Még egyszer a Kincskereső kisködmönről: „El kellene felejteni az általánosan kötelező elvét!”

–

Van közöm hozzá

Bevallom, erősen biztattam Szabó Anna Esztert, amikor egy értekezlet után szenvedélyesen mesélt arról, milyen nehezen feldolgozható érzelmek kerítették hatalmába a Kincskereső kisködmöntől, amit kötelezőként adtak föl a tízéves fiának az iskolában. Azt mondtam neki, hogy szerintem nagyon sokan azonosulnak majd az ő véleményével, ezért írja meg bátran és kendőzetlenül minden gondolatát, ami felmerült benne a Kincskereső révén.

Megírta, tényleg bátran és kendőzetlenül.

Mindannyiunkat megdöbbentett a reakciók óriási száma és indulata pró vagy kontra.

Én több mint másfél évtizede foglalkozom gyerekirodalommal, és átéltem már néhány hitvitát a kötelezőkkel kapcsolatban, de míg eddig nagyon egyértelműen fekete vagy fehér vélemények voltak a vitás kérdésekben, itt az volt az érzésem, hogy egy kicsit mindenki a saját olvasatát kérte számon a cikkünkön, szinte teljesen függetlenül attól, hogy mit állított vagy nem állított benne Anna Eszter.

Közös élményünk a regény, ez nem vitás. Hogy én szerettem-e gyerekként? Szerettem, azonosultam is vele, finoman szólva nem vetett föl bennünket a pénz gyerekkoromban, mélyre ment a történet, mégis rémálmaim voltak tőle. Igaz, hogy már azelőtt is elolvastam, mielőtt feladták volna kötelezőként, mint mindent, amit a hat évvel idősebb bátyám kapott olvasmányként.

No de lássuk, mit gondolnak a szakemberek: 

Dr. Gombos Péter, a MATE Kaposvári campusának főigazgató-helyettese, docens, olvasáskutató

A lányaimnak nagyon jó tanító nénijei voltak, egyikük sok drámajátékot is használt az órákon. Egy nap, amikor az egyik lányomat kérdeztem, mi volt aznap a suliban (azt hiszem, harmadikos volt), azt mondta: 

– A. néni olvasott nekünk. A Kincskeresőt.

– És milyen volt?

– A. néni sírt.

– És Ti?

– Mi nem nagyon értettük…

Anno nekem sem volt jó élmény. Én kifejezetten sokat olvasó gyerek voltam (két pedagógus szülővel…), de nagyon szomorúnak találtam az egészet, nem szerettem. 

A szakmai véleményem röviden annyi, hogy a Kincskeresőt szép, értékes könyvnek gondolom, amely egyáltalán nem alkalmas arra, hogy alsóban olvassák. (Ezt amúgy Móra sem gondolta így.)

Hosszasan sorolhatnám az érveket, de hadd legyen elég két dolog: Benczik Vilmos tanulmányában olvashattuk (a 261. oldalon), hogy a regény átlagos mondathosszúsága több mint tizenegy szó/mondat!!! Aki tanított már alsóban, az tudja, hogy ez még egy átlagosnál jobb képességű gyereknek is nehézséget okozhat.

Tanító szakos hallgatóimat meg szoktam kérdezni, mit olvastak anno. Az elmúlt harminc évből nem nagyon emlékszem olyanra, akinek jó élmény lett volna a Kincskereső, pedig legtöbbjüknek kötelező volt. Viszont sokuknak kifejezetten elvette a kedvét az olvasástól a kudarcélmény.

Az a helyzet, hogy a regény annyira nem való kicsiknek, hogy nem nagyon tudok olyan módszert, amellyel az egész feldolgozható. Részleteket érdemes venni belőle, szigorúan tanítói bemutatással, ezt ne önálló olvasásra adjuk.

A pedagógusok ragaszkodása azokhoz a könyvekhez, amelyeket még ők is olvastak, tapasztalataim szerint a megszokáshoz való ragaszkodás. Amikor megkérdeztem egy pedagógust, miért olvastassuk X. könyvet, tud-e érveket mondani, hosszú gondolkodás után sem volt rá válasza. Egyébként ez olyan szempontból nem meglepő, hogy pedagógusként a tevékenységeink hatvan-hetven százaléka pontosan olyan, mint amilyenek a mi pedagógusaink tevékenységei voltak. Irtó nehéz megújulást, változást elérni, a szakmai érvek is rendre lepattannak.

