„Az apahiány mindig fájni fog, de az ember végül maga mellett dönt” – interjú Marton Krisztián íróval

–

Milanovich Domi/WMN: Amikor egy regényben viszonylag sok az önéletrajzi elem, néha csúszkálni szokott, mikor beszélünk az íróról, és mikor az elbeszélőről, majd segíts ebben, kérlek, hogyan kezeljük.

Marton Krisztián: Jó, ezzel az aránnyal néha én is küzdök. Nem volt egyértelmű nekem, hogy a könyvet ennyire úgy fogják olvasni, mintha napló lenne. Ebben nyilván nem segít a borító [nevet], ami az utolsó pillanatban lett ilyen. Gera kezdte el mondogatni (Molnár Geraldine, a Leányvállalat alapítója – a szerző), hogy ő mindig azt hitte, ez a kép, az egyik régi festményem, lesz a borító. Az azonnali reakcióm erre a félelem volt, hogy nem lehetek ennyire látható, és hogy olvasók, akik egyébként fogékonyak lennének a kötetben szereplő témákra, félre fogják dobni a könyvet, mert azt hiszik, hogy valamiféle nyomorpornót sugall. De nagyon örülök, hogy ez lett a borító, ezzel vált teljessé a projekt, hogy megugrottam ezt. És bár tényleg sok a saját élmény a regényben, a karakterek, a helyzetek, a kapcsolatok a komplexitásukkal együtt is redukálva vannak, hogy illeszkedjenek egy narratívába. Szóval egyrészt egy nagy kitárulkozás, közben meg mégsem teljesen én vagyok. 

M. D./WMN: Bőgőmasina – hagyományos értelemben nem egy férfias cím. De hát a főhős, Marci, sem egy macsó karakter. Számodra mit jelent „igazi férfinak” lenni? Egyáltalán: hogyan viszonyulsz ehhez a koncepcióhoz?

M. K.: Én viszonylag keveset gondolkodom azon, mit jelent a férfiasságom, mert egy olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy úgy érzem, a nemem egy adott dolog, amivel komfortos vagyok: egy fiatal férfi vagyok, aki a férfiakat szereti, és ez oké.

Talán a bőrszínem miatti különbözőségem egyik szerencsés hozadéka, hogy le tudtam hasítani magamról a nemiszerep-elvárásokat, hiszen már úgyis különböztem.

De az is igaz, hogy olyan környezetben nevelkedtem – a nagymamámmal és anyukámmal, később a mostohaapámmal és a húgommal is –, amelyben senki nem erőltetett rám klasszikusan fiús dolgokat, és a lányosakért sem szóltak rám, nem mondták, hogy „erősnek kell lennem” vagy „a fiúk nem sírnak”. 

M. D./WMN: Egyszer írtam egy 2011-es, 37 országra kiterjedő felmérésről, amelyből az derült ki, hogy a nők évente 30–64, a férfiak 5–17 alkalommal sírnak a saját becsléseik alapján. Elég nagy különbség. Mik a tapasztalataid? Látsz ebben elmozdulást?

M. K.: Nekem a sírás mindig egy szelep volt, amin keresztül könnyíteni tudtam a lelkemen. Otthon bátorítottak és támogattak, hogy éljem meg az érzéseimet, így a sírásban sem láttam semmi rosszat. Persze sírós fiúnak voltam elkönyvelve az iskolában, és a környezetemben ma is azt látom, hogy sokaknak, főleg férfiaknak, nehezebben megy az érzelemkifejezés. De ez talán változóban van, ha csak azt vesszük alapul, ahogyan a mentális egészséghez viszonyulunk. Nyolc éve, amikor elkezdtem terápiába járni, még a barátaim közül is többen furcsállták a dolgot, ma pedig egy dicséretre méltó mutatója az öngondoskodásnak, ha valaki felkeres egy pszichológust. 

M. D./WMN: A főszereplőd, Marci, felnőttként viszont bekerül egy olyan bántalmazó kapcsolatba, ahol az érzelmei szabad kifejezéséért büntetik. 

