–

Van már egy jól kialakult rendje ennek: általában úgy kezdődik a történet, hogy megismerjük a bűncselekményt – vagy legalább az eredményét –, és aztán vagy arra épül a sztori, hogy a nyomozókkal együtt megfejtsük, ki követte el és miért, vagy ha ez rögtön nyilvánvaló, akkor hogy hogyan sikerül elkapni a tettest és bizonyítani a bűnösségét. Az utolsó lépcsőfok azonban más utat választott. Itt semmi sem egyértelmű, mindent folyamatosan meg kell kérdőjelezni, és az utolsó epizódig (nyolcrészes a sorozat) nem lehetünk biztosak abban, hogy ki mikor, miért és egyáltalán elkövetett-e valamit.

Úgyhogy nem is arról van szó, hogy hány „csavar” van a történetben, hanem hogy létezik-e egyáltalán igazság. Rekonstruálható-e valaha a tények láncolata, ami megmutatná, mi történt voltaképpen? Mert mire itt úgy éreznénk, végre van egy koherens változatunk, egész biztos, hogy egy perc múlva megdől az egész, és kezdhetjük elölről a töprengést. Jön a következő verzió, hogy aztán az is megdőljön. Mindez máris mutatja:

feszültségben nincs hiány, a bevonódás tökéletesen működik, sőt úgy vezetnek minket az orrunknál fogva, hogy a végén már semmiben se lehessünk biztosak.

És akkor, a legeslegutolsó percekben – hiszen le kell valahogy zárni a történetet – mintha mégis kapnánk egy választ. Mint egy kegyelemdöfést.

Hogy ne rébuszokban beszéljek tovább, elmondom, mi az alaphelyzet. 2001 decemberében Michael Peterson író (és egy polgármester-választás sikertelen jelöltje) a tekintélyes észak-karolinai háza medencéjének partján elbúcsúzott a feleségétől, aki lefekvéshez készülődvén elköszönt tőle, és bement a házba, majd fél óra múlva, amikor Peterson utánament, a nőt holtan találta az emeletre vezető lépcső alján, vérben úszva. Legalábbis ezzel hívta fel a 911-et teljes pánikban, mert Kathleen Peterson addigra már alig lélegzett. Amikor pedig öt perc múlva újra telefonált, már halott volt.

A kiérkező rendőrök a vér mennyiségéből és az asszony sérüléseiből arra következtettek, hogy nem baleset történt (ahhoz túlságosan brutális volt a sebesülés mértéke), hanem valószínűleg idegenkezűség vetett véget az életének, bár a házba illetéktelen nem hatolt be, vérnyomok nem bizonyították, hogy a gyilkos elhagyta volna a tetthelyet, és fegyver vagy eszköz sem került elő soha. Mégis azonnal a férjre, Michael Petersonra terelődött a gyanú, akinek a bűnösségéhez még indítékot is keresni kellett, ugyanis Petersonék nagy és példás – igaz, patchwork- – családban éltek, az összes felnőtt gyerekük (öten voltak, de valójában egyik sem vér szerinti módon közös) váltig állította, hogy húsz év után is szerették egymást, harmonikus volt a viszonyuk. 

Senki nem látott köztük feszültséget, hát miért ölte volna meg egyik a másikat? 

Innen indul a sztori, amelynek főhőse tehát Michael Peterson (Colin Firth), aki nemcsak elveszíti egyik napról a másikra a feleségét, a család összetartó erejét – és egyben anyagi bázisát –, de pillanatokon belül a vádlottak padjára is kerül. Egy indíték ugyanis előbb-utóbb mégis akad: a számítógépén melegpornó-felvételeket találnak. Vagyis titkai voltak, vagyis kettős életet élhetett, és ez a felesége számára talán éppen azon az éjszakán vált nyilvánvalóvá. 

Itt kezd csak igazán érdekes lenni a sztori, mert ez az első jel arra, hogy semmi sem pontosan az, aminek látszik. Peterson azonnal elismeri ugyan a biszexualitását (amiről a gyerekei sem tudtak – viszont azt állítja, Kathleen igen), de ezzel elindul egy lavina: fény derül néhány korábbi hazugságára, és a kívülről tökéletes család máza repedezni kezd. Lassan megismerjük a gyerekek hátterét (ki melyik szülője révén kerül a házba, kinek milyen a viszonya a többiekhez), Kathleen testvéreit (akik azonnal meglátják sógorukban a gyilkost), és hirtelen minden a lojalitás kérdésére koncentrálódik, és arra, ki hisz Petersonnak (aki ártatlannak vallja magát), és ki feltételez róla gyilkos indulatokat.

Cáfolhatatlan és minden kétséget eloszlató bizonyítékok ugyanis még évek múltán sincsenek a bűnösségére. 

Körülbelül háromepizódonként új interpretációt ismerünk meg arra, mi történhetett (és ezeket el is játssza a Kathleent alakító színésznő), miközben flashback jelenetből megismerjük a család és a házaspár korábbi életét (amik mind újabb árnyalatokkal gazdagítják a képet, és végre egy igazi család, egy igazi házasság képe kezd kirajzolódni, annak minden problémájával együtt), illetve megérkezik egy francia dokumentumfilmes stáb is, amelyik előbb megfigyelőként, aztán már félig-meddig az ügy szereplőjeként csatlakozik az érintettek köréhez (munkájukat egy szintén nyolcrészes sorozatban a Netflixen lehet megnézni), és végül kezdetét veszi a bírósági tárgyalás is – majd a sorozat közepére be is fejeződik, és Peterson börtönbe kerül. Eddig tart a sorozat első fele.