Pedig alsóban még jobb a helyzet, a mostanában egyetemre kerülő hallgatóink közül sokan már Ruminit olvastak alsóban. És akkor ez egy jó példa arra, mit lehetne. De hát annyira adná magát Lázár Ervin is, leginkább a Szegény Dzsoni és Árnika.

Gyerekszegénységről ma is van könyv, de jellemzően nem kicsiknek. Bódis Kriszta Carlo Párizsban című könyve jut eszembe például.

Hogy miért van nagy vita a kötelezőkről? Mert ez is egy olyan szakmai probléma, amelyből politikai kérdés lett. Onnantól pedig az érvek, a józanság kizárt…

Érdekes egyébként, hogy nem is egy döntéshozóval is beszélgettem már erről. Nem nagyon volt vita közöttünk. Végül mégsem változott sok minden…

Én leginkább pont ezért indultam el az olvasáskutatás felé, hogy számokkal, tényekkel, adatokkal tudjak előállni a témában. Szóval én sokat köszönhetek a kötelező olvasmányok körüli vitáknak.

Bajzáth Mária neveléstudományi bölcsész, a Népmesekincstár pedagógia módszer kidolgozója

Én nagyon szerettem gyerekként a Kincskeresőt. Különleges-érdekes fiúnak láttam a főszereplőt, és izgalmasnak az őt körülvevő embereket, sírtam egy csomót a sok halál miatt, nevettem a Csontos Szigfrides részen és Cintulán, féltem Küsmöditől, együtt éreztem a Kis bice-bócával. Rengeteg érzelmet mozdított meg bennem.

Móra gyerekkorról szóló történetei ismerősek voltak az 1970-es évekig született gyerekek számára, rímeltek a déd- és nagyszülők és idős rokonok gyerekkorára, az általuk mesélt családi történetekre. Hallhattak hasonlókat családtagoktól életmeseként a vacsoraasztal körül éppúgy, mint családi ünnepeken, találkozókon. A ma alsó tagozatos gyerekek nagymamái és szülei már másféle gyerekkorról mesélnek (ha mesélnek).

Mára Móra Ferenc sokszor sokkoló történetei a régmúlt részei, amelyeket könyvből – sokszor egyedül és szótagolva olvasni – kilenc-tíz éves gyerekek számára távoli, értelmezhetetlen és félelmetes is lehet.

Ettől függetlenül, a Kincskereső érvényes és fontos történelmi lenyomat a XIX. század végi gyerekkorról, és 12+ éves kortól az ajánlott irodalom listán a helye.   

Én személy szerint megőrülök a didaktikus, írásbeli, kérdezz-felelek feldolgozási kényszertől, alsó tagozatos gyerekek esetében különösen károsnak gondolom.

Semmiképp nem önálló olvasási feladatként, leckeként adnám fel a regényt. Népmeséket mondanék ráhangolásként szegénységről, betegségről, születésről, életről, halálról, becsületről, barátságról.

A mese segít fókuszált figyelemmel hallgatni a szöveget, segít örömet lelni egy hallott történetben, megalapozza a „történetéhséget”, áthidalja a kulturális szakadékot a most iskolás alfa, és Móra generációja között. A mesék után felolvasnám a könyv fejezeteit, óránként egyet-kettőt.

Az olvasástanulás kezdeti szakaszában, 3-4. osztályban nem minden gyerek képes könyvet olvasni. Ha elolvastam egy-két fejezetet, akkor játszani, alkotni, énekelni, mondókázni, verselni kezdenénk a történetekkel összefüggésben, zenét hallgatni, muzsikálni, táncolni, műalkotásokat csodálni és színdarabokat nézni. Ha mindezen túl vagyunk, beszélgetnénk mindarról, amit átéltünk, tapasztaltunk, éreztünk… Azután újra játszanánk, újra alkotnánk, rajzolnánk, festenénk, transzformálnánk, és sokféleképp integrálnánk az egészet. Rendeznénk egy színdarabot vagy egy bábelőadást. Forgatnánk egy filmet. Építenénk egy Malomházat. Készítenénk jeget és S betűket karcolnánk bele. Néprajzi kiállításra vinném a gyerekeket, és kiállítást rendeznénk, ha nincs rá mód élőben, akkor virtuálisan.

Ezernyi ötletem volt és van, az olvasónaplón túl és a szövegértési munkafüzeten innen.

