A vonzalom még nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön – megnéztük az Egy nap című sorozatot

–

Vázlatos története alapján az Egy nap akár egy sokadik klisés romkom is lehetne. Béna szerelmi sztori, amiben a fiú meg a lány végül összejönnek: mert hát ők a főszereplők, muszáj nekik. Emma és Dexter 1988-ban a diplomaosztó utáni bulin hajnalban találkoznak először, táncolnak, beszélgetnek, majd csókolóznak, de szex helyett a lány inkább az életről meg a jövőről akar beszélgetni, ami a fiúnak fura, viszont nincs más választása. A napot együtt töltik, kirándulnak, még többet beszélgetnek, láthatóan izzik köztük a levegő, de egyértelmű, hogy másra vágynak, ezért a lány rövidre zárja a dilemmát: legyenek barátok.

Ez a megállapodás az esetek 99 százalékában üres lózung és a két ember soha többé nem látja egymást, Dex és Emma azonban mégis tartják a kapcsolatot.

Az első rész alapján minden megvan ahhoz, hogy egy sokadik felejthető szerelmi történet kerekedjen az „Egy nap”-ból – beleértve a felvonultatott kliséhalmazt, a kicsit sem életszagú párbeszédeket és a homályos motivációt arra, hogy ezek ketten mégis miért élvezik annyira egymás társaságát azon túl, hogy nyilvánvalóan bejönnek a másiknak.

Aztán ahogy haladunk előre a történetben, és túljutottunk az első részen anélkül, hogy szemforgatva kikapcsoltuk volna, a sorozat magára talál, majd egy olyan sztorit mesél el, ami nemcsak érdekes, de szórakoztató, szívszaggató és könnyű bevonódni. Köszönhető mindez a remek színészeknek, a koncepciónak és a felismerésnek, hogy egy romantikus történetnek jót tesz, ha a karaktereknek van személyisége.

Húsz év, egy nap

Miután végignéztük Emma és Dex egyéjszakás „majdnem” kalandját, ami történetesen 1988. július 15-re esett, a két főhőssel minden részben ezen a napon találkozunk újra, így követjük végig az életük történetét. A sorozat a világsikerű, azonos című regényt dolgozza fel, azonban a 2011-es, szintén a könyv történetét elmesélő filmmel ellentétben a sorozat tökéletes forma az évenkénti egy nap eseményeinek bemutatásához. Míg a filmben ezek az időugrások összemosódtak, itt egy epizód egy adott év július 15-ét meséli el (kivéve az utolsót), a húsz–negyven perces részek pedig hagynak elég időt arra, hogy megismerjük a két főhőst együtt is, külön is, megértsük, hogy mik a vágyaik, mik a gondjaik, és hogy a kölcsönös vonzalom és szimpátia ellenére miért nem teljesül be a szerelmük egy jó darabig.

Talán olykor kicsit vontatottnak is tűnhet a tempó az egy epizód/ egy év felosztás miatt, de fontos szerepe van abban, hogy a két karakter ne csak az egymás iránt érzett beteljesületlen vonzalom szempontjából legyen értelmezhető számunkra.

Senkit nem hibáztatok, ha giccsesnek tartja azokat a részeket, amikor hosszú, zenei aláfestéssel megspékelt jelenetekben mutatják, hogyan vergődik magában a két főszereplő – tényleg nem félnek ilyenkor nyakig merülni a nyálban az alkotók –, de mindezt könnyű megbocsátani annak fényében, hogy sok más hasonló alkotással ellentétben itt egyértelmű, milyen dilemmák tartják vissza őket attól, hogy végre összejöjjenek.

Annak a koncepciónak, hogy minden évben csak egy napot látunk Dexből és Emmából, a másik nagy előnye, hogy nem kell minden romantikus sztori kliséin végigrágnunk magunkat, mire elérkezünk a kötelező végkifejlethez. Bár sok július 15-ét tölt együtt a két főhős, az is előfordul, hogy nem találkoznak, és csak levélben vagy telefonon kommunikálnak, de olyan is van, hogy egyáltalán nem beszélnek. És ugyan akad néhány fordulópont, ami épp július 15-én történik velük, de szerencsére nem minden, így néhány fontos eseményről csak utólag szerzünk tudomást, ami kifejezetten segít abban, hogy ne legyen minden perce kiszámítható a cselekménynek. 

Szeretik egymást – és mi is szeretjük őket

A koncepció és a formátum összhangja azonban még nem tenné önmagában élvezetessé a történetet, kellenek az érdekes karakterek, akik elviszik a hátukon a sztorit.

Dexter és Emma szerencsére kifejezetten szerethetők – még úgy is, hogy a kettejük közti dinamikában nincs semmi új. 

