Egy maroknyi balfácán a híres Watergate-ügy mögött – A Fehér Ház vízszerelői című sorozatról

–

Régen fogott el annyira az izgatottság egy új sorozat elkészüléséről szóló hír hallatán, mint amikor megtudtam, hogy a Watergate-botrányról érkezik egy minisorozat Woody Harrelson és Justin Theroux főszereplésével. A fokozott érdeklődésem oka talán kicsit szokatlan lehet: a történet persze érdekes, a színészgárda remek, de elsősorban azért hozott lázba a széria, mert a kedvenc játékom A Watergate-ügy című, kétfős társas (ITT írtam róla korábban).

Ebben a játékban egyikünk a Nixon-kormányzatot, a másikunk pedig a Washington Post szerkesztőségét irányítja. Előbbi azért küzd, hogy eltussolja a botrányt, és Nixon elnök kitölthesse a mandátumát, míg a szerkesztőség célja, hogy nyilvánosságra hozza az ügy minden részletét – aminek következménye, hogy az elnök lemond. Igazi macska-egér harc ez brutális konfliktusokkal, és a történet minden főbb szereplője ott van a kártyákon, akiket irányíthatunk, és szervezkedhetünk a célunk elérése érdekében.

Több száz órányi partink van már ebben a játékban, emiatt a kulcsfigurákat valószínűleg közelebb érezzük magunkhoz, mint az, aki csak olvasta vagy látta a sztorit, mert mi újra és újra a közepébe csöppenünk, és a játék keretein belül megvívjuk az ő harcukat.

Így talán már érthető, miért csaptam le azonnal A Fehér Ház vízszerelőire, hiszen technikailag egy előzménysorozatot kaptunk a játékunkhoz, ám a végeredményt illetően felemásak az érzéseim.

Második esély

Az 1972-ben kirobbanó Watergate-botrány történetét valószínűleg nem kell senkinek bemutatni, hiszen Az elnök emberei című Oscar-díjas filmjében már Nixon elnök lemondása után két évvel, 1976-ban feldolgozta Alan J. Pakula, és azóta is több sorozat, film és könyv mesélte el újra és újra a sztorit. Ebből indultak ki valószínűleg A Fehér Ház vízszerelőinek alkotói is, ugyanis egyből fejest ugranak a cselekmény közepébe.

A történet onnan indul, hogy E. Howard Hunt (Woody Harrelson) bukott CIA-ügynök sorsfordító hívást kap: a Fehér Ház keresi, ugyanis lenne számára némi meló. Felbérelik, hogy akadályozza meg, hogy további információ szivárogjon ki a Fehér Házból, első feladata pedig, hogy a Pentagon-iratokat a sajtó kezébe adó Daniel Ellsbergről szerezzenek a férfi szavainak hitelességét megkérdőjelező információkat. Huntnak nem kell egyedül dolgoznia, G. Gordon Liddy (Justin Theroux) van a segítségére, és nekifognak a műveletnek, ami során Ellsberg pszichiátriai papírjait akarják megszerezni. A tervük nem sikerül, ám ők felfelé buknak, és hamar az elnök újraválasztási bizottságának kötelékében találják magukat, ennek célja, hogy Nixon megnyerje a következő választást.

Hunt és Liddy új feladata, hogy kényes információkat szerezzenek az elnök demokrata ellenfeléről, és ki is eszelnek néhány tervet, ám csak egyet hagynak jóvá: a betörést a demokraták főhadiszállására, a Watergate-irodaházba.

Mivel mindkét exügynöknek ez a nagy második esélye arra, hogy újra a hatalom szolgálatába állhasson, nagyon komolyan veszik a feladatot – ennek ellenére innentől, amit el lehet cseszni, azt ők el is cseszik.

