Cigány kultúrkörben élünk, hozzánk este 10-kor is bárki bekopoghat, nem hagyjuk cserben

–

Ismerek egy gyönyörű cigánylányt, aki mindig mosolyog. Mindig mindenre van ötlete, tudja, kit kell felhívni, mit hogy kell elintézni, mit mivel érdemes felvenni. Van véleménye és nem fél kiállni érte, de épp annyira tradicionális, amennyire modern. Főz, takarít, tortát süt, gyereket nevel. Ez a cigánylány lett a sógórnőm, neki köszönhetően pedig még színesebb, még teljesebbé vált a családunk, a világunk.

Büszke vagyok rá, hogy ismerhetem, a sátoros keresztelőbuliról pedig, amire nemrégiben került sor nálunk, sokat meséltem az ismerősöknek. Bár a barátaim többségében értelmiségi, nyitott, világjáró emberek, általuk kénytelen voltam felismerni, hogy még mindig rengeteg az elfojtott félelem, a kimondani nem mert kérdés. Erre pedig a transzparencia, az őszinte beszélgetések, a nyitott szív és a közös élmények jelenthetnek valódi megoldást. Épp ezért tartom fontosnak a Cigány Dal Napját, mely segít lebontani a falakat, és emlékeztet rá, hogy csak az ember, az emberség, meg a zene van.

Hat ország, tizenöt helyszín, ötven zenekar

A Cigány Dal Napjának ötlete Rostás Mihály „Mazsi” szívében született, a kezdeményezéshez pedig nagy örömmel csatlakoztak a Nemzetközi Cigány- és Világzenei Hálózat tagjai. Mazsi szerint nem kellett sokáig győzködni őket.

„Nagy munka volt a szervezés, hónapokon át készültünk, de a megkeresésre mindenki boldogan mondott igent” – mondja. „A felkért zenészek egytől egyig nyitottak voltak, amikor arra kértük őket, hogy a repetoárjukból legalább két dalt lováriul vagy romani nyelven énekeljenek el. Ez persze azt jelenti, hogy

hetek óta fordítunk, fonetikus leírásokat készítünk és beszélgetünk, de megéri. Ezzel a nem cigány zenészek, illetve a rendezvényeken a vendégek kicsit közelebbről ismerik meg a kultúránkat.

A cigány fiatalok pedig értékként, kiemelt szerepben láthatják-hallhatják saját nyelvüket.”

Amikor arról kérdezem őt, milyen ma Magyarországon cigánynak lenni, azt meséli, vegyesek a tapasztalatai. Ha az utcán, civilként közlekedik, szó szerint a saját bőrén érzi, hogy nincs minden rendben idehaza.

„Ha felszállok a villamosra, az emberek megfogják a táskájukat. Ha bemegyek a boltba, gyakran végig magamon érzem a biztonsági őr tekintetét. Sokan mennek el, mert úgy érzik, nem lehet maradni” – mondja. „Zenészként ugyanakkor rengeteg szeretetet kapok, elismerik a munkámat, a művészi teljesítményemet. Ha a színpadon állok, nem előítéletesek velem szemben, hanem látják és értékelik, aki vagyok. Ez tart itthon és ez ad reményt. Tapasztalom, hogy a zene által kapcsolódni tudunk, hogy a Cigány Dal Napja lehet az út egymáshoz.”

És hogy mi a cél? Rostás Mihály „Mazsi” abban bízik, hogy tíz-tizenöt év múlva világszerte menő lesz „cigánydalnaposnak” lenni.

„Kell az életbe a zene és a harmónia. Én pedig azt remélem, hogy munkánk nyomán a Cigány Dal Napja világméretű eseménnyé tud nőni, és

minden évben lesz egy nap, amikor egyszerre, egy időben szól a cigányzene, együtt zeng a dal és együtt dobban a szív”

– mondja a főszervező, aki csak azt sajnálja, hogy nem tud személyesen is jelen lenni mind a tizenöt helyszínen. 

