–

A történet maga, legalábbis a felütés, akár klisének is mondható. Sajnos. Ki ne hallott volna legalább egy tucat ilyen sztorit akár a legközelebbi baráti körében is? Tíz-húsz év házasság után a férj lecseréli az öregedő feleséget és az évtizedek alatt felépített, biztonságos otthont a fiatal, friss húsra, buja szexre, kalandra. Sokan tán még bólogatnak is erre, persze, igaza van, egyszer élünk. De mi marad utána, a romok tetején, miután elült a távozása keltette por és vihar? Egy magányos nő, aki még nem érzi annyira öregnek magát, mint a társadalom szeretné, aki még nem akar eltűnni a süllyesztőben, aki vágyik rá, hogy megérintsék, megcirógassák, csókolják, szeressék, elringassák – ha mással nem, legalább illúziókkal. Ő is fiatal szerelemre ácsingózik, nemcsak a szenvedélyes légyottok és a ruganyos férfitest miatt, hanem mert újra ifjúnak akarja érezni magát. Járhat neki is efféle szerelem?

Olyan igazságtalan valahol ez a kettős mérce. Ötvenes férfi és a huszonnyolc éves barátnője… nyilván senkiben nem kelt ellenérzéseket a történetük. Senki nem ütközik meg a jelenségen, sőt. Ez csak természetes. Hátba veregetik a férfit, látszik, hogy okos, befolyásos, hatalommal bíró. Egy igazi alfahím, ennél kevesebb (kinézetben, persze, korban egy nappal sem több!) nem is járna neki. A nőt is megértik, hiszen így lehet mellette egy biztos támasz, egy nagybetűs Férfi, aki elvezetgeti az élet sebes folyású vizein.

No és ugyanez fordítva? Ugyan már, ne légy naiv. Hiszen úgy egészen más a kép. A férfinak biztosan anyakomplexusa van. A nő meg egy hiéna, elszedi a fiatal lányok elől a nekik járó jusst.

Juliette Binoche emelt fővel játssza az idősödő nőt, aki csak azért sem adja fel, aki nem akar térdre kényszerülni… igaz, nem is teljesen egyenes úton próbál szerelmet kapni. Ifjú testet, fiatal életet hazudik magának, ellopva egy másik nő identitását, és ezzel újra és újra beleszalad a pofonerdőbe. Összeszorult gyomorral izgulom végig a filmet, miközben

benne vagyok Binoche minden keserű mosolyában, minden eltagadott szarkalábában, a lefittyedő szemhéjában, és a vágytól perzselt pórusaiban. Vajon mi lesz ennek az egész veszélyes játéknak a vége?

Merthogy a film valóban sokvégű, felkínál jó pár alternatívát, mielőtt végleg megérkezne egy állomásra… ha egyáltalán végnek tekinthető az is. A végső filmkockákról maga Binoche és a rendező, Safy Nebbou is hosszan vitatkozott, mígnem nyert végül a színésznő javaslata – de hogy az mi, azt igazán nem spoilerezhetem el…

Miközben feszülten figyelem a gyorsan pergő eseményeket, hogyan csavarodik bele Claire a hazugságai spiráljába, mélységesen megrendít az ötvenes nők sokszor kilátástalan helyzete. Úgy tűnik, ha megvan az az egy hendikeped, hogy már nem vagy fiatal – ebben a fiatalságkultuszban tomboló világban –, akár el is áshatod magadat. Akkor még a fiatal szeretőd is, aki csak arra használ, hogy időről időre, ha úgy szottyan a kedve, beléd törölje a farkát, de a barátai, a nyilvánosság előtt már nem vállal, úgy aláz meg, ahogy akar. Ötvenes nőként úgy érezheted, meg kell kötnöd olyan kompromisszumokat, amiket húsz éve eszedbe nem jutott volna, sőt. Akkor hátat fordítottál volna a férfinak olyan sértő mondatok hallatán, amiket most mosolyogva benyelsz. Mert ha nem, örökre elveszíted az esélyedet az érintésre, csókra.

Ötvenes nőként láthatatlanná válsz – még annak a férfinak a szemében is, aki szereti a gondolkodásodat, a hangodat, a nevetésedet. Azaz mindent, amit eddig megmutattál magadból.

 A szerelem, a vágyakozás, illetve a regényes fantáziavilágú, a racionalitásra rá sem hederítő Claire tökéletes ellenpontjaként pedig ott áll a terapeutája. Szintén nő. Szintén idősebb. Többet nem is tudunk meg róla, legfeljebb megsejthetünk a gondolatairól ezt, azt. Ő az, aki hol csak hallgat, hol óvatosan visszakérdez, hol viszont keményen belemegy olyan kérdésekkel, amiket akár nekünk, nézőknek is szegezhetne. Szegez is. Mélyen a szemünkbe nézve, nagytotálban:

Mondd csak, te középkorú, szeretetéhes nő, vajon miért érzed úgy, hogy nem érdemled meg a boldogságot? Miért bújsz álarcok mögé? Miért írsz a történeteidnek mindig tragikus véget?

Hogy miért?

„Mert még a halál is jobb, mint elhagyatva lenni.”

 

Fiala Borcsa

Képek:  Hungaricom