Ha nyár, akkor tenger?

Ha például kimondjuk a szót, hogy nyár, valószínűleg az elsők között a következő asszociációs láncok indulnak be az emberek fejében: meleg, kánikula, víz, tenger, Dél, pálmafák, napozás, strand, úszás, vakáció – ugye? 

Én is így voltam ezzel. Képes voltam egész évben túlhajtani magam, hogy aztán nyáron egy-két hétig élvezzem az édes semmittevést. Élveztem is. Ott, a napon is, és előtte is, amikor tervezgettem, vártam a nap semmihez nem hasonlító melegét a bőrömön, a tenger enyhén sós ízét számban, a majdnem csokibarna színt a végére, a könnyed életet, amikor reggel egy tengeri úszással lehet kezdeni a napot. Itt nem kell semmi extra luxusra gondolni ám, mindezt diákként, a kilencvenes években, megkímélt állapotú, tizenéves, NDK gyártmányú autóval (amelynek állandóan felforrt a hűtővize), májkrémkonzervekkel megpakolva, egészen az Isztriai-félszigetre eljutva, és természetesen kempingben sátorozva is meg lehetett valósítani.

A gasztronómiai csúcs egy helyi „igazi olasz” pizza elfogyasztása volt.

Végre volt időm intenzíven, hosszan olvasni, hiszen mást sem kellett csinálnom – Dosztojevszkij, Tolsztoj, Flaubert, bármi jöhetett. Mámoros emlékek. 

Később, immár – nagyon – aktív, dolgozó nőként némileg cizelláltabb vágyakat is megfogalmazhattam magamnak, és meg is valósíthattam őket. Picit messzebb is utazhattam, apartman vagy akár szálloda is szóba kerülhetett szállásként, néha repülő lett az utazási eszköz, és megengedhettem magamnak éttermi vacsorákat is. A lehetőségek tágulásával finomodott az ízlésem. De a cél, hasonló maradt. Meleg, nap, tenger, úszás, könyv, természetközeliség. Ennyi.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A szerző

Aztán ez is árnyalódott

Némi egészségügyi kényszer hatására családilag el kellett gondolkodnunk azon, hol tölthetjük el a hosszabb nyaralásokat, ugyanis ellenjavallt lett a napon való hosszas tartózkodás. Megmaradt persze a napimádat, és néhány napot igyekszünk minden évben meleg tengernél tölteni (erre találtuk ki egy barátnőmmel az éves anyás-lányos nyaralást, és mondhatom, remek ötlet!), de a fő irány ma már nem csak ez. Ezzel párhuzamosan sokat beszélgettünk a klímaváltozásról, az olvadó jégsapkáról, a gleccserekről, és arról, hogy a gyermekeink életében sajnos ezek egy része már alig, vagy egyáltalán nem lesz látható.

Gondoltunk egy nagyot: pár év tervét megvalósítva (és nyaralási büdzséjét összeadva) elutaztunk nyaralni – Norvégiába. 

Életem egyik legfontosabb, leggyönyörűbb utazása

Lélegzetelállító tájakat láttunk, éjféli naplementét a fehér éjszakában (amikor valójában egyszerűen nem megy le a nap), hósipkás, haragos zöld hegyekkel ölelt mélykék fjordokat, az egyébként gyakran piszkos színű gleccserből égszínkék, tengerbe hulló gleccserdarabokat, mohás sziklákat és szürke kődarabokat, amelyekből bármikor előbújhatott volna egy troll (bocsánat, akkoriban éppen a Jégvarázs-őrület futott nálunk). 

Az Északi-sarktól mintegy ezer kilométerre jártunk egy szigetcsoport olyan városkájában, amely – noha a skandináv országhoz tartozik – egy államközi megállapodás értelmében régebben szovjet, ma pedig orosz terület. Orosz konzulátus is működik itt, Lenin-szobor látható, a kocsmát pedig Vörös medvének hívják, egyébként pedig több a lakosok között a jegesmedve, mint az ember.

Norvégiában, az egyik leggazdagabb civilizált államban a természet mindenhol ott van, fenséges, és nem csak egy lózung, hogy az ember a természet része. Függ tőle, használja, él vele és benne, alázattal és felelősségtudattal, egy alkotóeleme.

A legnagyobb hatást talán ez tette rám. Itt törvény mondja ki, hogy a természet senkié és mindenkié: például magánterületen is lehet maximum egy-két éjszakát sátorozni – természetesen megfelelő távolságban, és a tulajdonos előzetes engedélyével, amelyet főleg udvariasságból kérnek, de kérnek, mert udvariasak. Legalábbis ez a benyomásunk lett az út során, és ezt mesélte a helyi idegenvezető. Hazatérve egyfajta észak iránti honvágy és skandinávmánia tört ki rajtam, elolvastam a Nesbø-összest és tervezgettem, mikor, hogyan és hová lehetne újra visszatérni. 

Talán a korral jár, talán a családalapítással, és persze az egészségügyi állapot is meghatározó, de a hangsúlyok máshová tevődtek, és figyelni kezdtem olyan dolgokat, amelyek korábban egyáltalán nem érdekeltek. A bohém, szabad, szabálytalan mediterrán hangulat mellett vonzani kezdett a rendezettség, a hűvösebb egyszerűség is. Értékelni kezdtem, ha figyelnek a gyerekekre, és nem zavar, ha nem a legfelkapottabb turisztikai célpontokon járunk.