Vannak nagyon rossz, ugyanakkor kényelmes kötelező olvasmányválasztási szempontok a hétköznapok pedagógiai gyakorlatában: „Nekem tetszett; nekem is kötelező volt, én is el tudtam olvasni, jó lesz a következő generációnak is; van hozzá olvasónapló; van hozzá óravázlatom, a szerző és a mű ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez stb.”

A pedagógusok egy része keveset olvas, nem ismeri a kortárs irodalmat, és a klasszikus irodalomban sem elég tájékozott. Mások úgy gondolják, az évtizedek óta minden magyar iskolás által olvasott regény kulturális hidat épít a különböző generációk között, közös olvasmányélményt jelent. Megint mások szerint, a szókincsgazdagítás remek eszközei a régies vagy tájnyelvi szavakat is tartalmazó szövegek. Hosszan folytathatnám azokat a szempontokat, amelyek a kötelezők kiválasztásában szerepet játszhatnak.

Békés Pál Kétbalkezes varázslója a lelki elszegényesedésről is szól, szeretik a gyerekek, aktuális és fontos. Lakatos István Dobozváros című könyve tíz évnél idősebbeknek szól, ebből részleteket olvasnék, ahogy Máté Angi Mamó című csodálatos könyvéből is. De népmesék tucatjait is ajánlanám a kortársak mellé a témában. 

Nagyon komoly problémának látom a regényben megjelenített korosztályidegen realista halálképet, ráadásnak a halált tabuként kezelő szülőket, családokat. A természetes halál ismerete és magyarázata gyakran hiányzik a gyerekek életéből. A téma a családi és intézményes nevelésben sok esetben tabu.

A szakértők szerint a reális halálkép a késői gyerekkorban, kilencéves kor után jelenik meg, és a gyermekkor végén lesz uralkodó típus. A gyerek ebben a szakaszban már látja a halálban a testi élet megszűnését, de nem minden esetben képes elfogadni ezt.

A Kincskeresőben megjelenő realista halálkép túl korai az alfa generációnak és az őket nevelő szülőknek, akik gyakran maguk sem tudnak mit kezdeni a halálviszonyukkal.

Nincsenek felkészülve a témával kapcsolatos beszélgetésre, és igyekeznek minél tovább megvédeni a gyerekeket nemcsak a halállal vagy a súlyos betegséggel, hanem már a témával való találkozás okozta érzelmi megrázkódtatástól is.

Dr. Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem Régi és Klasszikus Magyar Irodalom Tanszékének docense, a Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szak oktatója

Számomra semmilyen traumatikus élményt nem okozott a Kincskereső gyerekként (a 70-es évek közepén voltam kisiskolás, egy olyan falusi iskolában, ahol a tanító néni egy teremben egyszerre két osztállyal foglalkozott), a Csontos Szigfrid-epizódra most is jobban emlékszem, mint a „körtemuzsikára”. Olvasni már elsős korom előtt, magamtól megtanultam, mire a Kincskereső a kezembe került, elég sok mindent olvastam már. 

Ha a mai gyerekek első önálló olvasmányai között szerepel, ha ez az első gyerekregény – és erre van esély a mai mediatizált világban –, amivel találkoznak, akkor rossz választás.

Sokadik olvasmánynak működhet, csakhogy mire egy mai gyerek megszerzi azokat az olvasási tapasztalatokat, amik szükségesek ahhoz, hogy az egyébként jól író Mórát örömmel és empatikusan lehessen olvasni, már idősebb, és nem biztos, hogy a sajátjának érzi ezt a nyolc-kilenc éves, kiskamaszkorit imitáló elbeszélői fókuszt.

Nem az elmúlt száz évvel van a baj, ez azért nem a XVIII–XIX. század irodalmi nyelve, és az olvasás „művészetébe” való beavatódásnak az egyik fontos feladata az is, hogy viszonylag korán tudjuk elfogadni azt, hogy régen máshogy gondolkodtak és máshogy írtak, és próbáljuk mondatról mondatra ezeket a kis rejtvényeket megfejteni. Szükségünk van a más korokkal való empátiánkra is.