Mekk Elekék in da Haus

Hogyan lehetséges, hogy a Fehér Ház emberei ennyire elszúrják a viszonylag egyszerűnek tűnő tervet? A kézenfekvő válasz: a csapat csupa idiótából áll. És ezt a magyarázatot adja a sorozat is, amire alaposan rá is játszanak. A széria műfaja ugyanis leginkább politikai szatíraként írható le, és nem árul zsákbamacskát: már a nyitójelenet végére teljesen világos lesz számunkra, hogy egy csapat balfék botladozásait fogjuk végigkövetni, ugyanis a főcím előtti képsorokban egy betörési kísérletet látunk, amely azért hiúsul meg, mert a kubai lakatos nem hozott megfelelő eszközöket, és nem tudja feltörni a zárat. Majd jön a felirat, miszerint négyszer törtek be a Watergate-irodaházba, az imént pedig csak a másodikat láttuk. Itt jön a rövidke főcím, aminek végére egy mondat visszhangzik az ember fejében:

ezek hülyék.

És nem téved.

Ez az érzés pedig egyre csak erősödik, ahogy megismerjük a karaktereket. Howard Hunt, mondhatni, a jobbik eset. A pikszisből kiesett CIA-ügynök hithű jobboldali családapa, aki elkeseredetten igyekszik fenntartani a módos család látszatát négy problémás kölyökkel és egy nála sokkal okosabb és kompetensebb, szintén CIA-s feleséggel. Az ő motivációja, hogy bizonyítsa, igenis helye van az elit krémjében, ennek oltárán pedig a családját sem rest feláldozni.

És ott van Gordon Liddy, aki egyszerűen csak pszichopata. Az elnökben feltétel nélkül hívő, Hitler-rajongó volt FBI-os, aki inkább elszánt, mint okos, és bármit – tényleg bármit – képes lenne megtenni annak érdekében, hogy a neki tetsző politikai oldal megtartsa a hatalmat. Mindketten abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a hazájuk érdeke a törvénytelenségek sorozata, amit elkövetnek. Ez a meggyőződésük és mély jobboldali elköteleződésük az oka, hogy nem nyírják ki azonnal egymást, ugyanis minden másban eléggé különböznek.

Két szék közül a pad alá

Az ő és csapatuk ballépéseinek sorozata tehát, ami a Watergate-botrányt okozta, és ezt követhetjük végig az öt rész alatt. Mindezen pedig az alkotó szándékain csak röhögni lehetne, ám a mértéket nem mindig sikerült eltalálni. Liddy vakmerősége és náciimádata egy pontig komikus csak, ám amikor (az első rész végén) már ott tartunk, hogy Hitler-beszédeket üvöltet a baráti vacsora alatt, amelyre Huntot és feleségét meghívták, majd pisztollyal a kezében kergeti el a háza előtt randalírozó gyerekeket, már egyszerűen túl sok – és hihetetlen.

Az ő karaktere már paródia: a jelenlegi republikánusok és a szélsőséges alt-right összefonódását figurázza ki, de újra és újra túltolják.

Ám mivel a Watergate-ügy nemcsak egy maréknyi idióta elbaltázott hadművelete, hanem egyben az Egyesült Államok legnagyobb politikai botránya is, amelynek óriási súlya és következményei vannak, nem lehetett elpoénkodni az egészet. Épp ezért a drámai szálért Hunt karaktere a felelős: végignézhetjük, ahogy folyamatosan elbukik, ami az éppen széthullófélben lévő családjára is erős hatással van. Harrelson a tőle megszokott módon elviszi a hátán a drámai részeket, és Theroux is fürdőzik a pszichopata Liddy szerepében, csak az arányokat nem sikerült eltalálni. Rendre kiüti egymást a kettő, és amikor Hunt nejének temetése közepén Liddy épp megbeszélést akar tartani a botrány eltussolásáról a társával, már nincs kedvünk röhögni.

