A nemzetközi „macsoisztikai“ szakirodalom két nagy kategóriára osztja a macsókat: északi és déli típusúra.

Az északi típus inkább dominál, jellemzően agresszívebb és introvertáltabb, míg a déli macsók extrovertáltabbak, a nőkkel szemben gyakran gyengék és gyengédek, és ugyanezt lehet elmondani a törvényekkel szembeni viszonyukról is.

A „macsoisztikusok“ természetesen tovább osztályozzák a déli típusú macsókat is. Vannak mediterrán, dél-amerikai és déli államokból való észak-amerikai macsó alfajok is. Utóbbi kategóriába esik sok olyan zenész és színész híresség, akik a macsó-jelenséget film- és zenei élményeken keresztül hozták közelebb hozzánk, gyűlölve-szerethető figurák formájában.

Ilyen férfitípusnak természetesen születni kell, nehezen tanulható viselkedésformáról van szó, valódi előfordulási formájukban nélkülöznek minden manírt és műviséget, fő jellegzetességük, hogy imádatot, irigységet és vonzalmat váltanak ki.

Cash az öltözőjében 1966 körül - Forrás: Jan Olofsson/Redferns/Getty Images

A déli államok híres macsói néha különös bűnözői karrierrel, néha férfias szépségükkel, máskor zenei tehetségükkel váltak ismertté. A sors igazságtalan, de sokunk számára kegyes fintora egyes egyedeket többféle tehetséggel áldott meg. Ezek a ritka kiválasztottak aztán vagy hipersebességgel égtek el az önpusztító-rakéta kilövése után nem sokkal, vagy évtizedekig izgattak, boldogítottak és inspiráltak százmilliókat. Utóbbi kategóriába esett a ma tizenöt éve elhunyt Johnny Cash.

Én furcsa kelet-európai atípusosként apámtól kaptam a Cash-imádatot. Nagyon sok lemezünk volt tőle (talán az összes?),  egész gyerekkoromban ő szólt a nappaliban.

Az akkori stílusbesorolás-kényszer miatt countrynak tartottam, de valahogy már akkor sem értettem, hogy hogy jön ez ahhoz a tingli-tanglihoz, ami amúgy a country. Nekem teljesen egyenértékű volt lázadásban, „kúlságban” és keménységben bármilyen rockkal, viszont áthatotta valami beazonosíthatatlan „amerikaiasság”.

Johnny Cash a stúdióban 1960 körül - Forrás: Michael Ochs Archives/Getty Images

Volt egy furcsa lemezünk, az volt a címe, hogy The Million Dollar Quartett. Úgy született, hogy a legendás memphisi stúdióban 1956-ban egy technikus a biztonság kedvéért bekapcsolva hagyta a mikrofonokat, amikor az ott egymást váltó Elvis Presley, Carl Perkins, Jerry Lee Lewis és Johnny Cash egymással beszélgetve hülyéskedtek, és ha már ott voltak, kicsit zenéltek is. Elképesztő felvétel négy később ikonná váló zenésszel. Meg voltam hatódva tőlük, de persze ott is Cash volt a kedvencem.

Aztán ott volt a börtönkoncert, amiből szintén zseniális lemez lett. St. Quentin az USA egyik legdurvább börtöne volt, ahol Casht, mint közéjük tartozót sztárolták a rabok, miközben a vashidakról puskás őrök vigyázták őket. Ezt sem nagyon értettem 1985-ben…

A macsósággal kezdtem: hát, annál férfiasabb dolgot én nehezen tudok elképzelni, mint amikor Johnny Cash talpig feketében, gitárral a nyakában, félig lebiggyesztett szájjal odalép a mikrofonhoz, és azt mondja azon a bizonyos hangján, amit senki máséval soha nem lehet összetéveszteni: „Hello, I am Johnny Cash”.

Majd ugyanezzel a lendülettel elkezdi a Ring of Fire-t...

A zenészekről szóló életrajzi film nehéz műfaj, általában nem is sikerül, de a Johnny Cashről szólót (Walk the Line – A nyughatatlan) mindenkinek szívből ajánlom. A filmet egy másik „délmacsó“ archetípus, Joaquin Phoenix teszi autentikussá, aki már-már a szentségtöréssel kokettálva maga is énekel a filmben (amúgy nagyon jól). A film szépen végigmegy egy droggal, szerelmekkel, lentekkel és fentekkel, kis börtönnel és rengeteg fellépéssel tűzdelt karrieren.

Joaquin Phoenix A nyughatatlan című filmben (2005)

Nincs benne a filmben az a késői lemezsorozat, ami rengeteg új hívőt térített a „cashizmusnak”: az American. Öt lemez az idős Johnny Cashtől, ahol mások számait énekli, Cohentől Sinatrán át a Depeche Mode-ig, mindegyiket saját melankolikus, életvégi hangulatára átültetve, azon a bizonyos hangon…

Néha meg kell hallgatnom ezeket a dalokat, még akkor is, ha rámegy a házasságom.

1983-ban láthattam őt, mégpedig a kommunista Magyarországon, a Budapest Sportcsarnokban, antikommunista és Amerika-imádó apámmal. A színpad mögött csak egy nagy amerikai és magyar zászló lógott, nem volt sok díszlet. A lényeg: talpig feketében jött a színpadra, és mielőtt énekelni kezdett, csak annyit mondott azon a bizonyos hangon, hogy Hello, I am Johnny Cash. Azt hiszem, apám szeme kicsit könnybe lábadt, a késői kommunizmus sírjába pedig került még egy kapavágás.

Cash élete párja June Carter volt, aki maga is elképesztő hanggal rendelkezett, de ez a hang az a típusú country-hang, amit csak Cash partnereként lehet hosszabb távon élvezni. Ahogy Casht meg csak ő tudta hosszabb távon elviselni. Igazi élethosszig tartó héjanász volt ez egy öntörvényű cowboy és egy vérbő cowboynő között, börtönnel, sikerrel, elhagyással, visszatéréssel és sok-sok vallással. Mert az életüket áthatotta a déli vallásosság és az erkölcsösséghez való – néha sikertelen – viszony. Így énekeltek együtt a börtönben:

Azt hiszem, sokan vannak, akiknek nehezére esik folkzenét hallgatni, és szintén vannak (tegyük a szívünkre a kezünket!), akiket Bob Dylan nyávo énekhangja tud kikészíteni. Nekik ajánlom ezt a számot, hátha így Cash-sel fogyasztva ők is elmerengenek mély-Amerika végtelen macsó tájain.

Hiányzol, Johnny Cash!

 W. A.

Kiemelt kép forrása: David Redfern/Redferns/Getty Images