–

Itt ez a Villon-kölök, csupa balladákat írt, de tök régen, a középkor vége felé.

Menő arc volt különben is, nagy zsivány, kuplerájban lakott meg embert is ölt.

Kevés a köztörvényes író, becsüljük meg őket!

Na jó, Rimbaud még fegyverrel és rabszolgákkal is kereskedett, de aztán annyi.

Milyen lenne már, Kosztolányi mint whiskys bankrabló!

Babits, a vérmezei láncfűrészes!

Juhász Gyula, a szegedi fojtogató!

A Villon-balladáknak semmi közük az Arany-balladákhoz, csak az elnevezés azonos.

Akkor ezek jobbladák, höhö!

Na, ez a ballada, a Villon-féle ilyen felsorolósdi, még száz is méterről felismerhető.

Tudom meg tudom meg tudom, ezt annyit ismétli, hogy fáj az ember feje tőle.

Nem elég egyszer mondani, a vers elején?

Vagy kilóra adta el a verseit, és így több szó volt benne?

Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az uj tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett,

Tudom, mely fán mily gyanta serked,

Tudom, hogy minden egy dolog,

Tudom a munkát, lusta kedvet;

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Nem-nem, inkább lépjünk be egy kocsmába, a pultnál simán találunk egy fickót, aki mindent tud, és minél többet iszik, annál többet.

Tisztánlátó a csávó.

Meg tisztánhalló.

Meg tisztánivó.

Figyelj, tudom én, hogy mennek itt a dolgok, minden tejben van egy légy, ha meg nincs, beletojik a madár és nem gömbölyűt.

Simán a Gucci teszi az embert, Ferrariban nem lehet szerelmeskedni, de ha kiszállsz belőle!

Figyeljél, tudom ám, hogyan mennek itt a dolgok, haver, én se most jöttem le a falvédőről, érted-e, tudod-e, figyeljél, itt simán kéz kezet mos, urambátyám meg sundám-bundám, mindenkit meg lehet venni kilóra, figyeljél, ezek a nagyfejűek odafenn kicsináltak mindent, érted-e, tudod-e, figyeljél!

Belenyúlnak a szegény ember zsebjébe, tudod-e, olyan hosszú kezük van, teleszkópos.

Meg a szijáé meg a kágébé műholdon bámulják az embert, látják a csontját is, kiszedik belőle a pírszinget is adóhátralékba.

Vannak ezek a migráncsok, tudod-e, ezeket is az ufók küldték ide, titokban beöltöztek, a géppinyuból meg papírrepülőt hajtogattak, és zsebre tették.

Majd lesz itt nemulass, ha kihajtogatják a sok halálosztót, lapulunk, mint kés elől a nyulak.

Figyeljél, tudom én, mindenkit lehallgatnak, psszt, még most is, az Obama ottan ül, és hallgassa, amit mondasz, meg a Putyin, azt összesúgnak, hogy te figyeljél, traváris-brádör, agyonnyomjuk akkor eztet a Jocógyereket a kocsmapultnál, vagy ne nyomjuk agyon.

Hát inkább nyomjuk akkor agyon, piff, mint egy kis legyet, azt már kettőt se számoltál, össze is nyomott.

Helló, világ!

Bájbáj szása, helló hollivúd!

Még egy kört?

Mindenkinek a vendége vagyok...

Na, ilyen egy igazi tutimegmondó:

Olyan dörzsölt, mint egy csontig kopott dörzspapír...

Röntgenszeme van és hatalmas dumája...

És ami a legőszintébbé teszi a nagyotmondás áradatát, az a versszakok végén elhangzó elbizonytalanodás, ami bizonyos maligánszint felett szinte természetes.

Figyeljél, ez melyik város meg melyik bolygó?

Figyeljél, te ismersz engem?

Segíccsémá, nemtod, hol lakok?

„Csak azt nem tudom, ki vagyok."

 

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban

Kiemelt kép: Getty Images/Edward Gooch Collection/Hulton Archive