kimondtad, figyelj az érzésre, amelyet kivált, mert ott lesz a válaszod. Elképzelhető, hogy azt fogod érezni: nem, nem kellett, hibát követtél el, amikor belevágtál. Ez is egy valid válasz. Van, hogy eljön a pont, amikor ki kell mondani: megpróbáltam, nem sikerült. (De megpróbáltad, helló! Ez nagyon nagy dolog, gratulálok hozzá.) Én mégis arra fogadok, hogy többségben lesznek azok, akiknél, hozzám hasonlóan, a mélyponton maguknak föltett kellett ez nekem? kérdésre elementárisan és gyomorból jön a válasz, hogy: igen, kellett, még akkor is, ha néha a pokolba kívánom az egészet.

Szóval, ha ezen túl vagy, akkor tisztázzunk valamit:

teljesen természetes, amit érzel, ahogy az is, hogy néha tényleg rettenetesen egyedül vagy, hogy senki, de csakugyan senki nem érti meg a helyzeted összetettségét, sőt már a fölvetődött problémákat sem. Na, ezek azok a pontok, amelyek a legnagyobb fejlődések lehetőségét hordozzák magukban.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a mélyponton vagy az onnan kifelé vezető úton találja meg az ember a legfontosabb szövetségeseit. Legyen szó online közösségekről, ahol hozzád hasonló problémákkal szembenéző emberekkel beszélgethetsz, támogatói csoportokról, ahol találkozhatsz is velük; egy jó pszichológusról, üzleti coachról vagy bármilyen segítőről, akiben hiszel; a baráti köröd rég nem látott alaptagjairól, akik adott esetben hónapok óta várják, hogy kidugd a fejed a sok munkából, és meghallgathassanak; vagy épp legyen szó a közvetlen családtagjaidról, akik láthatatlan, de átszakíthatatlan védőhálót tartanak alád. Nem kérdeznek, csak elkapnak.

Keresd meg és építsd föl a neked megfelelő networköt, vedd észre, ha szükséged van rá, és kérj segítséget.

Kevés meghatározóbb érzés van, mint amikor kénytelen-kelletlen beledőlsz a biztonsági hálóba, és egyszer csak azt érzed, nemcsak túlélted, hanem még vissza is pattansz. Magasabbra, mint azelőtt. 

3. Legyenek melletted nálad okosabb emberek

És akkor vannak azok a nehéz pillanatok, amikor tényleg elmész a falig. A falnál pedig azzal szembesülsz, hogy a tudásod véges, a képességeid korlátozottak. Sokan kérdezik tőlem, hogy miben látom a siker legfontosabb hozzávalóit. Erre általában három válaszom van:

  • abban, hogy nem veszem túlságosan komolyan az úgynevezett sikeremet, mert mint minden, ez is relatív;
  • a kudarcban, vagyis a nem eltagadott és átélt bukásaimban, valamint a közben megtanult leckékben;
  • abban, hogy a képességeim mellett ismerem és vállalom a saját korlátaimat is.

Én például nem tudok eladni. Sem magamat, sem a vállalkozásomat. Az egyik legfontosabb tanács, amit friss startupperként kaptam, az volt, hogy: „Azonnal keress magad mellé egy értékesítőt!” Nyilván mindenkinek máshol vannak a határai, az enyéim valahol az Excel-táblázatok alsó harmadában, a költségek és bevételek között húzódó félkövér vonalon találhatók. Bevételügyben nem vagyok jó. Meg még egy csomó minden másban sem. És van, amire persze menet közben kellett rájönnöm, és adott esetben a csapatom szeme láttára hibáztam. Az egyik legfontosabb tanulsága az elmúlt öt évnek az volt, hogy azokra a területekre, amelyeket meg kell erősíteni, időről időre vagy akár állandó jelleggel érdemes olyan tapasztaltabb szakértőket bevonni, akik kiemelkedők és hitelesek a saját területükön. 

Félelmetes, de közben felemelő dolog ezeket a határokat nem egóból, hanem alázatból átlépni, és olyan szakembereket magad mellé állítani, akik a te vállalt gyengeségeid területén erősebbek nálad. Aztán hallgatni rájuk.

Egyáltalán, az egész egódat kordában tartani és folyamatosan a helyére parancsolni ilyen: félelmetes és felemelő. Valamint elengedhetetlen.

4. Egyszer ki kell lépni a garázsból

Hú, ez nagyon nehéz. Amikor arra eszmélsz, hogy a dolog működik, az ötleted megvalósult, a vállalkozásod pedig gyorsabban nő nálatok. Én ezt „startupbetegségnek” hívom, amit simán lehet, hogy nem én találtam ki, hanem valamikor valahol olvastam és magamévá tettem.

A WMN első nagyjából nyolc-tíz hónapját leírt üzleti terv nélkül csináltuk(tam) végig. Nem vagyok rá büszke, de ez van. Az első születésnapunkig nem volt szerkesztőségi irodánk. Az első három évben nem voltak leírt, sőt kimondott, egyértelmű működési szabályaink. És csak idén (!) év eleje óta van úgynevezett vállalati struktúra, azaz olyan átlátható 3F-es (felhatalmazás-, feladat-, felelősség-) rendszer, amely valódi referenciaként szolgál a csapatnak, ha, mondjuk, felmerül a kérdés, hogy adott probléma megoldása mégis kinek a dolga. Szép fejlődési ív ez így leírva, de keserves szülés volt, bevallom. 

Egyrészt el kellett hinnem, hinnünk, hogy a WMN növekszik. Sőt, felnőtt lett. Másrészt ezt a hitet annak a felismerésnek kellett követnie minden lépcsőfokon, hogy az addig használt rendszer nem elég jó. Majd a cselekvés, amelynek során kidolgoztuk az új rendszert.

És végül a legnehezebb: felnőni mindannyiunknak ahhoz, hogy alkalmazzuk és betartsuk a magunk által hozott új szabályokat. Mindezt úgy, hogy lehetőleg ne veszítsük el önmagunkat; a csapatszellemet, a szeretetet; a személyességet, a szabadságot.

Sokat beszélgetünk erről mostanában, és olyankor mindig elmondom: nekem is hiányzik a kezdeti, pici WMN, a mi kis gonzó garázsblogunk. De közben nagyon büszke vagyok arra az útra, amelyet együtt bejártunk, és a vállalkozásra, amelyet együtt építünk. És az egyik legfontosabb feladatomnak tartom vezetőként, hogy az eredeti szellemiséget a lehető legjobban sikerüljön megőriznünk felnőtt, felelős vállalkozásként is. Mert nem lehetetlen.

5. A vállalkozásod legfontosabb vagyona: te vagy

Ezt nem akarom túlmagyarázni.

Mert a világ, a te világod egyik legtermészetesebb és legfontosabb dolga te magad vagy. Nem szabad hagynod, hogy beszántson a saját álmod megvalósítása.

Szerintem minden startupperrel közös élményem, hogy mivel a rendszer „megengedi”, hogy halálra dolgozd magad, te majdnem meg is teszed. Én is majdnem megtettem, sőt megteszem még mindig néha. Ne csináld. Nem éri meg. Még a saját álmod sem.

D. Tóth Kriszta

* Fontos tudnod, hogy minden startupper vállalkozó, de nem minden kezdő vállalkozás startup. Ahhoz, hogy valamit startup vállalkozásnak hívjunk, az kell, hogy innovatív megoldást kínáljon, működésének korai fázisában legyen, és jól skálázható legyen, azaz ami az elején kicsiben működik, az aztán később, a növekedéssel működjön majd nagyban is.

Kiemelt kép: Emmer László