M. K.: Ez egy valódi párkapcsolatomnak a leirata, és ott nagy probléma volt, hogy az érzékenységemet gyengeségnek, gyámoltalanságnak bélyegezte a másik, a sírásért pedig megszégyenített. Nekem ez egy új tapasztalás volt, mert az előző kapcsolataimban soha nem büntettek azért, ha rossz kedvem volt, szomorú voltam vagy sírtam. 

M. D./WMN: Eléggé megosztott, ahogyan a társadalom az LMBTQ-közösségről gondolkodik, mindenesetre az én buborékomban gyakori a színes, csillámporos, unikornisos ábrázolás. Kevesebbet beszélünk arról, a közösségen belül is, hogy bántalmazás azonos nemű kapcsolatokban is előfordulhat és sajnos elő is fordul. Szerinted más-e a dinamika, ha az elkövető és az áldozat is férfi, illetve jelent-e speciális kihívásokat ebben az esetben a helyzetből való kilépés?

M. K.: Nem vagyok a téma szakértője, de azt azért látom, hogy sok meleg kapcsolat egyfajta heteronormatív dinamikát követ, amelyben egy klasszikusan maszkulin, idősebb férfi jön össze egy fiatalabb, érzékenyebb sráccal, aki hagyományos értelemben nőiesebb. Az életkori, és az abból fakadó státuszbeli, illetve anyagi különbségek miatt gyakran a kezdetektől nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, ami megteremti az elnyomás, a bántalmazás lehetőségét. Ez egyáltalán nem törvényszerű, de szerintem gyakori mintázat, és ennek bemutatása is volt az egyik motivációm, hogy megírjam a regényt. Ami a saját történetemet illeti,

szerintem az érzelmi bántalmazásról alapból nehezebb beszélni, hiszen nincs lila folt, nem folyik vér, és a társadalom kevésbé érzékeny, hogy észrevegye azokat a károkat, amiket egy ilyen kapcsolat okoz.

Férfiként talán még könnyebb bagatellizálni, hogy mit történik veled, és azzal magyarázni, hogy biztos „csak rossz napja volt”, „nem is úgy gondolta”, „ez nehezen megy még neki”.

M. D./WMN: Nálad mi hozta el a fordulópontot, amikor reálisabban tudtál tekinteni erre a kapcsolatra?

M. K.: Csak utána vált kristálytisztává, mi is volt ez valójában. Közben sokszor éreztem nagyon összezavarodva magam, és mindig találtam okokat, hogy miért fenntartható ez a kapcsolat. A destruktív kapcsolatoknak amúgy is van egy ördögi hullámzásuk: a rossz miatt a jó annyira jónak tűnik, hogy úgy érződik, megéri kitartani és bízni abban, hogy vissza tud állni egy olyan harmónia és béke, ami igazából sosem létezett – csak a kapcsolat elejére volt jellemző egy nagy közös projektálás, egy óriási remény, ami menet közben illúzióvá torzult. De maga ez a hullámzás az, ami addiktív, és az én agyam is tényleg akkor kezdett kitisztulni, amikor eltűnt a szer, a másik ember. Amikor józanabb fejjel átlapoztam a naplómat, akkor tűnt fel ez a dinamika, és az volt egy nagy ráébredés.

M. D./WMN: Az illúziókról szeretnélek majd kérdezni, de előbb beszéljünk még a gyerekkorodról. Marcin keresztül azt mondod a könyvben: „Nem tudok arról mesélni, milyen volt feketeként felnőni, mert nem tudtam, milyen feketének lenni, csak azt, hogy milyen különbözni mindenkitől, akit ismertem.” Milyen volt ezt megélni?

M. K.: Nagyon izoláló, még úgy is, hogy az osztálytársaim, a tanáraim alapvetően szerettek. A származásom sokszor akkor került elő, amikor valami rosszat csináltam, ilyenkor elfojtott előítéletek, indulatok zúdultak rám.

Máig van egy olyan érzésem, hogy én nem lehetek dühös, nem pattanhatok el, nekem mindig mosolyognom kell, mintha minden interakció számítana, pláne egy ennyire felfűtött országban. Hogy nekem minden idős néninek át kell adnom a helyemet a villamoson, hátha pont ez változtatja meg a színes bőrűekről alkotott véleményét.

