Vissza a medencébe

A plafont nézem. Fehér téglalapok. Nem túl izgalmas, még a világítás sem zavar. Próbálok emlékezni, milyen volt a Nevkó (uszoda – a szerk.) plafonja, de nem megy. Pedig tíz évig néztem. Az agyam viszont úgy döntött, hogy ez az információ irreleváns számára, úgyhogy szelektálta a képet. Vagy olyan mélyre rakta, hogy nem tudom megtalálni.

Próbálom elterelni a figyelmem arról, milyen lassú vagyok. Rohadtul idegesít.

Hiába ugyanazok a végtagok, ugyanazok az izmok, ugyanazok a mozdulatok, nincs semmi sebesség. El nem tudom képzelni, milyen volt suhanni a vízben.

Megvannak a szavak, amikkel körülírtam az érzést, hogy eggyé válok a vízzel, hogy könnyű vagyok, áramvonalas, és csúszom előre, mint kés a vajban. De az érzet már nincs meg hozzá. Üres leírások.

Sosem fog már visszajönni, tudom. Pont ezért nem merészkedtem eddig medence közelébe. Mert nem akartam ezzel szembesülni. Azzal, hogy én is egy vagyok a sok közül, aki elfárad 400 méter után, akinek izomláza van másnap, ha leúszik két kilométert, és akit simán lehagynak olyan úszók, akiknek a technikája talán nem olyan csiszolt, mint az enyém, viszont heti több alkalommal lejárnak edzeni. Nem versenyzők, nem élsportolók, pusztán rendszeres uszodalátogatók. Amilyen én nem vagyok, már 13 éve.

Athén után azt mondtam az edzőmnek, Tolja bácsinak, hogy azonnal visszatérek, amint elkezd hiányozni. Nagyon sokáig reménykedett benne, hogy ez az érzés előbb tör rám, minthogy visszafordíthatatlanul leamortizálom a testem. A kitartását tökéletesen mutatja, hogy nagyjából a terhességem alatt felszedett plusz 22 kilónál engedte el az újabb paralimpiai felkészülés tervét.

De nekem egyáltalán nem hiányzik az úszás. Most sem. Nem azért tértem vissza az uszodába, mert nagyon szerettem volna újra vízbe ugrani – inkább a kíváncsiság hajtott, mint a vágy.

Érdekelt, hogy milyen érzés 13 év után újra végigtempózni egy hosszt, vajon tudok-e még pillangózni, és le tudom-e úszni a 200 vegyest. De a kíváncsiság azért nem volt olyan erős, hogy csak ezért lemenjek úszni, egészen másik ajtón tértem vissza.

Önkéntes elvonulásban

Az történt, hogy Barni tavaly karácsonykor betöltötte a negyedik életévét, ezzel jogosultságot szerezve az egész napos iskolai ellátásra. Anélkül, hogy mélyen belemennék az angliai rendszerbe, hároméves korig itt semmilyen állami ellátás nincs a gyerekeknek, onnantól pedig csak napi három óra, amit nemrég változtattak meg, és rászorultság alapján lehet kérvényezni heti 30 órát is. Mi viszont nem felelünk meg a kritériumrendszernek, így egészen mostanáig az volt a családi megegyezés, hogy én itthon vagyok Barnival.

Négyéves kortól viszont kezdik az iskolaelőkészítőt, ami leginkább a nagycsoportos óvodának felel meg. Ekkortól már egész nap bent vannak a gyerekek az iskolában. Így tehát ősztől annyi szabadidőm lesz, ami már alkalmas arra, hogy elgondolkodjam azon, mivel is szeretném kitölteni a napjaimat a főzés-mosás-takarítás-sport-írás-önkénteskedés vonalon túl.

Ez a „kitalálás” egy rémisztő folyamat. Évek óta összeszorul a gyomrom, ha rágondolok. Mi lesz, ha már nem lesz dolgom itthon, és tényleg ki kell találnom valamit? Magamat. Londonban.

Minden, amit Magyarországon csináltam, valamelyest kötődött a nyelvhez és az országhoz. Az újságírás és a kommentátorkodás nekem csak az anyanyelvemen megy. Egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is olyan nyelvtudásra tegyek szert angolul, hogy ezen szakmák valamelyikébe itt is belevágjak. Civil szervezetekből itt is van dögivel, számtalan olyan ügyet tudnék segíteni, ami nekem fontos, de még mindig a magyarországi szervezetekhez húz a szívem, mert olyan személyes kötődéseim vannak, amik feltétlenül kellenek ahhoz, hogy szívvel-lélekkel tudjak dolgozni orkánerejű ellenszélben ezen a területen.