A mai főiskolai-egyetemi tanárképzés ehhez sokféle segítséget, ötletet ad a feldolgozáshoz, csak a szabályok, az iskolák adminisztratív és mentális korlátai ezeknek az alkalmazását nem tolerálják. Ha csak részletet kell olvasni, ha drámapedagógiai módszerekkel értelmezünk, ha képi adaptációkra vesszük rá a gyereket – ott a kezében az okostelefonja, forgasson rövid videót, írjon hozzá forgatókönyvet –, már csináltunk valamit. A gyerek használja azt az eszközt, amit kreatívan használni tud. Szerintem ebben az életkorban nem a történet visszamondása vagy valamiféle lapos művészetfilozófia megfogalmazása a cél, hanem az, hogy a gyerek tovább tudjon gondolni történeteket, hogy megpróbálja önállóan továbbképzelni, kitölteni a minden műben, még a gyerekirodalmi szövegekben is benne levő „üres helyeket”.

Szerencsére az olvasás olyan dolog, hogy lehet, valami elavult olvasmánynak vagy elavult feldolgozási módszernek tűnik, de mindig van olyan gyerek, akinek ez bejön, a tanár meg a ritka kivételeket is pedagógiai sikernek tudja megélni. Általában ellene vagyok a „mindenki ugyanazt olvassa” elvének, de ha van olyan harmadikos-negyedikes, akinél Móra működik, ne tiltsuk el tőle!

Ha van egy, a csoport belső dinamikáját jól ismerő tanár, miért ne lehetne egy osztályban gyerekenként, vagy két-háromfős csoportoknak más-más olvasmányokat ajánlani?

Sajnos a szülők is elég konzervatívak, például ebben a kérdésben is.

Nem vagyok pedagógiai szakember, de tudom, hogy nyugaton van sok, de nálunk is volt (van?) sok mintaprojekt, ahol a tanulás kooperatív, családi feladat. Akinek a gyereke iskolába jár, az maga is tanul. Nem megoldani segít az iskolai feladatot, amit aztán a gyerek saját munkájaként mutat be, hanem a szülő maga is új ismereteket szerez. Olvashat olyasmit, amit gyerekkorában nem olvasott. Ez mind lehetőség, amit kihasználatlanul hagyunk. Vannak alkalmak, kirándulások, unalmas vonatozások, ahol a tanár, a gyerek és a szülő közösen megbeszélhetnék az olvasott műveket. (Na, ehhez kell, hogy ne harmincan olvassák ugyanazt a gyerekregényt, hanem csak egy, vagy három-négy gyerek.)

Van egy csomó „érzékenyítő” gyerekirodalom: Bán Zsófia Vagánybagoly, Tóth Krisztina Világpuszi, (ez a sorozat a WMN-en jelent meg először folytatásokban – a szerk.), Bódis Kriszta Carlo Párizsbanja, de a Csimota Kiadó több könyve is olvasható így.

A mai gyerekirodalom összetettebben kezeli ezt a kérdést, a szegénység témája a tabuirodalomban, az alkoholizmus, a szegregáció szociológiai problémáival együtt jelenik meg.

Ez a világ nem a Kincskeresőnek a sors csapásai által próbára tett, tisztes szegénységben élő, amúgy idilli családja. (Emiatt egyébként egy kicsit túl szépnek is mondanám Móra regényvilágát a Kincskereső kisködmönben. A faluszociográfusok azért nem ilyennek látták a szegénység problémáját a XIX. század végén és a két háború között sem.) Vagyis, ami szociológiai értelemben is összetett jelenség, az irodalmi témaként is az. De amúgy a klasszikusokból is érdemes kiindulni: a Twist Olivérhez vagy a Melyiket a kilenc közül? című Jókai-elbeszéléshez képest sok minden megváltozott a valóságban és az irodalmi ízlésben. Szóval nem létezik egy metafizikus szegénység, az irodalom ennek mindig más arcát képes megmutatni.

Az irodalomhoz több szakma is kapcsolódik, laikus olvasók is lehetünk, taníthatjuk is és kutathatjuk is. Azért, mert sok ember szeret olvasni, nem biztos, hogy érvényes véleményeket tud megfogalmazni irodalmi szövegekről. Például azért, mert nem tudja, hogy, mondjuk, egy mű recepciótörténete milyen kérdéseket hozott már föl a tudományos vagy pedagógiai diskurzusban, és nem tudja, hogy ezeket hogyan támogatták vagy hogyan cáfolták már meg – akár évtizedekkel ezelőtt – szakemberek. Tájékozódni kell, az internet, ha tudunk rajta okosan keresni, sokat segít, és a hozzáértőket is meg lehet kérdezni, mielőtt hiányos ismereteink alapján állítanánk valamit.

