–

Képzeld el, hogy egy sötét teremben ülsz. Nem vagy egyedül, de nem ismersz mást. Néhány perccel később felgyúlnak a fények, és megjelenik előtted egy nő. A párja szülei mélyen vallásosak, ezért, amikor látogatóba mennek hozzájuk, hiába élnek együtt, külön szobában alszanak. Amikor a szülőkhöz tartva a nő szóvá teszi, hogy szeretne a férfivel egy szobában aludni, az számon kéri őt, hogy miért kérdőjelezi meg a szülei akaratát. Majd átnyúl a kocsin, és megüti a nőt.

Aztán észreveszed az anyát, aki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy milyen a köztes, vákuumozott idő, amikor már külön élnek a férjével, de a szülői kapcsolattartásról még nem döntött a bíróság – így hiába kér segítséget, senkitől sem kap, amikor az apa hetekig magánál tartja az egyik gyereket.

Ott van a szobában az a nő is, akinek sikerült kiszabadulnia a bántalmazó kapcsolatából, majd egy váratlan pillanatban a férfi szó nélkül visszaköltözik a lakásba.

Az, akit a kollégáitól tilt el a párja, meg az is, aki hiába hagyja hátra az egész addigi életét, a partnerének ez sem elég.

Látsz egy újabb nőt, azt, akinél a barátnője kérdez rá, hogy jól van-e a kapcsolatában, egy másikat, aki felismeri, hogy a párja hogyan manipulálja, hogy gaslighting áldozata, és ott van az is, aki körül napról napra fogy a levegő és szűkül a tér.

De megjelennek a nagyrévi asszonyok is. Akik gyereket nevelnek, főznek, takarítanak, háztartást vezetnek, gondoskodnak a betegekről, a háztáji állatokról, akik elszenvedik, ha a férjük hűtlen, agresszív vagy iszákos. Akiknek nincs lehetőségük lépni, és akiknek a községbe érkező bába újra meg újra felteszi a kérdést:

miért tűritek?

A szemünk előtt fonódik össze a két idősík, párhuzamosan követjük egy tiszazugi asszony bírósági tárgyalását és a jelen eseményeit. Látjuk a különbségeket, a kontrasztot, ahogy a Balogh Orsolya és Feuer Yvette által színpadra vitt karakterek egyforma, jellegtelen arccal, talpig népviseletben mesélnek – hol arról, hogy milyen volt, amikor a férfiak hazatértek a háborúból, hol pedig arról, hogy milyen rendszerszintű problémákkal néznek szembe a nők ma Magyarországon, ha kilépnének egy bántalmazó kapcsolatból.

Mintha már kezdene feledésbe merülni, a múlt eseményei félhomályban zajlanak, míg a mai jelenetek sokkal több fényt kapnak, a színpadon lévő tárgyak pedig egytől egyig a hagyományos nemi szerepek szerinti női feladatok eszközei. És ahogy az lenni szokott, a rájuk rótt kötelességek alól akkor sem mentesülnek a nők, amikor a legnagyobb csatáikat vívják.

A látszólag különböző történetek mértani pontossággal rajzolják fel elénk a kapcsolati erőszak dinamikáját. Hallunk történetet arról, hogy milyen a kezdeti „rózsaszín köd”, hogy hogyan szigeteli el a bántalmazó az áldozatát a környezetétől, hogyan építi le az önbizalmát. Megmutatja, hogy messze nem egy pofonnal kezdődik, és hogy milyen a „megbánás”, amikor a bántalmazó aztán „visszaporszívózza” magát az áldozat életébe.

Látjuk, hogy hiába az eltérő karakterek és élethelyzetek, a bántalmazó kapcsolatok ciklikussága minden esetben ugyanaz.

A szembenézés pedig nemcsak azért nehéz, mert a darab a jelenben játszódó, személyes történetek beemelésével emberközelivé teszi mindazt, ami ma több százezer nő mindennapja Magyarországon. Jelenetről jelenetre bontja le az illúziót, hogy ezek elszigetelt esetek lennének, és közben rávilágít arra is, hogy valójában nagyon is sok a hasonlóság a két idősík között.

Miközben évszázados távlatból szemléljük a nagyrévi asszonyok sorsát, a jelen idejű jelenetekben már nincs meg ez a biztonságos távolság. A nők, ha van is kihez fordulniuk, valódi segítséget csak ritkán kapnak – sokkal gyakoribb viszont, hogy megaláztatással kell szembesülniük amiatt, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.

Képzeld el, hogy ott ülsz a teremben, és már közel sincs annyira sötét.

Látod magad körül az embereket, ismered a történeteiket. Van, ami megvisel, olyan, amit közel érzel magadhoz, meg ami napokon át nem enged, viszed magaddal, ki, a színház falain kívülre. Láttad, hogy milyen a kilátástalanság, az erőszak – és láttad azt is, hogy mi következik utána.

A Zug alkotói ugyanis nem hagynak feloldozás nélkül: megmutatják – mert hozzátartozik a történethez –, hogy milyen az, amikor sikerül időben kilépni, és milyen, amikor a nők visszaszerzik az életük felett a kontrollt.

Lehetne akár hepiend is, de sokkal több az, amit a darab ad. Láthatóvá teszi a nőket, akikről a társadalom nem, vagy nem szívesen vesz tudomást, akik nap mint nap küzdenek – a bántalmazójukkal, a rendszerrel, az életben maradásért. A jeleket, amikről még mindig nem beszélünk eleget, a dinamikát, ami sokszor életeket követel. Teszi mindezt úgy, hogy nem magyaráz túl, nem válik demagóggá, teszi olyan higgadt tárgyilagossággal, amelynek hatására mind közelebb kerülünk annak a megértéséhez, hogy azok, akik benne vannak, miért tűrik ezt.

És ma Magyarországon, azt hiszem, nem lehetünk elég hálásak ezért.

A darabot Korda Bonifác Tiszazug című drámájának, Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című írásának, valamint Bazsó Adrienn családon belüli erőszaktúlélőkkel készített interjúinak felhasználásával szerkesztette Widder Kristóf.

Mózes Zsófi

Kiemelt kép forrása: Láthatáron Csoport