A fiú az újgazdag sármőr, akinek megvolt az egyetemre járó lányok minimum fele, és 22 évesen annyi terve van a jövőre nézve, hogy híres és gazdag akar lenni. A lány pedig a szorongó stréber, akinek a világot (vagy inkább a világ egy szeletét) megváltó tervei, elvei és tartása van, miközben önbizalomból kifejezetten kevés adatott neki, amit gúnyos megjegyzésekkel próbál kompenzálni. Az elején nyilván azért érdeklik egymást, mert Dexternek imponál, hogy a Emma nem dobta oda magát neki azonnal, Emmának pedig persze bejön a szépfiú, aki bár beképzelt kicsit, de jó a humora, és kedves is.

A kapcsolatuk azonban az idő folyásával fejlődik, és ahogy ők maguk változnak, úgy mélyül el a viszonyuk azzal együtt, hogy továbbra is vonzódnak egymáshoz. Az egymás iránti epekedésnél azonban sokkal többről szól kettejük barátsága, és egyértelművé válik, miért ragaszkodik egymáshoz látszólag két teljesen különböző ember: Emma csak Dex társaságában tudja igazán elengedni magát, a fiú kirángatja a komfortzónájából, Dexternek pedig örök támasza a lány, aki nem fél visszahúzni a fiút a valóságba. Közben azonban a személyiségük is kibontakozik: látjuk, milyen esendők, mindketten követnek el hibákat, megbántanak másokat és egymást is,

de itt nemcsak amiatt egyértelmű, hogy visszatalálnak egymáshoz, mert ez törvényszerű a romantikus történetekben, hanem értjük a ragaszkodásuk alapját, emiatt mi is könnyen kötődünk hozzájuk, és szurkolunk nekik.

Mindezt két csodás feltörekvő színész előadásában nézhetjük végig: Ambika Mod remekül hozza az esetlen fiatal felnőttet és az önmaga értékeivel tisztában lévő, határozott nőt. Leo Woodall (akit a Fehér Lótusz második évadának Jackjeként ismerhettünk meg) nem csupán tökéletes a szépfiú figurájára, de lehetősége van megmutatni, hogy a drámai jelenetekben is hiba nélkül helytáll. A kettejük közötti kémia szinte tapintható, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a történet lezárása megszaggassa a nézők szívét.

Az Egy nap ugyanis nemcsak a megvalósítását tekintve nem átlagos szerelmi történet, hanem a befejezését illetően is kilóg a sorból. Nem ér véget annál a pontnál, hogy a főhősök szerelme végül beteljesül, megmutatja, mi következik utána. Ezt a részt jobban kibonthatták volna, és felvázolhattak volna kevésbé mézesmázos hétköznapokat is a pár életéből, azonban a lezárás kellően szívbemarkoló ahhoz, hogy ne kérjük számon a hétköznapi, apró viták hiányát a történeten.  

Ami viszont már nagyobb baj, hogy az idő múlásának a szereplők külsején való bemutatását nem vitték túlzásba a készítők. A ruhák és a különböző módon fésült frizurák persze jelezni próbálják, hogy a szereplők egyre idősebbek, csakhogy a vonásaikon ez egyáltalán nem látszik. Az utolsó részek egyikében Dex a tükör előtt nézegeti magát, a történet szerint közel 40 évesen, és azon siránkozik, hogy hízni kezdett, azonban mi csak a most 27 éves Leo Woodallt látjuk a képernyőn, aki egyrészt nincs meghízva, másrészt egy ereje teljében lévő férfi, nulla darab ránccal az arcán. De Ambika Modot is csak a visszafogott ruhája miatt kellene negyvenes nőnek látnunk, és valljuk be, ehhez ennyi nem elég.

Ez sajnos végig zavaró, nehéz elhinni, hogy közel húsz év telt el a sorozat végére. 

Van ilyen

Sokak szerint az az Egy nap történetének tanulsága, hogy ne késlekedj kimutatni az érzéseidet annak, aki fontos számodra, mert sosem tudhatod, mit hoz a jövő, és mennyi időt tölthettek együtt, de ez szerintem nem igaz. Az Egy nap csupán megmutatja, hogy ilyen IS van. Sőt, sokkal több ilyen szerelem van a világban, mint amiket az átlag romantikus filmekben és sorozatokban látunk. Ha Dex és Emma összejöttek volna, amikor először találkoztak, biztosan nem lettek volna sokáig részei egymás életének. Az Egy nap tanulsága: a szerelem és a vonzalom nem elég ahhoz, hogy egy párkapcsolat működjön. Azonban ha már minden feltétel adott, akkor viszont ne félj belevágni, mert megéri. Igencsak életszagú üzenet egy romkomtól.

Az Egy nap a Netflix kínálatában érhető el.

Kiemelt képünk forrása: Netflix. 

Dián Dóri