Sajnos nincs igazi gazdája az iskolai tartalomfejlesztésnek. Egy komoly, szociológusokból, pszichológusokból, szaktanárokból álló intézménynek kellene ezen folyamatosan, nem projektszerűen dolgozni, folyamatosan újítani az olvasnivalókra, filmekre, színházi előadásokra szóló ajánlásokat, elfelejteni az „általánosan kötelező” elvét, kommunikálni az iskolákkal és a szülőkkel.

Életszerű? Nem.

Csörgei Andrea drámapedagógus, a Fazekas Mihály Gimnázium könyvtárosa

Már egészen kicsi koromban is „történetfüggő” voltam, ennek köszönhetően rengeteget olvastam, de nagyon hálás vagyok az édesanyámnak azért, mert a közös esti felolvasások rituáléja egészen a kamaszkorom kezdetéig megmaradt. Így történhetett meg, hogy estéről estére közösen olvastuk el Móra Kincskereső kisködmönét. Emlékszem, lenyűgözött maga a történetszövés (Móra csodálatos mesélő), beszippantott, elvarázsolt, de emlékszem a történet hallgatása közben érzett végtelen szomorúságra és a diszkomfortérzésre is, aminek okát csak később, felnőtt fejjel tudtam megfogalmazni: a Kincskereső néhány története nem a jól ismert mesei rendet követi (nem mindig „nyeri el a jó méltó jutalmát”), holott tíz–tizenegy éves korban, amikor a gyerekek zöme ezzel a kötettel találkozik, még erős az igény erre a rendre a történetek befogadása kapcsán. 

Én inkább később ismertetném meg a gyerekekkel ezt a művet, akkor is talán inkább szemelvényeket, részleteket vennék ki belőle és hasonlítanám össze más, hasonló tematikájú alkotásokkal, hiszen a könyv számtalan nagyon fontos témát vet fel (például halál, szegénység, összetartozás, bűntudat stb.), amikkel viszont mindenképp szükséges foglalkozni tanórai keretek között.

A mű feldolgozása az olvasónaplózás helyett inkább interaktív módon lenne szerencsés (különösen, ha alsó tagozatban kerül terítékre a mű) úgy, hogy minél több lehetőség nyíljon az olvasás közben keletkezett érzések, kérdések, gondolatok megfogalmazására, közös feldolgozására.

Drámapedagógusként a drámapedagógia széles eszköztárából merítenék, ami lehetőséget ad biztonságos közegben, a képzelet világán belül mozogva megvizsgálni ezeket a súlyos témákat.

Fontosnak tartom, hogy párhuzamosan kortárs irodalmi művekkel is dolgozzunk, hiszen ezek új perspektívát adnak egyazon téma különféle feldolgozásához. Érdekes, hogy míg például az elmúlás, gyász témakörében ma már elég széles a kínálat ennek a korosztálynak szóló gyerekkönyvekből (például Kiss Ottó Atti és  holdvilág, Szulyovszky Sarolta A hálás virág, Gimesi Dóra A kék madár), addig a gyerekszegénység még mindig mintha tabunak számítana.

Ennek a korosztálynak Ingeborg Arvola Buffy Berg tehetséges című könyvét dolgoznám föl, mint ami kifejezetten a szegénységet helyezi a fókuszba. (Jó lenne kortárs magyar szerzőtől is hasonló tematikájú regényt olvasni!)

Az persze már más kérdés, hogy mindez mennyire fér bele a tanévbe, de talán érdemes a feldolgozásban kooperálni az iskolai (vagy a helyi) könyvtárpedagógussal, gyerekkönyvtárossal, esetleg a vizuális kultúra tanárral is – nyilván ennek sikere intézményi lehetőségektől függ.

Nagyon jó volna, ha intézményeken belül és azokon kívül is minél több érdemi, előremutató párbeszédre lenne lehetőség az olvasásra nevelés, az érzelmi nevelés, az irodalmi nevelés kérdéseiről, és mindez nemcsak a közösségi oldalakon, egy-egy rövid komment erejéig tartana, hanem valós diskurzusokat folytatnánk szakmabeliek és szakmán kívüliek együtt, egymásra figyelve, nyitottan a másik véleményére.

Hiszen az irodalom által erre (is) szeretnénk nevelni gyerekeinket: felismerni, megérteni és elfogadni azt, hogy egyazon történetnek hányféle olvasata lehet, akár az olvasó személyek számától függően. 