Ugyanakkor kiskoromtól fogva azt is tapasztaltam, hogy kíváncsiak rám az emberek. Sok olyan emlékem van – a könyv is egy ilyen jelenettel indul –, hogy nénik simogatnak meg az utcán, hogy de szép a hajam, de szép a bőröm. Ez adott egy furcsa önbizalmat is: különlegesnek is éreztem magam, és bízva ebben a különlegességben, mertem később művészi pályát választani, amire a családunkban nem volt példa.

De míg gyerekkoromban inkább érdeklődést éreztem az emberek felől, addig a 2015-ös menekültválság és az állandó migránsozás miatt ma több haragos tekintettel találkozom. Viszont szép változás, hogy sokkal diverzebb lett a főváros, mint amikor 2008-ban ideköltöztem. Akkor hébe-hóba láttam csak színes bőrű embereket, Budán meg, ahol pár évig laktam, szinte kizárólag középkorú fehér emberek éltek körülöttem. 

M. D./WMN: Gondolom, a külsőd egzotizálása ismerkedésnél is fel szokott merülni. Mik a leggyakoribb reakciók, amiket kaptál?

M. K.: Egyfelől van egy ilyen furcsa, rajongásszerű izgalom, egy fetisizálás, hogy „hú, sosem voltam még fekete sráccal, mindig is ki akartam próbálni”. Másrészt ennek a – látszólag – szöges ellentéte, a teljes elutasítás. Itt bejön a képbe a kolorizmus jelensége is (a sötétebb bőrszínhez kapcsolódó hátrányok – a szerző), hogy télen, vagy egyes képeken néha fehérnek néznek, vagy azt hiszik, „csak lebarnultam”. Szóval amikor küldtem más fotókat is magamról, volt, hogy megszakadt a beszélgetés, vagy hirtelen más típusú srácokat kerestek.

De olyan is volt, hogy elmentem egy randira, és az illető megdöbbenve kérdezte, hogy Krisztián vagyok-e, majd összezavarodva azt mondta, „bocs, fehérnek tűntél a képeken”, és hátat fordított.

És van egy harmadik típusú reakció is, ami tudom, hogy egy sokkal jobb helyről jön, de sajnos szintén problémás: amikor valaki nem vesz tudomást a származásomról, és büszkén hangoztatja, hogy ő nem lát színeket – ezzel viszont sokszor az én valóságomat érvényteleníti, az engem érő nehézségeket vonja kétségbe. De persze vannak pozitív tapasztalataim is, például a vőlegényemmel, akivel nem teszünk úgy, mintha nem lenne ez a különbség köztünk, és aki kíváncsi arra, milyen megéléseim vannak bizonyos helyzetekben.

M. D./WMN: Megosztható, hogy mi volt az a legutóbbi hétköznapi helyzet, amikor a kolorizmus mint téma felmerült köztetek?

M. K.: Mostanában a könyv kapcsán beszélgettünk erről leginkább. Voltak olyan, összességében amúgy nagyon jó kritikák, amik nem tartották reálisnak, hogy a főhőst nem érik látványos atrocitások.

Én nyilván nem akarok, és nem is tudok minden színes bőrű ember nevében beszélni, hiszen nem egy homogén massza vagyunk.

Biztos vagyok benne, hogy sokan szenvednek el – itt Budapesten is – durva, akár fizikai bántalmazást is az előítéletek miatt. Nekem nem ezek jelentették a kihívást az életemben, hanem inkább a mikroagresszió meg a szalonrasszista viccek, amikkel együtt kell léteznem, amiken elvárják, hogy röhögjek. De az is érdekes kérdés, mit jelent színes bőrű szerzőnek lenni: akkor én csak erről beszélhetek? Vagy ha erről beszélek, akkor másról nem tudok beszélni? Vékony kötél ez, amin egyensúlyozni kell, sok szempontból ilyennek képzelem a női létet.

M. D./WMN: Férfi, meleg, fekete – olyan kategóriák, amelyek egymással kölcsönhatásban is hatnak az életedre, és a könyvnek is fontos témái. De ezekkel együtt is, azt hiszem, nekem a Bőgőmasina elsősorban egy szép felnövéstörténet, és a felnőtté válás azzal is jár, hogy elveszítjük az illúzióinkat. Neked mi volt a legnagyobb illúziód, amit el kellett engedned ahhoz, hogy megérkezz egy érettebb működésmódba?