Az ötödik rész végére az az érzésem lett, hogy a készítők nemigazán tudták eldönteni, hogy mit akarnak: mély karakterdrámát, amiben végignézhetjük, hogy a hatalmi gépezet hogyan áldozza fel gond nélkül a vele lojális embereit, vagy komédiát, amelyben azon röhöghetünk, hogy milyen inkompetens barmok hozták össze szeretett elnökük lemondását.

Végül mindkettőt kicsit csinálták meg, ezért nem működik egyik sem.

Szélsebesen

Mindeközben pedig olyan tempóban pörög a cselekmény, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Mint említettem, a játéknak hála alaposan képben vagyok a botrány főszereplőivel, de még én is nehezen tudtam követni, hogy akkor most ki kicsoda és mit miért csinál.

Aztán az sem árt, ha a néző képben van az aktuális amerikai politikával, mert tele van kikacsintásokkal és odaszúrásokkal, amikről, ha nem vagyunk tájékozottak, maximum sejthetjük, hogy kiknek akarnak szólni. Az viszont világos, hogy a jelenlegi republikánus oldal alapos fricskát kap a készítőktől, és itt jegyezném meg, hogy viszont a Pentagon-iratok körüli felhajtást, és hogy mi miatt tört ki az a botrány – ami a demokrata kormányzat sara volt –, jótékonyan elmismásolták, ez pedig finoman szólva sem fair húzás. 

Kicsit kevés, de túl sok

A sorozat végére érve úgy éreztem, hogy kihagytak egy hatalmas ziccert, ami a koncepció hibája. Érdekes kiindulópont, hogy a betörők szemszögéből mutatják be az esetet, ehhez viszont túl kevés az az öt rész, amit kaptunk. Egy hatalmas kérdés ugyanis itt lóg a levegőben, ezt pedig nem képes a sorozat megválaszolni: hogy lehetséges, hogy ezt a két bukott, inkompetens ügynököt bízta meg a Fehér Ház?

Ebből a sorozatból nem tudjuk meg, pedig micsoda alapanyag állt itt rendelkezésre: E. Howard Hunt CIA-ügynökként számos politikai esemény sűrűjében részt vett, és az utolsó részben azt a teóriát is pedzegetik egy fél mondat erejéig, hogy köze lehetett Kennedy elnök meggyilkolásához. És itt van G. Gordon Liddy, a Hitler-rajongó volt FBI-os, aki már 29 évesen az FBI főhadiszállásán volt irodavezető, és aki a hatalmát arra használta, hogy utánanézzen a leendő felesége hátterének.

Hogy jutottak ezek az emberek ilyen magasra az Államok titkosszolgálatainak rendszerében, hogyan buktak ki onnan, és mi motiválta a Fehér Ház embereit arra, hogy őket bízzák meg egy ilyen fontos feladattal? A Fehér Ház vízszerelőiből ezt sajnos nem fogjuk megtudni, pedig sokkal érdekesebb kérdés, mint hogy hogyan bénázták el a rájuk bízott küldetést.

Sokkal rétegeltebb és érdekesebb történet kerekedhetett volna ki belőle, ha ennek a két embernek az életére, majd sorsuk összefonódására koncentrál a sorozat – természetesen nem öt részben.

Ebben a verzióban a Hunt feleségét játszó, amúgy itt is csodálatos Lena Headynek is több és izgalmasabb szerep jutott volna. 

Amit pedig kaptunk ehelyett, az majdnem minden szempontból túl sok: a szatíra, a dráma, a tempó. Nem rossz sorozat A Fehér Ház vízszerelői, de nem is kiemelkedő – vélhetően évek múlva már nem igazán fogunk rá emlékezni, ami nagy kár. Mindenesetre, aki érdeklődik a téma iránt, annak ajánlom, hogy nézze meg. De ha valami igazán izgalmasra vágyik (és bírja a kemény konfliktussal járó társasokat), akkor inkább játsszon A Watergate-ügy című társasjátékkal, maradandóbb élmény lesz, mint ez a sorozat.

Kiemelt képünk forrása: HBO

Dián Dóri