Egy korszak vége: felfüggesztik a magyar művészet 70 éves fellegvárának a működését

–

„Zsennye Vas vármegyében, a Rába folyó és a Sorok patak találkozásánál fekvő ősi település. Eredeti neve Sennyey, csak a vasi dialektus hatására, a huszadik századtól lett hivatalosan is Zsennye” – tudjuk meg Weiner Sennyey Tibor költő, író, méhésztől, akinek ősei, a Sennnyeyek valószínűleg a honfoglalás korában kerülhettek ide, amikor egykori vezéreket és hadfikat telepítettek a nyugati és a keleti végekre.

A kastélyt a helyi szóbeszéd a templomos lovagoktól származtatja: úgy tartják, hogy eredetileg ispotály működött itt, de erre nincs bizonyíték. Ahogy Weiner Sennyey Tibor mondja: a kastélyt és a körötte lévő birtokot 1829-ben eladták Békássy Ferenc költő ükapjának (Békássy Ferenc sírja a kastély udvarában található), Bezerédy Györgynek. Zsennyére már ő épített tájképi kertet.

„Fia, Bezerédy Elek angliai tanulmányai után hazatérve megalapozta a később tízezresre duzzadó könyvtárat, Bécsből és Párizsból hozatott facsemetéket a kertbe, és a kereszt jegyében megkettőzte a kastélyt. A második világháborúban aztán bombatalálat érte a kertet, majd a kastélyba betörtek az orosz katonák, s a tízezernél is több kötetes könyvtárat elégették, illetve szétlopták. Bár még így is akadt néhány száz könyv a kétezres évekig, amiket csak akkor vittek el az örökösök” – idézi fel a történetet az író.

Az államosítás után a kastély és a kert sosem látott pusztulásnak indult. 1953-ban aztán a teljes megsemmisülés előtt, Majthényi Károly szobrászművész és köre elérte, hogy a képzőművészek megkapják az épületet, sőt a kastély felújítását, a kert újraépítését is megkezdték.

Az épületben számos műfajban alkottak művészek: dolgozott itt László Gyula, Nemes-Nagy Ágnes, Bálint Endre, de itt született például „A padlás” musical „Szilvásgombóc” című dala – mivel Örkény István feleségének, a Vígszínház egykori kiváló dramaturgjának, Radnóti Zsuzsának az édesanyja gyakran készített szilvásgombócot a Zsennyén alkotóknak. Ők pedig ebből merítettek ihletet.

A kert megmaradt, de a gazdálkodói rész eltűnt

A kastély tehát 1954-től 2024-ig, hetven éven át működött alkotóházként mint „kincstári tulajdon”. Különösen a hatvanas évektől igen jól funkcionált: munkát adott a helyieknek, a kertben termeltek, állatokat tartottak. A művészek így nem túl nagy költséggel hónapokat tölthettetek zavartalan alkotással: a helyi szakácsnők ugyanis kiváló konyhát vittek.

„Zsennye egyértelműen szolgálta a magyar művészeket azzal, hogy tökéletes, nyugodt, természethez közeli pihenő és alkotóhelyet biztosított hetven éven át. A 2000-es években szűnt meg a kastély körül a gazdálkodás, drágult meg a beutaló, tűntek el az idősebb művészek.

Az elmúlt két évtizedben még jelentős alkotói workshopok szerveződtek ide, de már nem az volt Zsennye, ami lehetett volna, részben a rugalmatlanság, részben a hely gazdátlansága miatt, illetve mert mindezekből kifolyólag megújulásra képtelen volt” – magyarázza Weiner Sennyey Tibor.

A kastélyt időközben egy jelentős támogatásból szépen felújították, amire igen nagy szükség volt: eközben bár a kertet rendben tartották, a gazdálkodói rész eltűnt. A működtetéssel már évekkel ezelőtt probléma lehetett, akkor ugyanis arról értesültek, hogy megszűnik a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft, pontosabban beleolvad a Demeter Szilárd által vezetett Petőfi Kulturális Ügynökségbe, továbbá a Zsennyei Alkotóházat is bezárják egy időre.

„Valójában ezután még két évig működtették a kastélyt és alkalmazták az ott dolgozókat, akikkel tudtommal most, 2024 nyarán íratták alá a felmondólevelet. A mostani hírek hatására levelet írtam Demeter Szilárdnak, aki röviden tájékoztatott, hogy Zsennye »nem zár be, de kihasználatlanság miatt felfüggesztik a működését«, jelenleg azon gondolkodnak, hogy mi legyen vele” – magyarázza az író.

Összeférhetne a jövőben is az ökológiai gazdaság és a művészet

A Zsennyéhez kötődő művészek tisztában vannak az épülethez kapcsolódó nehézségekkel, mégis lenne elképzelésük arról, hogyan lehetne megoldani a fennálló helyzetet.

„Véleményem szerint a legjobb az lenne, ha Zsennye megmaradna a magyar művészeknek, művészetnek, de az egykori gazdaság jellegét is valamennyire visszanyerhetné, s az alkotók is megismerkedhetnének jobban a természettel, gazdálkodással. Lehetne például újra veteményes, gyümölcsös, lovak és méhek is. Újra ki kellene írni a fák, növények neveit magyarul és latinul, gyógynövényes kertet kialakítani, amiben minden gyógynövény nevét, alkalmazását meg lehetne tanulni.