A hátország felbecsülhetetlen értéke

Szóval az, hogy öt éve nincs állandó munkahelyem, és mindeközben kiköltöztünk egy másik országba, nem könnyítette meg a munkaerőpiacra való visszatérésem. Főleg úgy nem, hogy nincs olyan tudásom és hivatásom, ami globálisan keresett lenne.

De van egy támogató férjem, akinek a szakmájával kinyílt a világ számunkra, amivel megteremtette nekem a gondolkodási idő feltételeit, és soha, egyetlen pillanatig sem éreztette velem, hogy értéktelen lenne, amivel a napjaimat töltöm – akkor sem, ha anyagi értéke nem volt.

Büszke arra, hogy írok, hogy önkénteskedek, hogy gondját viselem a gyerekünknek és vezetem a háztartást.

Kivárta, amíg én magam mozdulok valamerre.

Munkaerőpiaci szempontból egyébként igazi kapufa lettem, mert teljesen használhatatlan vagyok mindenfajta irodai munkában, délelőtt gyakorlatilag szobanövény szinten vegetálok, este nyolc után viszont őrületbe kergetem a környezetem (és a szerkesztőmet), mert ekkor kezdek el turbófokozaton pörögni, az agyam maximális sebességre kapcsol, és egy óra alatt annyi mindent intézek el, mint előtte hat órában.

Ráadásul nekem a prioritási lista élén a családmenedzsment áll, amiről azt gondolom, hogy tök komplex feladat, és amellett, hogy elfogadható mértékben vagyok benne tehetséges, még örömöt és sikerélményt is ad. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam háztartásbeliként, de voltak olyan pillanataim, amikor erősen éreztem, hogy én ezt akár örökké is tudnám csinálni.

Pont ezért nem is belülről kaptam az első rúgást, ami kimozdított ebből a kényelmes, jól bejáratott állóvízből, ennyi otthon töltött év után ugyanis annyira eltunyulnak a lábak, hogy már nem rugdosnak.

Az én két lábon járó katalizátorom

Vajda Évát Londonba sodorta az élet, és ha már itt volt, felhívott, hogy mizu, hogy vagyok, és miért nem kezdek el úszásoktatással foglalkozni, mert neki ez a terve. Éváról azt kell tudni, hogy Magyarországon legszuperebb oknyomozó újságírója volt, és az egyik legnagyobb hatású tanárom az egyetemen. Már akkor kiderült, hogy az úszás összeköt minket. Most már csak az, mert ő teljesen felhagyott az újságírással.

Szóval, ha ez embert „csak úgy” megcsörgeti az egyik szakmai példaképe, akkor csak nem vágja rá, hogy „Hát, tudod, Éva, nekem annyira belassultak az agytekervényeim, nem vagyok benne biztos, hogy vissza tudom-e pörgetni annyira, hogy bármi olyat csináljak, amiért valaki hajlandó fizetni.”

Tényleg totál be voltam szarva attól, hogyan tudok visszaállni egy kötöttségekkel teli életvitelre, amikor nem az történik, hogy ha jó idő van, akkor egy parkban tölthetem az időt, ha meg rossz, akkor a kanapén, vagy valami menő múzeum játszórészében.

Féltem, milyen lesz visszamenni felnőtt emberek közé, hogy bírja majd a magányos órákból építkező személyiségem az aktívabb szociális részvételt. Mindezek mellett azért elkezdett mozgolódni bennem az igény, hogy hosszú távon is gondolkodjam, és kiépítsek egy Pásztory Dórit itt is, a „Barney’s mom” tituluson túl is.

Éva – ahogy az egyetemen – most is kellő eréllyel terelt rá az útra, aminek első lépéseként beiratkoztam egy úszásoktatói tanfolyamra. Angolul, Londonban. Gondolom, sejtitek, milyen szóösszetétel következik. Igen, be voltam szarva.

Aztán szép lassan összeállt a kép. Egyik tanfolyam után jött a másik. Próbaoktatások, sikerélmények, egyre növekvő önbizalom, egyre növekvő szókincs és tapasztalat. Megkeresések, ajánlatok, és főleg a rácsodálkozás, hogy nekem ebben van helyem, én ebben jó lehetek.

Hát, így jutottam el odáig, hogy nézem a plafont. Nagyjából egy hónapig kellett heti kétszer-háromszor uszodába járnom, hogy elfogjon a kíváncsiság, vajon milyen érzés lenne visszatérni a vízbe. Ha a vízben nem is, de a medenceparton már jól érzem magam.

Pásztory Dóra