„Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa” – Juhász Gyula és az elérhetetlen, örök szerelem

–

A leghíresebb, ma is megrázó idézet Juhász Gyulától

„Mert benne élsz te minden félrecsúszott / Nyakkendőmben és elvétett szavamban / És minden eltévesztett köszönésben / És minden összetépett levelemben / És egész elhibázott életemben / Élsz és uralkodol örökkön, Amen”

Az ábránd

Huszonöt éves volt, amikor először – és utoljára – találkozott az „Anna örök” ihletőjével, Sárvári Anna nagyváradi színésznővel, mégis a tipikus kamaszszerelem példájaként is olvasható ez a történet.

Halálos szerelem, hónapokon át tartó titkos rajongás, álmodozás, majd a döntő pillanatban, amikor végre a vágy tárgyával szemtől szemben állhat: „Halk hangon válaszolt, ha kérdeztem, és csak hallgatott és hallgatott” – így emlékezett rá Anna.

Nem csoda, hogy soha nem is valósult meg semmi ebből az elképzelt, idealizált szerelemből, aminek a bizonyítékait jelentő versekről Anna is csak évekkel később szerzett tudomást.

Ennek ellenére ez a szerelem az egész életét végigkísérte, és minden valóságos nőalaknál erőteljesebb hatást gyakorolt rá. A kamaszos ábránd felnőtt férfi korában is felülmúlta a valóságot.

A valóság

Juhász visszahúzódó, zárkózott, magányos természete és egyre elhatalmasodó depressziója miatt nem mert – vagy nem is akart igazán – közeledni a nőkhöz. Bár voltak alkalmi, fizetős szexuális élményei, egyetlen igazinak nevezhető kapcsolat adatott meg neki. Eörsi Júliával nem mindennapi körülmények közt találkoztak, 1914-ben, első öngyilkossági kísérlete után a kórházban kereste fel őt a fiatal újságírónő, hogy tudósítson a tragikus eseményről.

A drámai nyitány elintézte Gyula helyett a dolgot, nem kellett udvarolnia sem, mindketten valamiféle égi jelnek, a sors intézte kapcsolódásnak tekintették találkozásukat.

Júlia a beteg költő megmentését tűzte ki célul, szinte vallásos hevülettel rajongott érte.

Négy évig tartott a viszony, melynek során ugyan keveset találkoztak (Juhász ekkor Makón tanított), de ahogy Nyáry Krisztián írja, „(…) leveleik tanúsága szerint éveken át kölcsönösen rajongtak egymásért”. Hogy ez a rajongás mennyire volt plátói, nem tudjuk biztosan, az egyetlen „felnőtt” szerelem azonban valószínűleg nem ért fel az álomképekkel, a beteljesülés, a megvalósulás nem lehetett olyan szép, mint a sóvárgó ábrándozás.

Júlia után még egy hús-vér nő bukkant fel mellette, Kilényi Irma, aki egy rendezvényen hallotta beszélni a költőt, és azonnal jelentkezett önkéntes segítőjének, titkárának. Kiadókkal levelezett, kéziratokat gondozott, szerepléseket szervezett, de magántermészetű feladatokban is segédkezett, orvost vagy kórházat intézve. Két évtizeden át tartó rajongása a költő iránt azonban csupán szellemi természetű volt, mivel Irma a nőket szerette.

Egy „biztonságos” kapcsolat, ahol nem kellett tartani a megvalósulástól, a barátság, kölcsönös tisztelet és szeretet azonban nagy támogatást jelentett a költő számára a gyakorlati segítségen túl is.

Ahogy barátja, Móra Ferenc írta Juhász Gyuláról: „Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa.”

A család

Édesapja, Juhász Illés vérbajos fertőzésére visszavezethető súlyos idegrendszeri betegsége miatt, élete utolsó tíz évét kerekesszékben töltötte, később depressziója elhatalmasodott, elméje elborult.