„Csibész az összes, nem véletlenül barátkozom velük”

Ravazdon az Őrhegyen egy régi parasztház udvarán gyűlik a tömeg. A közösségi asztalon kencék és kenyerek, sütemények és sajtok, borok és szódavíz. Spanyolok és magyarok, vidéki cigányok és pesti vagányok, ismert zenészek és a helyi óvónők: mindenki barátja mindenkinek.

Durst Adél kiragyog a vendégek közül: hol konferál, hol koordinál, beszélget, az est folyamán pedig a Jerez de la Fronterából érkezett flamenco előadással együtt lép színpadra. Adél férje, Alberto ugyanis cigány, gyerekeik pedig spanyol-magyar családban nőnek fel.

„A fiam flamenco gitárt tanul, a lányom táncol, ahogy nálunk szinte minden gyerek. Az esti mesét magyarul hallgatják,

az életet cigány kultúrkörben élik, és természetes számukra, hogy hozzánk akár este tízkor is bárki bekopoghat, hogy mindenki kedves mindenkivel, és hogy soha senkit nem hagyunk cserben”

– mondja Durst Adél.

„Fontos számomra a magyarságom, ahogy a cigányság is az identitásom részévé vált. Kezdetben persze furcsa volt, hogy Jerezben az emberek folyton üvöltöznek egymással, de aztán rájöttem, hogy ez nem azért van, mert dühösek. A hanghordozásnak, a lendületnek, a ritmusnak jelentése van – és ma már én is tudom, melyik mit üzen.”

Adél azt mondja, bár a cigány közösséghez, amiben él, hozzátartoznak bizonyos tradicionális értékek, az élete egyáltalán nem olyan, mint azt a legtöbben képzelnék.

„Mindketten dolgozunk, gyereket nevelünk, a házimunkát is megosztjuk. A férjem, akárcsak a fiú barátaim, kiveszik a részüket a feladatokból. Egyáltalán nem vagyok elnyomva, sőt. Elmondhatom, amit gondolok, kiabálhatok, ha akarok, szabadon megélhetem a nőiségemet. Hangot adhatok annak, aki vagyok” – vallja, és már indul is, hogy felkonferálja a Jerezből érkezett flamencósokat.

Közben Ferenczi György és az Első Pesti Rackák hangolódnak a későbbi fellépésükre. Azt mondják, számukra megtiszteltetés, hogy részt vehetnek a Cigány Dal Napján.

„Tudják a romák rólunk, hogy nagyon tiszteljük a munkásságukat. Én magam gyerekkorom óta velük élek ebben, és úgy érzem, ez a nap remek válasz a világnak.

Szeretem a roma barátaimat. Csibész az összes, nem véletlenül barátkozom velük!”

– mondja Ferenczi György.

„Úgy tartják, mi vagyunk az egyetlen olyan gádzsó zenekar, ami abban a szemléletben zenél, mint a cigány zenészek. A lányom is így tanul, a városi cigányzenét és a kávéházi zenét pedig egyszerűen imádom. Ebben nőttem fel. A nagymamám is zongorázott és énekelt, így régről hozom ezt magammal.”

Azt meséli, élete egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, amikor a barátai meghívták őt és a feleségét egy keresztelőre: „Csak mi voltunk gádzsók, és jót muzsikáltunk. Másnap egy százéves mesterhegedűt hoztak ajándékba. Egy csoda volt.”  

Akárcsak ez az este az erdőszélen, a csillagok alatt. A diófák árnyékában magyar, angol és spanyol szavak fonódnak össze, a pajtában festmények és régi fesztiválplakátok alatt sír a hegedű és dübörög a dob. A körtáncban egyszerre dobbannak a léptek és a szív. Együtt vagyunk, igazán.

Fotók: Pomaranski Luca

Z. Kocsis Blanka