Pásztory Dóri: Hogyan találtam meg az új életem egy másik országban?

–

Oldalborda lettem, és nem bántam

Először – azt hiszem – csak a „Marton’s wife” voltam, mert hát, úgy költöztünk ki, hogy ő kapott egy munkalehetőséget, amivel jöhetett a pereputty is, azaz én, a felesége meg Barni, az akkor egyéves kisfia. Innen indult a londoni identitásom. Senki nem ismert, maximum a férjem kollégái hallottak rólunk, mint támogató háttérről, meg azokról, akik, nagyon, de nagyon várják haza minden nap a munkából. Ennyi voltam, ami a számtalan Magyarországon összeszedett identitás után elég frusztráló és furcsa érzés volt, de ennek az életszakasznak valamelyest a velejárója, így nem nagyon zavart. Egyéves volt Barni, a világom még teljesen beszűkülve, így otthon sem lettek volna érvényesek a korábbi szerepeim. 

Nem nagyon volt bennem hiányérzet, elfogadtam, hogy most az életemnek azt a szakaszát élem, amiben valakinek a valakije vagyok.

Elsősorban a gyerek életében a legbiztosabb, legkiszámíthatóbb pont, másodsorban a férjem biztos támasza, aki próbál helytállni és megfelelni az új munkakörnyezetben.

Aztán elkezdtem a közösségi házba járni baba-mama összejövetelekre, ahol természetesen Barni anyukájaként ismertek, illetve én voltam „Dora from Hungary”. Mivel itt mindenki jön valahonnan, ezért az első azonosítási pontod, hogy honnan érkeztél. Nekem szerencsére soha semmilyen negatív élményem nem volt ezzel kapcsolatban, mindenki inkább csak nyitottan érdeklődött a származásom iránt, de nem ítélt meg ez alapján.

Ha megkérdezték, ki vagyok, mi vagyok, akkor a választ leszűkítettem arra, hogy anyuka vagyok, aki otthon van a kisfiával és a férjem révén költöztünk Londonba. Nem gondoltam, hogy itt, egy másik országban bárki számára érdekes lehet bármi más belőlem.

Úgy éreztem, a különböző tevékenységeim, sportolói múltam, újságírói munkám csak Magyarországon helyezhető kontextusba, itt elég annyi, hogy „Dora from Hungary”.

Nagyjából nekem is elég volt egy ideig.

Barátságok határok nélkül

Aztán ahogy szilárdult a nyelvtudásom és kezdett önállósodni a gyerekem (ez a kettő mutatott némi összefüggést), elkezdtem kicsit többet mesélni magamról a biztos közegekben, ahová hétről hétre visszajártunk. 

Emlékszem arra a büszkeséggel kevert izgatottságra, amikor először cseréltem telefonszámot egy másik anyukával, akivel a játszótéren ismerkedtünk meg, és bekerült egy olyan szám a telefonomba, amit „saját jogon” szereztem meg csak azért, mert szimpatikusak voltunk egymásnak.

Akkor jöttem rá, hogy a nyelvi korlátokkal lezárt falon is átüt a személyiség, ha megvan a közös hullámhossz. A barátság egy sokkal összetettebb képlet, minthogy csak kulturális vagy nemzeti alapra lehessen építeni, és az azonos nyelvvel lehessen csupán összekötni.

Szép lassan lettek itt barátaim. Hasonszőrű emberek, akik félszavakból is megértenek, mert néha valóban nincs meg a szó másik fele. Akik ugyan tök más országból jöttek, de már számtalan olyan élethelyzetben találkoztak velem, amiből tudtunk építkezni, és amiben megtapasztaltuk, hogy a jelenben kompatibilisek vagyunk. Akiket fel tudok hívni, ha segítségre van szükségem, és értenek úgy is, hogy nem beszélek helyesen – és én is értem őket úgy, hogy nekik viszont anyanyelvük az angol. 

Talán ez volt az egyik legfontosabb visszaigazolása annak, hogy kezd újra teret nyerni a „pásztory dóriságom”, aki már nem valakinek a valakije, csak úgy önmagában is értelmezhető személyiség.

Az első barátságok megköttetése adott olyan önbizalmat, hogy még nagyobbra mertem- és tudtam nyitni ezt a kaput, és még többet meg tudtam mutatni önmagamból.

