Dupla dinamit, de hol marad a nagy bumm? (Filmkritika a Bébibummról)

–

Unoka és „kisbácsi”

Avril komoly és céltudatos nő, aki középkorú édesanyjáról is lelkiismeretesen gondoskodik. Nem mintha a mama rá lenne szorulva: fiatalos, kissé infantilis viselkedése mögött narcisztikus személyiség lapul. Lenyughatatlan napként tündököl leánya egén, még akkor is, ha Avril egy kis árnyékra vágyik. A fiatalasszony néha úgy érzi, mintha Mado nem is az anyja, inkább a fegyelmezetlen lánya lenne. Amikor Avril bejelenti, hogy gyarapodik a család, a leendő nagymama sem akar lemaradni, és rátromfol lányára: kettős gyermekáldásnak néznek elébe, mivel útban van Avril öcsikéje, aki akkor Mado unokájának a… ööö… mi is a helyes kifejezés, ha a nagybácsi fiatalabb az unokaöcsnél?

Kinek a pap...

Az utóbbi időben, köszönhetően a hollywoodi dömpingnek, kissé elszoktunk az európai humortól, pedig pár évtizede még közelebb állt hozzánk a pikáns és temperamentumos francia- vagy az adekvátabb olasz komédia, hogy az angol abszurdról már ne is beszéljünk. Pierre Richard hol kakaskodott, hol „gatyót” vásárolt, Louis de Funés a napfényes Saint Tropez-ben őrizte a csendet, kergetett fantomokat, vagy brit pilótákat menekítve húzta el a németek nótáját. A Monty Python görbe tükre mindennek a fonákját mutatta, a Benny Hillt váltó Rowan Atkinson burleszkes szkeccseitől pedig még maga a néző is szellemi tótágast állt. Bud Spencer és Terence Hill pofonjai máig visszhangoznak a magyar háztartásokban, hála a kereskedelmi tévécsatornák boldog békeidőket megidéző, délutáni műsorsávjának. Aztán idővel helyet követelt magának az altesti humor, megkeserítve a szánkban az amerikai pite ízét, vagy épp Robert De Nirót alacsonyítva le szexista nagyfaterrá, míg végül szép lassan monopolizálta nemcsak a hazai kínálatot, de bizony az iránta való keresletet is (lásd: a Baywatch-film mindent elsöprő hazai sikerét).

Ha valamire, akkor a humorra aztán abszolút jellemző, hogy teljesen szubjektív kategória: ami nevetésre ingerli az egyiket, talán épp felháborodást vagy viszolygást vált ki a másikból. Mindenkinek máshol található az ingerküszöbe, ezért nem is érdemes senkit ez alapján el-, és megítélni. A humoristák, a vígjátékok készítői jellemzően könnyedén „kitapogatják” a célközönség „érzékenységét”, mint rutinos orvos a beteg pulzusát. Néha azonban előfordul, hogy mellé- vagy túllőnek, és azt hiszem, kevés kínosabb dolog van a néma csendbe burkolózó nézőtérnél egy stand up fellépés vagy egy vígjáték vetítése során.

Nevetni kell, ennyi az egész

Jelen esetben a néma csend azért túlzás, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor nevetett fel a sajtósokból verbuvált publikum a Bébibumm vetítésén. Talán az a bizonyos ingerküszöb tolódott túl magasra a kollégáknál – nálam biztosan –, mindenesetre nem igazán találta viccesnek senki azt a jelenetet például, amikor a vizes kismamatorna során a leendő apuka és az úszásoktató a víz alatt a kismama hüvelyébe beszélve próbálja megfordulásra biztatni a farfekvéses kisbabát. Ez olyan, mintha az altesti poénok királya, Judd Apatow mondta volna tollba, nem pedig egy empatikus, szolidáris író-, és rendezőnő. Miért kell ez bele? Jah, hogy legyen min nevetni?

Konfliktushelyzetekből szerencsére nincs hiány (a legdrámaibb az Avril anyósáéknál elköltött karácsonyi vacsora), amely a klasszikus francia vígjátékok egzaltált civódásait idézi meg, bár megoldásaiban két szék közé esik: vagy otromba, „poéngyilkos” módon rövidre zárja, vagy humor nélkül elengedi a jeleneteket.

Csajos mozi

Amiért mégis lehet szeretni, azok a kiforrott alaphelyzetek: bár elkoptatott klisének tűnik, remekül működik az anya-lánya szerepcsere. Mado tényleg olyan, mint egy neveletlen gyerek: Avril pakolja össze a mama rendetlen szobáját, intézi a hivatalos ügyeit, eltartja, miközben Mado éli felelőtlen világát. Avril a férjével is marhára ki van segítve: Louis a diplomamunkáját írja, és semmit nem hajlandó otthon keresztbe tenni, maximum a lábait. Így minden Avril nyakába szakad a mamától és a férjétől kezdve a pénzkeresésen át a házimunkáig. Ezek után egy újszülött már igazán csak hab a tortán, hát még kettő!

A Bébibumm azoknak a filmeknek a táborát erősíti, amelyek az áldott állapot fonákságaira helyezik a hangsúlyt. Nem köntörfalaz: a terhesség valóban terhes a kismama számára, a reggeli rosszullétektől a megzavart hormonháztartáson át a szülés kínjaiig – ha női princípium és kiváltság is, a vajúdás korántsem tartozik a nő életének legszebb pillanatai közé! Zseniálisan sikerül ráhúzni Avril terhességét a parfümőri munkájára: élete megbízását megkapva egy új, mellékhelyiségbe szánt légfrissítő kompozícióját kell kikevernie, amely a kiélesedő érzékeivel és a hullámvasútra éves bérletet váltott hormonjaival bizony meglehetősen szórakoztató pillanatokat eredményez.

Camille Cottin színésznő legalább száz arcát villantja fel Avrilként, teljesítményéből mégis a harsánysága a legemlékezetesebb momentum. Juliette Binoche infantilis (nagy)mamaként telitalálat, csupán a forgatókönyv nem tud vele mit kezdeni. Hasonló a helyzet Lambert Wilsonnal is, aki Mado karmester exét, Marcot játssza. Mindhármuk jellemfejlődése igen hiteles: itt az ideje, hogy Mado felnőjön, és valódi támasza legyen a lányának, Avril jobban teszi, ha egy kicsit elengedni a gyeplőt, Marc pedig a felelősségvállalásról tudhat meg új dolgokat.

Alacsony a mérce

A Bébibumm csajos moziként remekül megállná a helyét, de vígjátékként elvérzik. Igazi dupla dinamit a témából, és a felvázolt alaphelyzetből fakadóan, ám a játékidő előrehaladtával besül, hogy végül ne fussa többre tőle egy halk pukkanásnál. Binoche és Wilson között hiába vibrál a levegő, nincs szikra, ami begyújtaná a tölteteket, hogy aztán a középmezőnynél magasabbra repítse a produkciót. Talán túl magasra helyezzük a lécet, de azért biztosan lesz, akinél a film ezt is megugorja. Ez utóbbiakra vár egy felhőtlen másfél órás, hamisítatlanul európai ízű szórakozás.

Képek: Vertigo média 

 Bányász Attila