Felizgulsz a melegpornóra? És akkor mi van? – Most jó! podcast-összefoglaló

–

Még jóval a gyerekek és a WMN előtt volt egy tiszavirág életű színészkarrierem is, melynek egyik legviccesebb fejezete az volt, amikor a Társas/Játék című romkom sorozat első epizódjában a főszereplő öngyilkos húgát alakítottam. Igen passzív egy karakter volt az enyém, csak hevernem kellett csukott szemmel, műhányásként funkcionáló, rám száradt brokkolis-tojásfehérjével az arcomon, rövid hajjal, szegecses pólóban. Mert – mint azt a forgatáson megtudtam – a karakterem leszbikus volt.

A főszereplő rátalál már halott testvérére, próbálja életre pofozni – sikertelenül –, majd jön a halottaskocsi, a testvért berakják egy koporsóba – fun fact: tényleg beraktak a koporsóba, rám is csukták, és el is cipeltek –, később a temetésen egy gyászkeretes kép még emléket állít a szomorú sorsú lánynak.

Azon túl, hogy a leszbikus sztereotípia miatt ide kapcsolódik ez a sztori – és a podcastadásban is elmesélem –, iszonyú érdekes, hogy

a queer karaktereknek általában a filmekben, sorozatokban szomorú, tragikus a sorsuk (sajnos az életben is, de azért kevesebbszer). Gyerekkori traumák, erőszak, hideg apa, hideg anya, zaklatás, addikció, öngyilkosság – a sor végtelen, és valóban, a médiából sokáig alig lehetett olyan LMBTQI-reprezentációt látni, ami nem komikus vagy tragikus. (Utóbbi leginkább olyan, mintha ezek a karakterek következetesen büntetve lennének azért, amilyenek.)

A tragikus ábrázolási módot csak a Szex és New York-féle affektáló, divat- és pletykamániás melegfiú-királylányok, vagy a keménykedő, maszkulin leszbikusok törték meg, így nem csoda, hogy lila ibolyánk sincs arról, milyen is lehet ez a közösség, akikről nem tudni igaziból semmit, mégis mindenkinek megvan róla a véleménye.

A leszbikus jelenetek általában a férfitekintetnek akarnak kedvezni, erről is sok szó esik a beszélgetésben. A lágy fénnyel megvilágított, színpadias mozdulatokkal egymást cirógató tökéletes női alakok csupán egy fantáziát szolgálnak ki. Ezért is tud kontraproduktív lenni, ha az LMBTQI-közösség médiareprezentációja ciszhetero narratívában mutatkozik meg, ezért lóg ki a lóláb, mert így viszont öncélú mutogatássá silányul valami, amit egyébként rettenetesen fontos lenne a maga valójában megmutatni.

És hogy mi mindent lehetne inkább megmutatni? Azt, hogy a szexualitás egy spektrum.

Ehhez képest úgy vagyunk berendezkedve, hogy ha például egy magát heterónak valló, érző nőnek lesz egy egyéjszakás kalandja egy nővel, akkor máris elbizonytalanodik, hogy akkor ő most biszexuális vagy akár leszbikus? Ha egy hetero férfi melegpornó láttán felizgul, máris megkérdőjelezi nemhogy a szexuális irányultságát, de akár a komplett identitását.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szexualitásunk egy állandó, merev valami, amit egyszer kell kibogozni, és onnantól kezdve muszáj aszerint élni és úgy definiálni magunkat. Ám ezer és millió tényező befolyásolhatja az embert ezen az úton.

Az, hogy kit szeretünk meg, hogy magunkkal mennyire vagyunk komfortos kapcsolatban, hogy milyen környezetben élünk vagy növünk fel – ezek mind hatnak ránk, a választásainkra, döntéseinkre, de arra is, hogy mely vágyainkat merjük megélni.

A beszélgetésben feljön például egy kísérlet, amiben homofób és nem homofób férfiakkal nézetnek különféle erotikus tartalmakat, köztük melegpornót is, és hát az eredményt nem spoilerezem el, legyen elég annyi, hogy iszonyú teher van azokon az embereken, akik elfojtásban és megfelelési kényszerben élnek.  

Az is érdekes kérdés, hogy a biszexuálisokat valahogy könnyebben kiveti magából mind az LMBTQI-közösség, mind a ciszhetero közeg, mert valahogy úgy állnak a bi- vagy pánszexuális emberekhez, mintha ők csak múlatnák az időt, amíg nem találnak a családalapításhoz, megállapodáshoz „megfelelő” heteroszexuális partnert.

Ez egy rendkívül komplex kérdés, és messzire vezet, például az általános tévhithez, hogy a szivárvány ernyője alatt csak bőrtangás orgiaszervezők vannak, mintha ez az egész jelentősége csak egy-egy aktussá silányulna. Ám

az sem feltétlenül jó irány, hogy próbáljuk azt hangoztatni, hogy az LMBTQI-emberek olyanok, mint bárki más, mert minden közösségben vannak olyanok, akik észrevétlenül, csendes nyugalomban szeretnek élni, extremitások nélkül, és olyanok is, akik szeretik a feltűnést, a szexualitás fluiditását, és ez így van jól.

De hallgassátok meg a teljes beszélgetést, mert most csak felvillantottam néhány főbb gondolatot, de higgyétek el, érintetteknek és a témától ódzkodóknak is érdekes lehet. 

Szabó Anna Eszter