-

Elindulok futni. Általában zene nélkül megyek, de ma szeretnék valamit hallgatni a pályán, ahol a köröket szoktam róni. Az asztalon hever a kisfiam apró és dizájnos metálkék mp3 lejátszója. Gyorsan felkapom, és már szaladok is. Az első lépéseknél tartok, amikor bekapcsolom... hirtelen a fülembe ordít John, Paul, George és Ringo.

Azok, akik nem szeretik a Beatlest – elképesztő, hogy vannak ilyen emberek – legjobb, ha nem is folytatják az olvasást. E téren nem ismerek tréfát! Van olyan ismerősöm, aki nem tudja, miért nem válaszolok a leveleire – hát, most itt az alkalom, hogy tudassam vele: azért, mert kiderült, hogy nem szereti a Beatlest. (Na, jó, ez csak vicc. Talán...)

Jól sikerült zenei nevelés

A fiam lejátszóján egymást követik a Beatles-számok, én pedig olyan lelkesen és szenvedéllyel futok, ahogyan csak ritkán szoktam. Közben azon gondolkozom, hogy mennyire old school mama vagyok, és vajon hány mai gyereknek lehet a lejátszóján még hasonló válogatás. Egyértelmű, az én hatásom ez, mert persze sok más zenét is hallgatunk, de amit az ember a korai éveiben hallgat otthon, az kitörölhetetlen és megkerülhetetlen lenyomatot képez a zenei ízlésén. Esetemben egy jazzrajongó apa és egy Beatles-rajongó anya azt idézte elő, hogy kedvenc zenei stílusom a jazz és – önálló műfajként – a Beatles. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akik olvassák az írásaimat ezen már nem is csodálkoznak, írtam már a boldog mamámról és a melankolikus papámról, hát mi lehetne magától értetődőbb, minthogy a zenei ízlésük és én magam is ilyenek lettünk, amilyenek.)

Tisztán emlékszem arra a fensőbbségre, amit gyerekként éreztem, amikor az osztálytársaim mindenféle „rágógumizenéket" éltettek, mivel tudtam, hogy ez csak azért van, mert nem ismertették meg velük az alapokat. A Beatlest.

Beatles-biblia

Anyai nagyapám munkája révén az ötvenes és a hatvanas években időnként eljutott nyugatra, így rajongó lányának hazahozta a bakeliteket és a korabeli rajongói kiadványokat, plakátokat, amelyek ma eszméletlenül sokat érnek. Ezeket lapozgattuk mi gyerekként, és hallgattuk a nagylemezeket, amelyeket már a szüleim vásároltak. Nem csoda, hogy a saját gyerekem zenei edukációja is valahogy így indult. Soha nem szerette a kifejezetten gyerekeknek írt dalokat, de háromévesen imádta az Obladi-Obladát, a Yellow Submarine-t és a Penny Lane-t.

Milán, a rajongó

Mire óvodába került, kívülről tudta ezeket, és azt is, hogy Ringo a kedvence (nekem is, még hetvenévesen is iszonyú szexi), aztán Paul, George és persze John. Aki akkor halt meg, amikor a mami iskolába ment és a nagyi egész nap sírt. Ismerte az összes történetet, korszakot, és a felvilágosítása is elkezdődött a drogokról, mert másképp hogyan érthetné meg a Strawberry fields forever születésének történetét. Nem ismeretlen számára George Harrison szellemi útmutatójának, Maharisi Mahes jóginak a neve, és pontosan tudja, milyen számok vannak a White Albumon.

Születésre, temetésre

Nem, ez nem alakulhatott volna másképp, mert amikor megtudtam a tizennyolc hetes ultrahangon, hogy ki az, aki bennem növekszik, akkor mindenféle különösebb kommentár nélkül egy dalt küldtem a szüleimnek, a Beautiful Boyt. Jó, ez már John Lennon, nem a Beatles, de nyilvánvaló, hogy őt is imádtuk. És utálhatja bárki Yoko-t, én nem fogom. Mert John szerette, és ő biztos tudta, mi a jó neki. A csodálatos dalokról nem is szólva, melyeket az ő hatására írt.

A családunkban olyannyira a zenei közkincs része a Beatles, hogy a mamám már gyerekként az eszünkbe véste, hogy az ő temetésén kizárólag Beatles-számok jöhetnek szóba, és lehetőleg valami vidám mulatság keretében, mert nem szándékozik szomorkodni, ha egyszer meghal.

Ha mi mégis ezt szeretnénk, na, jó, akkor a The Fool on the Hill- t lejátszhatjuk egyszer, mert az a kedvence. (Jó, tudom, hogy elég béna dolog az embernek a saját temetése koreográfiájával sokkolni a gyerekeit, de a mamám kivétel, mert sosem hittük el igazán, hogy az ő temetésére valaha is sor kerülhet.)

Addig is: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Amíg azonban sor kerülhetne erre az ominózus temetésre, még el kell vinnem a mamámat és a fiamat egy Paul McCartney koncertre, mert ez egyelőre mindhármunknak kimaradt. És bizton állíthatom, hogy ha erre egyszer sor kerül, akkor ott fogunk állni és ájulásig ordítunk majd mindannyian – remélem, ide a szerkesztő majd betesz egy GIFet, amelyen a hatvanas években egy vagy több) fiatal lány ájulásig ordít, és fogja a fejét egy Beatles-koncerten – és sosem felejtjük el az élményt. (Ott van a GIF, bár a lányzó nem ájul el, de szerintem ez is jó lesz ide - a szerk.)

Szóval: IMÁDUNK PAUL, GEORGE, JOHN, RINGO!!!!!!!

Kárpáti Judit