–

Először gimnazistaként láttam a Szindbádot, az osztályfőnököm, Hajdú Zsolt filmklubjában, és megérintett, annak ellenére, hogy tizenhat évesen még előtte voltam mindannak, amire a mesebeli tengerész már visszatekint.

Mivel az apám kedvenc filmjéről van szó, az azóta eltelt harminc évben többször is újra néztem, néztük, egészében vagy csak megkeresve egy-egy számunkra fontos részletet, és Apa sok képet festett e film hatására. Velős csont pedig természetesen úgy még nem került az asztalunkra, hogy ne merült volna fel Szindbád neve, és a húsleves felett ma is kiszámíthatóan elhangzik az a közismert anekdota, amit mindenki ismer a családban, de azért valaki biztos elmondja újra és újra: a forgatáson lenolaj úszott a leves felszínén, gyerekek, nem zsír. Így készíthette el ugyanis Sára Sándor operatőr azokat a fantasztikus, nyálcsorgatós közeli képeket (mert a zsír túl hamar megdermedt volna).

A filmet simán tudom fejben is pörgetni, az emlékezetes monológokból is sok mindenre emlékszem, de talán csak mostanában érkezett el hozzám igazán ez a történet, amikor magam is (nagyjából) olyan idős vagyok, mint az alkotók voltak 1971 táján, illetve Szindbád, aki a halállal flörtölve visszatekint az életére.

Szerelmek, kalandok, fellángolások: szigetek, amelyeknél kikötött a magányos tengerész, de időzni sehol sem időzött, mert kergette a délibábot, a kóborlás megszállottja volt egész életében – de leginkább menekült a halál elől, hiába. 

Képletes, hogy Krúdy Gyula, akinek novellaciklusa jelentette a film irodalmi alapját, sosem zárta le a Szindbád-történeteket. Voltaképpen a szerző halála vetett véget a „hajós” utazásainak is – ahogy a filmben Szindbádé. Az írót egész életében foglalkoztatta Az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönzött hajós alakja, és egy Szindbád-történet volt utolsó írása, amelyet halála után az íróasztalán találtak.

Gondolom, sokan ismerünk magunkra a figurában, aki bár gyűjti az élvezeteket és igen fogékony a szépre, a jóra, de mivel valami titokzatos erő tovább és tovább űzi, hajtja, így képtelen teljességében átélni a csodát. Szüntelen máshol lenne, mint ahol van, elvágyódik innen oda, onnan ide, és ha befut egy kikötőbe, nem boldog, csak pipálgat: ez is megvolt, az is megvolt. A jelen nem érdekli, az élet nagy kérdései annál inkább, filozofálgat, de ami az orra előtt van, azt, ha látja is, nem érti, legfeljebb utóbb. És folyamatosan retteg, hogy nemsokára lekapcsolják a villanyt, és ennyi volt. Úgyhogy rohan tovább, habzsolja a levest, amit úgy kívánt, miközben már a fácánsültről álmodozik, amiből két falatot fog enni összesen.

Talán fel se tűnik az embernek elsőre, olyannyira életszerű, hogy a filmben alig-alig vannak párbeszédek (csak az örök Majmunka [Dajka Margit] és Szindbád közt), a szereplők jobbára monologizálnak. Mindenki mondja a magáét, a saját történetét meséli, nosztalgiázik. Amikor pedig összekapcsolja őket valamilyen érzelem, akkor sem egymásra figyelnek, hanem önmagukra. Sóvárognak az összetartozásra egy másik emberrel, de csak pillanatnyi összekapaszkodásokra képesek.

Szindbád – aki Casanova távoli rokona, hódító bonviván, de nem érzelemmentes nőcsábász – sem bír mások számára különleges képességekkel, illetve eggyel mégis csak: szerepe a csupasz vetítővászoné mindenki mozijában.

A szemében önmaguk legszebb verzióját látják az emberek egy-egy pillanatra. Ettől megrendülve puszta jelenléte a mesélés vágyát váltja ki mindenkiből. És mert az illúzió tökéletes, egész életükben visszavárják, kergetik azt, akit megtartani lehetetlen (csak Majmunkának sikerül bizonyos mértékig, aki nem akarja birtokolni), van, aki élni sem tud nélküle tovább.

Szindbád sok mindent látott, neki nincsenek már illúziói. „Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek… Senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit hordok a kabátom alatt” – foglalja össze az életét a halála előtt.

Szindbád léte ugyanakkor mégsem haszontalan. Halandó, de másokat egy időre legalábis halhatatlanná tesz. Szertárosként őrzi a régi fényképeket, szerelmes leveleket, elszáradt virágokat, selyemszalagokat, emlékezetében pedig szentjánosbogarakként keringenek az emlékek, amelyben minden szereplő fiatal, szép és álmodó örökkön örökké.

Kurucz Adrienn 

Minden idők egyik legsikeresebb magyar filmje

Huszárik Zoltán politikai okokból csak közel negyvenévesen vághatott bele az első nagyjátékfilmjébe: a Szindbádba (a második nagyjátékfilm, a Csontváry pedig egyben az utolsó is lett a rendező halála miatt).

Huszárik annak ellenére filmre akarta vinni Krúdy Gyula Szindbád-novelláit, hogy sokan le akarták beszélni erről, megfilmesíthetetlennek titulálva Krúdy világát. De a rendezőt épp azért érdekelte a megvalósítás, ami miatt mások berzenkedtek tőle: egészen különleges, asszociációs-képi mesélésmódot kívánt.

A filmet többek között az akkori Csehszlovákiában forgatták, a rendező ugyanis úgy érezte, hogy Selmecbánya, Lőcse és Bártfa utcái őrzik leginkább a „boldog békeidők” hangulatát. A film sokat emlegetett képi világára (Sára Sándor!) nagy hatással voltak a nagybányai festők, elsősorban Ferenczy Károly és Csók István.

A rendező eredetileg Vittorio De Sicát szemelte ki a főszerepre, aki el is vállalta volna, ám a gázsija végül túl magasnak bizonyult a büdzséhez képest. Így kapta meg a címszerepet végül Latinovits Zoltán.

1972-ben a Szindbád kapta a Magyar Filmszemle nagydíját, operatőri díját, egyik főszereplője, Dajka Margit pedig a legjobb női alakítás díját. Az 1972-es mannheimi filmfesztiválon Huszárik Zoltán lett a legjobb elsőfilmes rendező. Egy évvel később az atlantai filmfesztivál különdíjával, a milánói filmfesztivál Agis-kupájával és az aucklandi filmfesztivál rendezésért járó díjával gyarapodott az elismerések száma. 2000-ben a filmes, televíziós és kritikus szakma minden idők tizenkét legjobb magyar filmjének egyikévé választotta a Huszárik-művet. 

Ha kedvet kaptatok egy esti mozizáshoz, Huszárik Zoltán összes filmje (két nagyjátékfilm és a rövidfilmek) elérhető a Filmión!

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Képek: NFI/B. Müller Magda