Gyula tizenkilenc éves volt, amikor apja meghalt, nyilván ez is erősítette a közte és édesanyja között fennálló különleges szimbiózist. Pszichológiai közhely, hogy a párkapcsolati nehézségek oka az anyával való kapcsolatban is kereshető. Az anya, Kálló Matild haláláig gyermekeként gondozta, ápolta, magához kötötte fiát:

„54 éves gyámoltalanságában dajkálta és szinte ölében tartotta mindvégig sorsát”–  írja róla Vásárhelyi Júlia.

Juhászt kiskorától kezdve a félszegség, bátortalanság jellemezte, magányos és hallgatag gyermek volt. Anyja hatására egy évig papnövendékként tanult, ám tanárai úgy vélték, elsősorban a szenvedés és a mártíromság vonzza Istenhez, ezért nem alkalmas a papi hivatásra. Ezen kívül egyik társának homoszexuális közeledése is traumát okozott a különösen érzékeny fiúnak.

„Egész életemben, mint az örvény, vont magához, ami patologikus”

„Juhász Gyulában a depressziós személyiség szinte minden jellegzetessége megtalálható: már tizenéves korától kedvetlen, pesszimista, humortalan volt, amely csöndes, passzív, határozatlan magatartással, szkeptikus, panaszkodó, borongós, aggályoskodó megnyilvánulásokkal társult” – írja róla tanulmányában Czeizel Endre.

Amikor 1917-ben a budapesti idegklinikán kezelték, a vérbajra vonatkozó tesztje pozitívnak bizonyult. Később ugyan még sokszor elvégezték ugyanezt a vizsgálatot, de mindig negatív eredményt adott, a halála utáni boncolás pedig megállapította, hogy nem volt érintett a betegségben, mégis egész életében szorongott az esetleges következményektől.

1929 és 1936 között kilenc alkalommal kezelték a szegedi Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán. Több öngyilkossági kísérlete után 

1937. április 4-én, 54. születésnapján sikerrel járt: titokban összegyűjtött nagy mennyiségű altatót vett be. Minden erőfeszítés hiábavaló volt, öntudatlanságából már nem tért magához, április 6-án halt meg.

Nem volt őrült, csak egy szenvedő ember. Művein kívül bizonyos értelemben a depresszió nyújtott számára biztonságot, amibe a valóság elől elrejtőzhetett, amolyan „nem ér a nevem”-alapon.

„…engem

Elhibázott az Ismeretlen Mester

És most egy kertben, amelyet talán

A paradicsom ellentéteként

Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért,

Mert egyszerűen gazdagítani vágytam

A világot és embert s úgy szerettem

Az életet, ahogy a gyermekek.

Mindig is nagy gyermek maradtam én…”

Halála után, 1937-ben Karinthy Frigyes így írt róla a Nyugatban

„Ez az arc egy őrültnek, vagy egy középkori szentnek az arca volt, úgy, ahogy a mult század lélektana azonosította a kettőt.”

(…) „Könnyű volna leszögezni, egyszerűen, hogy nem véletlenül töltött annyi időt elmegyógyintézetekben. Hátha még hozzátesszük, hogy többnyire tulajdon akaratából. És mégis, mindezzel a tünettel szemben makacsul ragaszkodtam hozzá, egy életen át, s főként vele szemben, hogy nem volt őrült. Hogy éppenúgy szerepet játszott, tudtán kívül, mint ahogy verseinkben ábrázolunk és idomítunk csodálatos hősöket és vértanúkat. Eljátszotta a verseit. Mindig éreztem ezt, szerettem volna letépni róla a csontjáraforrott álarcot, nem az »igazság« kedvéért, hanem hogy megszabadítsam önmagától, ahogy kínlódik a lárva alatt. Sok öngyilkossága egyikét revolverrel követte el, ott találtam a Rókus hírhedt hatos szobájában, jégtömlővel a szivén. Mikor meglátott, lehunyta a szemét és szóról-szóra ezt mondta, megfelelő hangon: »Itt fekszem, az élet fáradt katonája«. Ráordítottam a haldoklóra: »Csirkefogó, ne komédiázz! Nem fogsz meghalni, – értetted? egy ilyen rossz verssor kedvéért, ezt már nem tűröm! találj ki jobbat, akkor beleegyezem«.”

Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT, valamint: Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Kiemelt kép: Wikipédia/Homonnai Nándor/Petőfi Irodalmi Múzeum