L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítvány vezetője

(Nóra nem olvasási szakember, de mindannyiunknál többet tud a gyerekszegénységről. Ő is megosztotta Szabó Anna Eszter írását, őt arról kérdeztem, hogyan hatott rá az a rengeteg komment, ami megmozgatta az oldala követőit:)

Őszintén meglepett, hogy a felvezetésemmel megosztott cikk mekkora kommentáradatot hozott. Sokféle nézet felmerült, a támogatás és az elutasítás oldalán is sokan hoztak személyes megtapasztalásokat is, és persze voltak olyanok is, akik a nemzeti érték fontosságát hangsúlyozták, mások pedig a traumatizáltságot ajánlották alaposabb körüljárásra.

Számomra a vita leginkább azt mutatta, hogy a témával kezdeni kell valamit, megosztó, és ha ennyire az, akkor talán újra kell gondolni.

Nem vagyok magyar irodalom szakos, de egy dolgot pontosan látok, több mint 40 év pedagógiai tapasztalattal: a gyerekek iszonyú tempóban változnak, és ezt a változást a pedagógiának, annak minden elemében le kellene követni.

Negyven éve még eszembe sem jutott olyan fogalom, mint a reziliencia. Ma pedig az egyik legfontosabb pedagógiai célnak tartom, hogy a rugalmas ellenállási képességet fejlesszük a gyerekeknél. A mai világban ugyanis rengeteg negatív hatás éri őket. Nagyon különfélék persze, teljesen más éri a halmozottan hátrányos helyzetűeket, mint az anyagi gondokkal nem küzdő családok gyermekeit. Más a vidékit, más a fővárosit. Más az egykét, más a nagycsaládban élőt. Más az egyházi iskolába járót, és más az államiban. Minden gyerek más hatásrendszerben formálódik, és ebben a hagyományos „egységesített” pedagógiai tartalmak máshogy hatnak.

Mi, a vizuális nevelésben, ahol fókuszba helyezzük a szociális kompetenciák fejlesztését, nagyon egyénre szabva dolgozhatunk a gyerekekkel. Próbálunk mindig olyan feladatokat adni, ami lehetőséget ad az egyéni megközelítésre. Nem tudom, más tantárgynál ez hogyan működhetne.

Nem akarok kidobni semmit… csak újragondolni. Az új kihívások miatt. Ehhez talán nekünk, oktatási szakembereknek is magunkévá kellene tenni a rugalmasságot. No meg a döntéshozói szintnek is.

Dr. Bartos Éva biblioterapeuta, a Könyvtári Intézet nyugalmazott igazgatója

Legyen vagy ne legyen?

A kötet diákkönyvtári kiadásának bevezetője szerint:

 „ […] a Kincskereső kisködmön nem csupán gyermekek számára készült gyönyörűséges olvasmány, de Móra művészi önéletrajza is. Nem elsősorban tényleges élményeit írta meg, hanem gyermekkora érzéseit örökítette meg a méltán szeretett könyvben. […] Bár a regényben sok a meseelem, a főhős, a gyermek Gergő élő és hiteles alakként ismerkedik környezetével, a felnőttek felemás világával és természetesen saját lelkével is. Nyiladozó elméje megkülönbözteti a jót és a rosszat, érzékeny szíve, ébredező lelkiismerete előbb-utóbb a helyes útra viszi. A valóság izgalmait, nyomorúságait és örömeit a gyermek szemével láttatja az író…”

A könyv hősének életkora nagyjából azonos a mai negyedik osztályos gyerekekével, akiknek kötelező háziolvasmánya a kötet. Azonban a világa, élettere, lehetőségei és eszközei merőben mások, mint mai kortársaié: az alföldi szegénység, nyomor, éhezés, betegségek, gyermekhalál, kilátástalan jövő… Saját magának kell kiharcolnia, hogy előbbre juthasson, hogy megismerje a világot, hogy elfogadja szülei igazságát, de túl is tudjon lépni azon.

A kötet őszintén megszenvedett, könnyes-bús emlékezés a gyermekkorra, visszatekintés az öregkori megbékélés jegyében. A szeretet mint vezérlőmotívum és sok más kikristályosodott, letisztult érték igazolja vissza az író számára, hogy sikerült megküzdenie és legyőznie életének súlyos nehézségeit.