M. K.: A legnagyobb illúzió, amivel le kellett számolnom, az volt, hogy létezik egy végállomás, egy olyan pont, amikor már nem kell többet dolgoznom magamon, mert kész vagyok, és ahol már soha nem lesz fájdalom, csak boldogság, megértés és belátás. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ilyen nincs, mert az élet folyamatos tanulás és megküzdés. 

M. D./WMN: A megküzdés eszközeként pedig előszeretettel használod a filmeket: egyrészt sokszor teszik forgatókönyves elemek humorossá, átélhetővé, lendületessé a prózádat, másrészt maga a főhős is gyakran fordul a sorozatokhoz társaságért. Mit jelent az életedben a film, az amerikai popkultúra?

M. K.: Az amerikai filmek, sorozatok, mesék gyerekként jelentősen alakították a világképemet, furcsa felkészülést jelentettek az apukámmal való találkozásra. Az apukám szudáni, Pécsett tanult az orvosin, akkoriban találkoztak anyukámmal. Pár évig voltak együtt, kapcsolatuk utolsó évében távkapcsolatban, el tudod képzelni, a 80-as években az milyen lehetett. Anyukám, aki 22 éves volt ekkor, eltitkolta apukám elől a terhességét. A családjuk élete is úgy alakult, hogy Pécsről Szegedre költöztek, az apukám pedig, ahogy azt mindig is tervezte, az Egyesült Államokban folytatta a tanulmányait, illetve csatlakozott a rokonaihoz, akik már ott éltek.

Szóval én azt tudtam, hogy az apukám Amerikában van. Végtelenül idealizáltam azt a képet, ami a fejemben élt róla, és biztos voltam benne, hogy csak idők kérdése, és úgyis találkozni fogunk. Addig meg

gyermeki logikával az amerikai popkultúrában kerestem a gyökereimet, még ha ez néha azt is jelentette, hogy felvettem a bohóc szerepét, hiszen ekkor még a filmekben megjelenő fekete karakterek általában szélsőségesen viccesek, idiotikusak voltak.

M. D./WMN: „Úgy keserítette meg a családfám életét az apátlanság, mint egy örökletes betegség” – mondja a főhősöd a könyvben. Ez nálatok is így volt? Hogyan hatott rád?

M. K.: Csak amikor idősebb lettem, tűnt fel ez a mintázat, hogy a családtagjaim, felmenőim életéből is hiányzott az elérhető és alkalmas apa jelenléte. Szerintem ehhez sokan tudnak kapcsolódni, olyanok is, akik ismerték vagy ismerik az apjukat, csak épp érzelmileg nem tudnak hozzáférni. Hogy rám hogyan hatott az apahiány? Egyrészt nagyon elvágyódó fiúvá cseperedtem tőle: tátongott bennem egy űr, és sokáig tartott, hogy rájöjjek, mi hiányzik. Másrészt tudat alatt nagyon bizalmatlan lettem a férfiakkal, azt éreztem, úgyis elhagynak, és ez elég szorongóvá tett a kapcsolataimban. Ráadásul addigra már megszoktam, hogy időnként a bőrszínem miatt is zúdulnak rám indulatok, és mindez kialakította bennem azt az érzést, hogy nem ok nélkül bántanak, én azt megérdemlem.

Sokáig abban a hitben éltem, hogy a legjobb tulajdonságaimmal a világon mindenki rendelkezik, de a rosszakkal csak én.

M. D./WMN: Az apahiány hagyott benned egy űrt – mit tudtál vele kezdeni?

M. K.: Ez egy olyan alapsérülés, ami mindig fájni fog, de azért kopik: kibékülsz vele, és nem engeded át neki az irányítást, nem hagyod, hogy ez rángassa az életedet. Az ember végül maga mellett dönt, ez az, ami segíthet. Hogy újra felneveled magad azzal a szeretettel és odafordulással, amire az elhanyagoló vagy hiányzó szülőtől vágytál. Őszintén, pár éve még f*szságnak tartottam annak a jelentőségét, hogy jó kapcsolatunk legyen önmagunkkal. De az, hogy idővel át tudtam ölelni a bennem élő magányos gyereket, tényleg csodálatos változás volt.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Milanovich Domi