Nem akarja, hogy elhalkuljon bennünk a zene: Varga Veronika énekesnő elhozza nekünk a balkáni dallamokat

–

Varga Veronika szerbül, bosnyákul, macedónul, görögül és románul énekel, és noha a felsorolt nyelvek közül csak a görögöt beszéli folyékonyan, mégis csodálatosnak tartja, hogy ennyiféle népet érthet úgy, ahogyan csak keveseknek adatik meg: a zenén keresztül.

„A nyelvtudás fontos eszköz az emberi kapcsolatok kialakításában, de a közös nyelv hiánya sem lehet gátja annak, hogy kifejezzük a szimpátiát és a szeretetet, vagy hogy együtt ünnepeljük egymást, magunkat – az életet” – vallja.

Hogy milyen nagy mértékben szelvényezheti a személyiséget a sokféle tradicionális zenei nyelvvel való együttélés, azt Veronika személyes élménye is alátámasztja, hiszen annak függvényében, hogy éppen milyen nyelven énekel, az egyéniségének más és más árnyalatai kerülnek előtérbe. Például amikor görögül énekel, az önfeledtséget és a játékosságot is sokkal inkább felfedezi önmagában; amikor szerb dalokkal áll színpadra, egy öntudatosabb, karakánabb előadó köszön vissza. Az általa énekelt dalok érzelmi skálája és dinamikája igen változatos, amelyekből sokat tanult. 

Büszke arra, hogy női előadóként afféle zenei nagykövete lehet ezeknek a tradicionális kultúráknak. Ezt nem kis felelősségnek éli meg, és mindennél jobban hajtja a vágy, hogy előadásaiban a zenei érték, valamint a zenei mondanivaló kerüljön előtérbe, ne pedig a kultúrákat korlátozó, vagy akár a balkáni zene előadóit övező általános sztereotípiákat erősítse. 

Az utóbbi időben a leggyakrabban a görög rebetiko (sokan „görög bluesként” is emlegik) műfajjal lép fel, amely gyökereit tekintve a Földközi-tenger legtöbb vidékéhez, a Közel-Kelethez, de Nyugat-Európához is szorosan kapcsolódik, így számos kultúra és zenei hatás keveredése tetten érhető benne. A műfaj történetében ráadásul számos kivételes és nagyhatású, számára is példaadó női előadó szerepel, akiknek munkássága közvetett módon sokat javított a múlt században a nők társadalmi helyzetén, amiről tudjuk, hogy a zenei életben sem volt akadálymentes – és még ma sem az, igaz, Veronikát – emlékei szerint – sosem érte negatív megkülönböztetés a zenei közegben azért, mert nő.

Mindenesetre sokakban él még ma is például az az elképzelés, miszerint egy énekesnő vagy színésznő kezében nincs más „művészi eszköz”, csak az erotika.

Erre rá is erősít a popkultúra, ami hajlamosabb tárgyiasítani a nőket, és ez újabb általánosításokhoz, előítéletekhez vezet. Szerencsére a hagyományos zenei szubkultúrában bőven van arra tér és igény, hogy mindennek az ellenkezőjét is láttassák az előadók, vallja Veronika, kiemelve: nem arról van szó, hogy a nőiesség külső megjelenése ne lenne fontos a színpadon. 

Erre és minden vizuális részletre ő maga is nagy hangsúlyt fektet, miközben különösen fontosnak tartja képviselni az intellektust és a klasszikusan progresszív esztétikát. „Jó megmutatni azt, hogy a csillogó külső nem feltétlenül ürességet, hanem valódi tartalmat rejt” – fogalmaz. 

Úgy véli, sok női alkotó küzd a külső és a belső harmóniába hozásával, azontúl pedig az önazonosság megtalálásával. A népzenei közegben, amelyről személyes tapasztalata van, sokakban erősen él a megfelelési vágy az intézményesített zenetanulás hozadékaként kialakult műfaji szabályrendszerek és ízlésvilág felé, és nehezen tudják egyensúlyba hozni a hagyománytiszteletet a modern kor elvárásaival. Sokan azt élik meg emellett, hogy a népzenei világban, annak maszkulin jellege miatt egy nőnek sokkal nehezebb maradandót alkotnia. Erről Csenki-Túri Luca női prímással ITT beszélgettünk részletesen. Varga Veronika meglátása szerint azonban ezt a kérdést fölösleges a nemektől függővé tenni. Ha pedig ilyet tapasztal valaki, érdemes a nyílt kommunikációt választani a probléma felfedésére. 