A regény keletkezésének idejéhez képest valóban nehéz a mai gyerekeknek átérezni a könyv bölcsességét, elképzelni az akkori körülményeket, melytől már olyan nagy távolságra van a mai városi, felgyorsult, komfortos életforma, gondolkodásmód és az emberi kapcsolatrendszer,  hogy szinte áthidalhatatlan a távolság. De ez is a múltunk része…

A kötet „üzenete”: a szeretet, a tisztelet, a humanizmus azonban ma is fontos, megmentendő érték. Javaslom, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is, próbáljunk változtatni a megközelítés, a feldolgozás módján.

Halász László irodalompszichológiai tanulmánykötetének beszédes címe így hangzik: „Az olvasás: nyomozás és felfedezés”. Engedjük tehát, hogy saját élményük legyen a gyerekeknek kinyomozni és felfedezni a mű nekik szánt üzenetét. Elképzelhetőnek tartanám például, hogy

– kicsit később, csak tizenegy-tizenkét éves korban kerüljön sorra mint házi olvasmány, esetleg csak egy-két történet a kötetből,

– hogy az érzelmek, az emberi kapcsolatok, az emberi felelősségérzet oldaláról közelítsünk hozzá, annyi szép példa lelhető fel a történetekben,

– fedezzük fel a humort a figurákban, eseményekben, (erre a gyerekek eléggé fogékonyak),

– vagy éppen racionálisan hasonlítsuk össze, hogy mik voltak a jó és a kevésbé jó dolgok, régen és ma.

Biblioterápiás foglalkozások során egy mű vagy műrészlet megismerését, felolvasással történő bemutatását követően arról beszélgetünk a gyerekekkel, hogy mi is történt valójában, kinek, melyik szereplőnek miért volt vagy nem volt igaza, hogyan lehetett volna másképp alakítani a történéseket, mit tettünk volna mi a szereplők helyében, melyik szereplőt miért szerettük vagy nem szerettük, tudunk-e a környezetünkben, családunkban hasonló esetről, az hogyan oldódott meg… akkor sokkal közelebb tudunk kerülni az irodalmi mű üzenetéhez.

Osztályfőnöki órán vagy az iskolai könyvtárban helye lehetne ilyen megoldásoknak is.

És akkor a végén Szabó Anna Eszter néhány gondolatával zárjuk ezt az írást:

Hetek teltek el az ominózus cikk óta. Talán még soha nem kaptam ennyi gyalázkodó üzenetet, kommentet, soha ennyien nem tettek megjegyzést a külsőmre, vagy mindarra, amit a közösségi oldalaimon pár perc görgetés után le tud rólam vonni egy ember. Volt, aki arról írogatott, hogy reméli, megcsal a férjem, vagy hogy a gyerekeim nem töltenek túl sok időt a véleménynáci anyjukkal. Az odaszúrás, a bántás lényegesebbnek tűnt, mint a téma maga.

Persze kaptam kedves, támogató üzeneteket is. Íróktól, irodalmároktól, pedagógusoktól, szülőktől, sőt diákoktól is.

Ez az egész vihar, ami a cikk körül kialakult, azt mutatja, mennyire félünk egymás véleményétől. Hogy mennyire véresen komolyan vesszük a sajátunkat és a másét is.

Több kommentelőnek is visszaírtam, hogy nyugalom, nem tervezem ledarálni, vagy befóliázni a Kincskereső kisködmönt, nem kell engem ennyire komolyan venni: újságíró vagyok, aki írt egy publicisztikát. 

A véleményem egyébként nem változott, pedig azóta a könyvet is kiolvastuk, a kezdeti megtorpanás után mégiscsak végigrágtuk magunkat rajta. Sokat beszélgettünk róla, elismertük az értékeit – amit amúgy a cikkben is kiemeltem –, de a véleményemet még mindig tartom, és nagyon örülök, hogy ebben a szakemeberek is megerősítettek.

Ahhoz, hogy ennek a könyvnek valóban megértsük és értékelni tudjuk a lényegét, a szépségét, tényleg idősebbnek kell lenni. Alsó tagozatban a Kincskereső nem más, mint egy nehezen legyűrhető, küzdelmes, fájdalmas, letudandó, kötelező feladat. Pár évvel később viszont akár már meghatározó élménnyé is válhat. Kár ezt elvenni a gyerekektől. 

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Regasterios

Both Gabi