A másodikban pedig a már lezárt ügy mégsem akar megnyugodni: egyrészt, mert a család szétrobbant és atomjaira hullott, és végigkövetjük, ahogy a felnőtt gyerekekre hatott az eset, másrészt, mert Petersonnak mindig akad új védelmezője, aki nem törődik bele a börtönbüntetésébe. Az egyik ilyen – érdekes módon – a francia dokumentumfilmes stáb vágója, Sophie (Juliette Binoche), aki a munkája során gyakorlatilag beleszeret a filmje főhősébe, és belép annak életébe afféle megmentőként. Ez kerül a sorozat második etapjának fókuszába.

Egyszerűen lefegyverző, ahogyan ez a történet állandóan továbbgyűrűzik, kiszélesedik, összeszűkül, újra beindul, megint megtorpan, és folyton irányt változtat, mintha soha az életben nem akarna véget érni.

Mindez nem történhetne meg, ha a középpontjában nem egy olyan kiismerhetetlen és megfejthetetlen figura állna, mint Michael Peterson, az író. És itt a hivatása azért fontos, mert soha nem lehetünk biztosak abban (egészen az utolsó percig), hogy nem egy kreálmánnyal van dolgunk: valakivel, akit ő alkotott saját magából, de aki nem az igazi énje. Talán csak annyi világos kezdettől fogva, hogy egy súlyosan narcisztikus illetőről van szó – ami egyébként a dokumentumsorozatból még jobban kiderül. Azzal ugyanis, hogy a fikciós sorozat alkotói Colin Firthre osztották ezt a szerepet, egyértelműen abba az irányba billentették a karaktert, hogy legyen szerethető és a megtévesztésig hiteles.

Firth egyszerűen nem lehet egy kegyetlen gyilkos, róla ezt sosem feltételeznénk – míg az igazi Michael Peterson első pillantásra sem teljesen százas, de ezt a kellemetlen érzést ő is képes eloszlatni az emberben, mert a manipuláció bajnoka. Ettől azonban még nem feltétlenül gyilkos.

A sorozat a történetvezetési bravúrok és a kiváló rendezés mellett a castingtól működik briliánsan. Colin Firthből sosem néztem volna ki, hogy egy igazi amerikai karaktert képes hozni, annyira ízig-vérig angolnak ismertük meg, de sikerül neki, ahogy ezt a Peterson nevű fantomot is megtölteni élettel, színekkel, valós és hamis viselkedési mintákkal. Az ő vállán nyugszik a sorozat sikere, és micsoda erős váll ez! De méltó partnereket is kapott hozzá, és itt nem is csak a Kathleent alakító Toni Collette-re gondolok, akitől viszont már megszoktuk ezt a nagyon igazi, hús-vér embert megformálni képes játékot, hanem például Juliette Binoche-ra, akinek minden pillanata galvanizáló hatással bír. 

Binoche olyan színész, aki más nívóra tud emelni egy produkciót – még akkor is, ha az már eleve a legfelső polcon volt.

Olyan, mintha az ötös osztályzatra ő tenné fel a csillagot, a tortára a habot, vagy a habra a kandírozott cseresznyét. Annyi finomság és intelligencia van a játékában, miközben ő maga olyan gyönyörű ember, hogy mellette egy pillanatig sem lehet unatkozni, és bárhová vakon követnénk. Az ő Sophie-ja meg Petersont követi vakon (és itt a vakságon van a hangsúly).

De ott van még az ügyészt, Freda Blacket alakító Parker Posey is (a kilencvenes évek indie-királynője), aki ebben a karakterszerepben is zseniális (nem túlzok), vagy a Peterson ügyvédjét alakító Michael Stuhlbarg, korunk egyik legnagyobb filmszínésze, és még sorolhatnám, mert a Peterson gyerekek is mind izgalmas figurák, és kellő mennyiségű képernyőidő jut nekik arra, hogy ki is bontakozzanak (például Todd szerepében Arnold Schwarzenegger fia, Patrick, vagy a Trónok harcából ismerős Sophie Turner mint Margaret). Az ember egyik ámulatból esik a másikba, milyen kiváló színvonalú a színészi munka, mennyi tehetség sűrűsödött össze ebben a sorozatban.

És a végére mégis csak kilyukadunk valahová – egy nagyon fontos üzenethez. (Innentől nem tudom elkerülni a spoilert, úgyhogy aki fél tőle, fejezze be a cikk olvasását.) Azt tanuljuk meg ugyanis, hogy a valódi vágyaink és végső soron a valódi énünk elfojtása végzetes következményekkel járhat. Olyan indulatokat szülhet, amik egyszer csak váratlanul és kontrollálhatatlanul törnek ki, hiszen egy élethazugságban nem lehet éveken (sőt évtizedeken) át, a nap huszonnégy órájában élni.

Miközben ránk is ég az a hazugság, egyben meg is fojt – ön- és közveszélyes dolog tehát vállalni. Ne próbálkozzatok vele, ne meneküljetek az elől, akik legbelül vagytok, mert a végén szörnyeteg lesz belőletek – akármilyen megnyerő külső mögött.

És ez még semmi. A környezetet is kikészíti, tönkreteszi, és minél erőteljesebben ragaszkodik hozzá valaki, annál szélesebb körben képes az igazság írmagját kiirtani. Így pedig már ártatlan, védtelen embereket is képes megmérgezni, akár több generáción át – egyetlen, az élethazugsághoz ragaszkodó ember.

Gyárfás Dorka