Hárításban, amíg csak lehet

A paralimpiai bajnoki énem akkor tért vissza, amikor elvállaltam egy beszélgetést a közösségi házban a sportpályafutásomról. Azt gondoltam, a briteknek annyi paralimpiai bajnokuk van, hogy nem fog nekik túl sokat jelenteni az, amit én elértem – itt több száz hasonló sikertörténet van. Tévedtem, mert pont ettől tudják nagyon értékelni. Ez a város átélt egy paralimpiát, az itt élő embereknek élményként él az emlékezetünkben a 2012-es esemény. Nem kell elmagyaráznom nekik a tetoválást a bokámon, mert ismerik a paralimpia szimbólumát.

De ezek az identitások mind a múltból táplálkoztak és csak szépen lassan, három év alatt törtek a felszínre, a jövő viszont teljesen homályos képként lebegett előttem.

Folyamatosan hárítottam a válaszadást arra a kérdésre, hogy mi történik majd, ha már Barni iskolába megy, és nem lesz szükség arra, hogy én teljes egészében neki szenteljem magam. Nem tudtam erre a választ, és ez egy idő után mázsás súlyként kezdett nehezedni a vállamra. Végtelenül idealista vagyok, úgyhogy azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy úgyis lesz valahogy, eddig is volt valahogy. A férjem nem mindig tapsikolt boldogan ennek az értelmezhetetlen jövőképnek, főleg úgy nem, hogy közben látta rajtam, engem sem elégít ki igazán a magamnak adott válasz.

„Majd biztos jön valami jel vagy isteni szikra, ami megmutatja az utamat” – ilyen és hasonló coelhoi bölcsességeket használtam a felelősség hárítására.

Ilyenkor azért meg-meg csapott az érzés, hogy mennyivel egyszerűbb lenne otthon, mert tuti mindennap a WMN irodában lógnék és enném Borcsa jobbnál jobb kajáit, meg nyüstölném Krisztát, hogy menjünk együtt futni, meg csesztetném a Szentesit, hogy soha ne hagyjon ki a divatanyagból (a chates odapörkölés már rég kevés). 

Milyen könnyű lenne ez az út.

Coelhóban mégiscsak van valami

Nem tudom, hogy azért-e, mert valahol mélyen tudok hinni abban, hogy a dolgok a helyükre rázódnak, de valahogy tényleg kezdtem megtalálni a hiányzó puzzle-darabkákat, mire megvettem Barninak az iskolai egyenruhát.

Ehhez elsősorban önbizalom kellett, amit az a rengeteg pozitív visszajelzés épített fel bennem, amit a környezetemtől kaptam. Először Marcitól, akinek szentül megfogadtam a kiköltözésünk előtt, hogy én soha nem szólalok meg előtte angolul, és ezt frusztrációmat sikerült türelemmel és sok dicsérettel lebontania, majd a helyi közösségtől, akik kitartóan és nyitottak fordultak felém addig, amíg meg nem ismertek jobban, sőt, a végén már olyan jól, hogy terelgetni is tudtak az utamon, amin elindultam.

Amikor bevittem az érmeimet, és meséltem Sydneyről és Athénról, akkor a közönség soraiban ott volt egy nyugdíjas úszóedző, aki felajánlotta a segítségét, és felvette a kapcsolatot a helyi egyesületekkel, ahol elkezdhettem ismerkedni az edzősködéssel. Így találtam meg azt az egyesületet, ahol most dolgozom.

Ezen a lassú, sok aggodalommal, szorongással, de örök optimizmussal kikövezett úton jutottam el odáig, hogy találtam magamnak egy hivatást, amiben szeretnék fejlődni, előrelépni, egyre jobb és jobb lenni, és amiben már most olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, amitől nagyon jól érzem magam a helyemen: az uszodában. Találtam egy közösséget, ahol kíváncsiak rám, ahol a magam összetettségében és sokszínűségében ismernek már, és szereztem magamnak barátokat, akik úgy szeretnek, ahogy vagyok. Itt. Londonban. Pásztory Dóriként.

Pásztory Dóra

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Pexels.com, Pásztory Dóra