Kitartottnak lenni fiúként is kemény meló – A Magic Mike utolsó tánca című filmről
Képzeljétek el a Micsoda nő!-t fordított felállásban: a gazdag csaj veszi meg egy időre a csinos fiatal(abb) srác szolgálatait, de a bizniszből – mily meglepő – érzelmi ügy lesz, és miközben a két ember között elmosódnak a társadalmi különbségek, a kiszolgáltatott félről is kiderül, hogy jóval több annál, mint aminek látszik. Nos, valaki kitalálta, hogy akkor a Magic Mike-sorozat befejező darabjának legyen ez az alapsztorija – elvégre 2023-at írunk –, amelybe könnyen beilleszthetők az erotikus táncbetétek is, a női nézők meg végre mindent megkapnak, amire vágynak. Vagy majdnem mindent. Gyárfás Dorka kritikája.
Kesztyűs kézzel fogok vele bánni, ígérem (mármint a filmmel), mert tudom, hogy egy ilyen mozi esetében senkit nem érdekelnek az esztétikai szempontok (kivéve, ha a táncosfiúk megjelenését érintik). Én sem vártam semmit, csak egy jó szórakozást, amit – biztos ami biztos – már a vetítés előtt megalapozott a forgalmazó egy élő (analóg, offline) chippandale-bemutatóval. És akkor rájöttem, hogy ilyen távolságból, ekkora mennyiségben (kb. 5 perc volt) ez még nekem is belefér.
Aztán újra Floridában találtuk magunkat, ahol a narrátortól (ekkor még nem értettük, miért egy idegesítő, affektáló gyereklány a hangja) megtudtuk, hogy régi ismerősünk, Mike Lane (Channing Tatum) is a pandémia áldozata lett: a biznisze bedőlt, ő meg most épp alkalmi bártenderként tengeti napjait. Megbízója ezúttal egy válófélben lévő milliomosfeleség, Maxandra (Salma Hayek), aki jótékonysági gyűjtést tart a villája teraszán, de érzelmileg annyira rottyon van, hogy miután egyedül marad a romokkal (és egy vendége megsúgja neki, kitől is rendelte az italt), hirtelen ötlettől vezérelve extra szolgáltatást rendel a sráctól.
Mike pedig előveszi a legjobb formáját, és olyan öltáncot nyom a nappalijában, hogy még mi is zavarba jövünk tőle. „Inkább baszás ez, mint tánc” – mondja később instrukcióként egy másik táncosnak, és azt hiszem, ennél jobban mi sem írhatnánk le
– igaz, mindkét fél (egyre kevesebb) ruhában marad. Kicsit feszengős perceket élünk át, mert bár a kémia láthatóan sistereg a két főhős között (el sem tudom képzelni, milyen lett volna ez a női főszerepre eredetileg felkért Thandiwe Newtonnal, aki 11 forgatási nap után szállt ki a projektből), de azért ez elég erős indítás – izgalmas kérdés, hová lehet majd fokozni. Főleg, hogy Maxandra szilárd eltökéltsége ellenére valahogy már a 10. percben bekövetkezik a hepiend.
De hogy folytatása lesz, az egy másodpercig sem kérdés: Maxandra máris kitalálja, hogy magával viszi Mike-ot Londonba (ahol valójában él), és a férjétől elperelt színház épületében a poros múlt századi darab helyett egy chippandale-show-t fog színpadra vinni, aminek Mike lesz a rendezője, ő meg a producer. Így kerülünk tehát déjà vu-be, különösen akkor, amikor első útjuk egy puccos ruhaüzletbe vezet, ahol Mike elámul az árakon, de szerencsére nem az ő bankkártyájával fizetnek.
És itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen a Micsoda nő! minden idők egyik legjobb filmje (a maga műfajában), és tökéletes példája annak, hogy még a legegyügyűbb, ezerszer látott történetbe is lehet szívvel és ésszel új életet lehelni, és máris maradandó élmény születhet belőle. Nem véletlenül lett a Magic Mike is annak idején (2012-ben) hatalmas siker: mert egy Steven Soderbergh nevű rendező nyúlt hozzá, aki ugyanolyan komolyan vette, mint a többi munkáját. Most pedig visszatért hozzá (a második részt engedte csak át másnak), mert még mindig kíváncsi arra, mit lehet kihozni belőle, és vannak-e még olyan felnőtt, moziba járó emberek, akik a CGI-effektek helyett emberi történetekre kíváncsiak.