Érdekes, hogy ő a társadalom megítélése szerint éppenséggel egy férfias hangszert választott magának, hiszen nagybőgőn játszik. Úgy gondolja, hogy egy ilyen hangszer is válhat nőiessé, amint egy nő játszik rajta, minden csak nézőpont kérdése. De tény, hogy előítéleteket a nagybőgő kapcsán sokszor tapasztal a saját bőrén, amelyek azonban mindig pozitív kicsengésűek, hiszen előfordul, hogy amikor a hangszerével vonatozik vagy tömegközlekedik a városban, a férfiak odarohannak, hogy felajánlják a segítségüket a cipekedésben. Mások abbéli döbbenetüknek adnak hangot, hogy „mégis mihez kezd egy törékeny nő egy ekkora hangszerrel”. 

„Egyik kultúra sem jobb a másiknál, mindegyik inspiratív a maga módján”

Varga Veronika gyerekként a magyar népzene szerelmese volt. Olyannyira, hogy noha sosem volt tétje, szabadidejében népdalokat tanult. Sokszor tanulás helyett a daloskönyveket bújta, csupán önmaga gyönyörködtetésére – osztja meg emlékeit, kiemelve, hogy innen már egyenes út vezetett a zenei pályára, mert azt a családja is látta, hogy elképesztő kíváncsiság munkált benne a zene világa iránt, ami teljesen magával ragadta. 

Tanulmányait 2019-ben fejezte be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népi énekművész-tanár mesterszakán. Mint mondja, a magyar népzene tárta ki előtte a világot, és ahelyett, hogy beskatulyázta volna, újabb kultúrákkal, szubkultúrákkal kapcsolta össze. Érdeklődése mindig is a „határvonalakhoz” vonzotta, ez hozta magával az erdélyi és moldvai magyar dalok szeretetét, azokon keresztül meg a románok és a cigányok zenéjéért való rajongást, mígnem a zenei univerzum olyannyira kiszélesedett körülötte, hogy egy szemesztert ösztöndíjas énekesként Görögországban töltött, és behatóan kezdett foglalkozni a görög népzenével, valamint a népzenei ihletésű populáris dalok előadásával. Ekkor talált rá igazán a hivatására, ami a balkáni kultúrában teljesedett ki.

Habár tíz évvel ezelőtt még nem ismerte ennyire tüzetesen ezt a világot, valahogy mégis nosztalgiával hallgatta a dalokat, eleinte csak világzenei feldolgozásokban. Valamiért ismerősen csengtek, meghatottságot is ébresztettek benne. Szinte a sajátjának érezte mindet – avat be lelkesen, amikor pályájáról beszélgetünk. Ezt az érzést tovább erősítette benne a Babra zenekar 2014-es megalakulása, amely igen hamar húzónévvé vált a magyar Balkán-rajongók körében. 

Azt azért hozzáteszi, furcsának tűnhet, hogy ilyen lelkesedést érez az idegen népek zenéi iránt, mindemellett szerencsére azt tapasztalja, ezzel nincs egyedül, hiszen a magyar kultúrafogyasztók nyitottak a balkáni zenére, nemcsak populáris, hanem akár autentikus formában is. 

„Amivel az átlag zenehallgató a médiában leginkább találkozik balkáni zene címen, az már többnyire egy nagyon átszűrt formája a Balkán valódi muzsikájának. Meglehet, hogy hiányoznak is belőle azok a nüanszok, amelyek igazán eredetivé tesznek egy-egy stílust vagy előadásmódot. De ennek a zenei információnak is nagy jelentősége van, hiszen az embereket megérinti a dallam, izgalmasnak találják a ritmust, és mindennek hallatán tudni akarják, hogy miről szól a dal, és hol, kiktől lehet élőben meghallgatni, vagy akár több hasonlót”.

Varga Veronika előszeretettel képviseli a mindenki számára elérhető és az otthonosság érzését keltő kávéházi zenélés műfaját, ahol a közönség és a zenész közti távolság egészen elenyésző. 

„Sokszor a populáris zenén keresztül vezet az első kiskapu a balkáni kultúra megkedveléséhez. Innen már nincs messze az ételek és étkezési kultúra megismerése, a nyelvek és maguk az emberek iránti kíváncsiság, akiket ez a zene vesz körül” – osztja meg meggyőződését hangsúlyozva, hogy egyik kultúra sem jobb a másiknál, mindegyik inspiratív a maga módján. 