Sőt, fenntartható ökológiai mintagazdaságot lehetne Zsennyén vinni, rendszeres művészeti, kulturális és tudományos programokkal, workshopokkal, találkozókkal és konferenciákkal” – fejti ki a méhészként is ismert művész.

Ő úgy véli: ha az ember méhészkedik – ahogy erről A méhészet művészet című könyvében is írt – sokat tanulhat a méhektől. Például az adaptív rezilienciát, magyarul az alkalmazkodó rugalmas ellenállás képességét.

„Utóbbi segíthet a nehéz időket átvészelni, és példátlan fejlődést, bőséget, prosperitást hozhat. Zsennyében megvan a lehetőség, hogy ezt tanítsa, ráadásul igen szorosan kötődik a magyar történelem, művészet, irodalom hagyományaihoz: értékes emlékhelyünk” – mondja Weiner Sennyey Tibor.

A közösség és a természet is kaput nyit az alkotásnak

Várallyay Katus, ahogy férje is, művészcsaládban nőtt fel, de sokáig nem sejtették, hogy van egy olyan zuga az országnak, ahol egy tündérkastélyban megállt az idő, és aki oda betér, azt mindenki régi ismerősként üdvözli. Katus kulturális menedzser, előadóművész, a számos nemzetközi nagydíjjal kitüntetett Jazzation acappella együttes alapítója, és több mint 13 éve látogatott el először Zsennyére.

„Sosem felejtem el, Juli lányunk négyéves volt, a dédnagymamája ágyneműtartójában talált földig érő, rózsaszín ruhában rótta a kastély folyosóit, és királylányos vonulással, fennhangon énekelte az »Esik eső, de nem ázok« kezdetű népdalt. A kastélyba érkezés olyan volt, mintha egy itt felejtett varázsvilágba csöppentünk volna. Beutalóval kellett menni, az intézésében a sógorom segített, aki művész szüleinek köszönhetően évtizedek óta tudott a helyről. Azon a februári késő délutánon pedig mi is úgy érkeztünk meg Zsennyére, mintha mindig is ismertük volna” ‒ idézi fel Katus. Az idősebb művészek is szeretettel fogadták őket, szerinte pedig a hely legfőbb hatása éppen az, hogy az időben és térben megélt közösség kaput nyit a lélek, illetve szellem szabad szárnyalására. 

A folytonosságot nem szabad elveszíteni

„A zsennyei kastély számomra annak is a szimbóluma, hogy az életet a maga teljességében kell szemlélni: a múltban is nagyszerű emberek éltek itt, sokrétűen műveltek, az életet a természettel egységben élték. Emberléptékű ez a kastély, és egészen biztosan nemcsak nekünk, de több ezer hazai alkotónak jelent szigetet. Ezzel együtt pedig szívfájdalom a gondolat, hogy megszűnik egy ilyen csoda” – részletezi Katus, aki tisztában van azzal, hogy az elmúlt időszak eseményei sok szempontból nem a fenntarthatóság felé vitték az épület működtetését, mégis biztos abban: lenne olyan közösség, amely örömmel valósítana meg egy élhetőbb koncepciót.

„El tudom képzelni a helyi önellátást, az egész éves anyagi hozzájárulási rendszert akár egyesületi formában. Azt gondolom, hogy akik rendszeres látogatók – ahogyan eddig is, akár a kastély érdekében is – szívesen lennének aktívak pihenésükben. Örömmel gyomlálnék ottlétemkor a konyhakertben, ha ismét lenne olyan, és azt gondolom, ezzel nem volnék egyedül. Gazdaságilag az 1953-es évek eleje sem volt ragyogó fényesség, mégis meglelték a módját, hogy egy kastélyt helyreállítsanak és fenntartsanak. Előbb a művészek – aztán az állam is jobb belátásra tért, és kivette a részét a fenntartásból, felismerve az alkotóházak életben tartásának szükségességét” – mondja Katus, milyen megoldást tudnak elképzelni arra, hogy idővel ne zárjon be az épület, és ami a legijesztőbb jövőkép: esetlegesen ne váljon ötcsillagos magánszálloda belőle.

Katus azt szeretné, ha eljutna a fenntartóhoz az üzenet: ők itt vannak és boldogan részt vesznek a fenntartásban, az új koncepció kialakításában, hogy megmentsék azt a kulturális, természeti és közösségi értéket, amit Zsennye már hét évtizede képvisel.

„Olyan jó lenne most is megkérdezni a közösséget: mit szeretnének, és mivel tudnának hozzájárulni ahhoz, hogy amit elképzelnek, megvalósuljon és fenntartható legyen. Egy olyan időszakban, amikor az ilyen védett helyek felbecsülhetetlenül sokat, sokkal többet érnek, mint hinnénk. Fontos lenne nem elveszíteni a folytonosságot: tudjuk jól, mennyivel nehezebb valamit újrakezdeni, újra életre hívni, mint életben tartani” – teszi hozzá Várallyay Katus.

Kiemelt kép forrása: Vas Népe

Széles-Horváth Anna