Úgyhogy ha nem is hibátlan a Magic Mike utolsó tánca (attól azért messze van), de egyes részletei arra utalnak, hogy korántsem csak kidolgozott férfitestek bemutatója kívánt lenni.
Igaz, kihagyott egy olyan erős ziccert, mint a női szexualitás felszabadítása (lásd Minden jót, Leo Grande), pedig a téma tálcán kínálta volna magát, de legalább a részletekre igyekezett odafigyelni, kidolgozni.
Itt vannak mindjárt a karakterek. Mike, ugye, adott volt, róla nem tudunk meg sok újat, csak amit már eddig is: helyén van az esze és a szíve, hajlandó dolgozni, viszont megjátszani magát senki kedvéért sem; Maxandra viszont annál érdekesebb jelenség: ha értenék a pszichológiához, azt mondanám, egy narcisztikus tüneteket mutató borderline személyiségzavaros nő, aki mindenkit kénye-kedve szerint használ a környezetében, és mivel sok pénze van, ezt meg is teheti. Miközben ő maga is szenved a magánytól és a saját szélsőséges hangulatingadozásaitól, a környezetét valósággal terrorizálja vele – Mike ebbe csöppen, amikor mellé szegődik.
Még az is hiteles, ahogy Maxandra kamasz lánya (Jemelia George) megjelenik ebben a felállásban: koravén tinédzser, aki kénytelen felnőttként funkcionálni az érzelmileg éretlen szülei mellett – így válik ő a történet mesélőjévé. (A probléma csak az, hogy a magyar hang és az amerikai színésznő karaktere között akkora a szakadék, hogy ez teljesen agyonvágja a narrációt és a jeleneteiket is.) Illetve fontos epizódszerephez jut még egy Victor nevű komornyik (Ayub Khan-Din), és egy ambiciózus színésznő, akit az eredeti West End-előadásból átmentenek (Juliette Motamed), akik szintén kellemes színfoltjai a történetnek.
A film második felében tehát egy színpadi show létrejöttét drukkolhatjuk végig, miközben megint úgy teszünk, mintha a chippandale-show a tánc műfaj egyik ága volna, és ilyen magasröptű megállapításokat hallhatunk közben, hogy: „Nincs a világon szexibb, mint a mozgó test.”
Ezzel mélyen egyet is értek, csak az a bökkenő, hogy ebben a filmben nagyon széles skálán mozog a táncbetétek színvonala, időnként pedig a padlót súrolja. Channing Tatum első „tánca” – mint már megjegyeztük – nem is annyira táncnak, mint inkább ritmusos izgatásnak nevezhető, aztán van egy-két valódi táncbetét, amelyeket valóban öröm nézni, és közte néhány, a 90-es évek fiúbandáinak ugrabugrálását idéző kínos pillanat is. Időnként azt gondoltam, ha már itt a táncnak emelünk emlékművet (amit a narráció erőltet ránk), ennél százszor lélekemelőbb volt Spielberg West Side Storyja, mert ha nem tudnátok: az erotikát nem az adja, hogy valaki mennyit mutat a testéből, hanem az, mit él át a zene hatására, mozgás közben. Vagyis a szenvedély.
Persze az is lehet, hogy a minőség szándékosan volt ingadozó, nehogy a végén Channing Tatum maradjon alul – de nem kell félni, a végére megmutatja, hogy egy képzett és tehetséges balett-táncos partnereként sem vall kudarcot.
A fura az, hogy végül annak kellene örülnünk, hogy az önző, szeszélyes és kihasználó Maxandrával egymás karjaiba omlanak, és megkezdődhet egy garantáltan egyenlőtlen és beteg szerelmi viszony. De annak már, hál’ istennek, nem leszünk tanúi.
Képek: Intercom