„A kultúrák keverednek, mert az emberek találkoznak egymással, ami szerencsés helyzet. A különbözőségek mellett vannak átfedések ennek a területnek a zenéiben is, hiszen földrajzilag nincs túl nagy távolság a régiók között. A dalok tematikája pedig nagyon is közös: vannak archetipikus történetek, szimbólumok például a szerelemről, a veszteségről, két egymást szerető ember közti áthidalhatatlan távolságokról. Ilyen módon akár a magyar hagyományhoz is kapcsolhatjuk a balkánit, hiszen amiről dalok, zenék születnek, tulajdonképpen ugyanazokból az általános emberi érzésekből fakadnak, csak más nyelven szólalnak meg” – magyarázza. 

„Ha lehet, mindegyik ugyanolyan lánggal égjen”

Amellett, hogy három zenekarban is játszik, különféle zenei projektek megálmodójaként és menedzsereként is tevékenykedik, még művészi coachként is helytáll. Nem csoda, hogy az Ifjú Díva-díjra őt is jelölték, hiszen az Erste a Magyar Zene Házával karöltve fiatal előadóművészeket szeretne támogatni, akik előtt olyan út állhat, ami méltó azokhoz a nagy elődökhöz, akik a Zene Háza idei Dívák & Ikonok című kiállításában szerepelnek. Erről a kiállításról Csepelyi Adrienn kollégánk ITT írt bővebben. 

Varga Veronika szerteágazó tevékenységeiben tisztán látja a kapcsolódási pontokat: ugyan különböző formációkban zenél, bőven van átfedés köztük, ráadásul a zenekari projektek olykor összeérnek. Ez annak is köszönhető, hogy remekül megtalálja a közös szakmai és emberi nevezőt azokkal a zenészekkel, akikkel évek óta együttműködik. 

Coachként is próbálja szemlélni a zenei működés stációit, és miközben a saját előadóművészi karrierjét egyengeti, az elakadásokkal küzdőknek is képes utat mutatni az odafigyelő, értő-megértő beszélgetések során, ami a coachingban alapvető követelmény, és a coachnak kell azt biztosítania. Igyekszik gyakran egy kicsit távolabbról ránézni egyik-másik zenei projektjére, hogy tisztábban láthassa a kerek egészet, hogy képes legyen érzékelni és tudatosítani, miben kell fejlődnie, mi az, ami beérett és mi az, ami még hiányzik a sikerhez.

Ugyan egyszerre sok munkának tűnhet, számára minden vállalása ugyanolyan fontos, nem szívesen priorizál. Emiatt sokszor az okoz neki fejtörést, hogy képes legyen minden projektet megközelítőleg ugyanolyan szinten tartani.

Műfajában nem igazán terjedt el a professzionális menedzsmenttel való együttműködés, a szabadúszó népzenészek többsége minden – a zenén kívül – felmerülő feladatot egyedül próbál ellátni, ami igaz, hogy sok plusz kompetenciát ad, azonban rengeteg idő- és energiabefektetést igényel.

Veronika jelenlegi legnagyobb törekvése mégis az, hogy minél többféle térben, minél többféle hallgatót megszólítson.

„Sokszor egy kicsit el kell engedni a realitás talaját és megpróbálni megengedni magunknak, hogy az álmainkban megszülető képekre koncentráljunk.”  

Tapasztalatai szerint a zene, illetve az éneklés azért is érdekes önismereti eszköz, mert számtalan ember küzd vele kapcsolatban valamilyen saját emlékből kialakult szorongással. Sok olyan felnőttel találkozik, akikben hatalmas az igény a zenei önkifejezésre, akik gyerekként imádtak énekelni, de valamiért eltávolodtak a zenétől, esetleg még ki is alakult bennük egyfajta szégyenérzet a hangjuk miatt.

„Az évek múlásával előfordul, hogy egyre inkább elhalkul bennünk a zene, habár körülöttünk végtelen mennyiségben és tulajdonképpen megválogathatatlan minőségben zúdul ránk mindenhonnan” – mondja.

Az, hogy felnőttként nem vagyunk aktív részesei a zenének, magyarázható a gyerekkorban megtapasztalt nem megfelelő pedagógusi vagy szülői viszonyulással, félrement visszajelzésekkel, a kortársainknak való megfelelési vággyal.  

Talán nincs is olyan köztünk, aki ne tudna beszámolni legalább egy negatív élményről, ami az éneklés kapcsán maradt meg benne – de ennek szerencsére a fordítottja is igaz. A mai világban felnőttként kevés idő és energia marad ennek a belső zeneiségnek az újra felfedezésére, pedig legbelül rengetegen vágynak rá.  

Kiemelt képünket készítette: Bolyki Marci

Bereczki Szilvia