A következő nyáron egy kisebb dániai körutat szerveztem

Ekkor az északi kultúra egy másik vetülete ragadott magával. Persze a természeti szépségek is különlegesek: az elképesztő naplemente Skagenben, az északi csúcsnál lévő kis homoknyelv, a Grenen vert, ahol két tenger, az Északi és a Balti találkozik és szemmel látható köztük a határvonal, ahogyan az egyik lábunk az egyik, a másik pedig már egy másik tengerben áll. Vagy a nyugat-dániai szigetek, ahol mindig erős szél fúj – ez a kite szörfösök paradicsoma. Nem szeretném őket alábecsülni, de tény, hogy a norvég lenyűgöző tájak után más ok miatt rajongtam az országért: Dániában az ember ugyanis megszelídítette, civilizálta a természetet – jó értelemben.

Az egész ország olyan, mint egy hatalmas, jól ápolt, nagyon kellemes park.

A kisvárosi pázsitot – még esőben is – robotfűnyíró gondozza, és nem lopják el. Egy koppenhágai játszótéren kerestem, hogyan, kinél kell kibérelni az ott szanaszét lévő bicikliket, tricikliket és egyéb játékokat, mikor is megtudtam – döbbenetemre –, hogy sehol. Ezek oda tartoznak, a gyerekek jönnek, játszanak velük, majd lerakják – és ennyi. Ott is maradnak. Ezt a társadalmat tényleg átjárja a bizalom. Az emberek bíznak az országban, a közbiztonságban, abban, hogy ha mindenki betartja az együtt felállított szabályokat, akkor a dolgok működhetnek – és működnek. Nem akarnak átverni, kiskaput találni, mert nem éri meg. Lehetnek becsületesek. Az utcák is tiszták, egyszerűen azért, mert vigyáznak is rá, meg tisztítják is.

Bíznak egymásban és a gyerekekben is

Dánia az egyik leginkább gyerekcentrikus ország lehet a földön. És nem csak azért, mert itt van a világ egyik legrégebbi vidámparkja (a Tivoli), vagy a Legoland Billundban (mert, ugye, a Lego is dán találmány), és persze az Andersen-tematikát is jól feldolgozták. Az az igazság, hogy a játszótereiket egy kicsit megirigyeltem, olyan izgalmasak voltak: a Viking Központban viking ihletésű, az Oceanariumban tengerrel kapcsolatos, tematikus játékokkal – még jó, hogy gyerekkel voltunk és élvezhette őket. A látszólag kevésbé érdekes történelmi emlékek köré is építenek egy szuper, játékos és interaktív múzeumot, és egyből mindent tudni lehet az adott szikláról, mint történt ez például Jellingben, ahol Kékfogú (azaz Bluetooth – bizony, innen jön) Harald keresztény viking király állított szüleinek emléket. 

A Koppenhágától mintegy negyven kilométerre található, csodaszép fekvésű modern művészeti múzeumban, a Louisianában egy egész épületszárny (három szint!) csak a gyerekeké: bejelentkezés és fizetés nélkül csatlakozhatnak az éppen folyó foglalkozásokhoz, legyen az agyagozás vagy festés. 

Ősi viking stílus

És akkor a korábban oly divatos „hygge” életérzésről még nem is szóltam: egy Vikingcenter nevű, élethű skanzenféleségben jöttem rá, hogy részben ez is a viking tradícióban gyökerezik, hiszen az ott látott fapadra terített gyapjú, állatszőr, gyertyák sokasága köszön vissza a legdivatosabb lakberendezési és életmódmagazinok fotóin. Ők tényleg így éltek és élnek. Sokszor sötétben, hidegben, esőben – jól. Lenyűgözött ez a fajta életmód, hogy így is lehet, ennyire civilizáltan, természetesen, normálisan. Nem arról van szó persze, hogy itt semmilyen probléma ne lenne. Dehogynem. Viszont a gyerekek és a felnőttek életről való alapérzése valahogyan mégis kiegyensúlyozottabb, biztonságot adóbb, támogatóbb.

Tudom persze, hogy igazságtalan összehasonlítani a világ egyik leggazdagabb országát más helyekkel. Sok szempontból azonban mégis meg lehet tenni. Nem eldobni a szemetet – nem pénzkérdés.

Nem leüvölteni egy gyerek vagy embertársunk fejét, és nem természetesnek venni a családon belüli testi erőszakot – nem pénzkérdés. Tisztában vagyok azzal is, hogy a felszínen szép társadalom a mélyben súlyos problémákat takargat – elég megnézni csak néhány (amúgy szuper) dán filmet. Mégis úgy jöttem el, hogy alig vártam a visszatérést. Elképesztő, és számomra sajnos szokatlan látni, hogy így is lehet élni, ilyen értékek mentén, össztársadalmi szinten. Azt kívánnám, hogy mindenki tapasztalja ezt meg. 

A következő utunk kevésbé skandináv, de mentalitásában azért északi ország: Hollandia

A szélmalom-kerékpár-bicikli-Vörös lámpás negyed közhelygyűjtemény persze mind igaz. De ezen túl mégis meglepő volt, hogy itt a csatornák gyakorlatilag kerítésként is működnek, ezek választják el egymástól a kerteket – hogy sűrűségük egyenesen arányos a szúnyogok mennyiségével, azt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Csodás volt jobbnál jobb festők – Vermeer és persze Van Gogh – nyomdokaiban járni, és elgondolkodni, hogy egy ilyen kicsi ország vajon hogy termelhetett ki ennyi zseniális művészt.

Aztán, amikor „vidéken” (alig van itt olyan, hogy vidék, annyira erőteljes az emberi jelenlét, hiszen minden talpalatnyi helyet ki kell használniuk) körbenézel, és meglátod ezeket az elképesztően gondozott, szinte a giccsesig díszített házakat, virágcsodákat, vagy bármelyik holland kisváros jellegzetes, gyönyörű házai között andalogsz, akkor megértheted, hogy itt a szépség, az ember teremtette környezet esztétikája is befolyásolhatta mindezt. Hogy a gyerekek boldogsága itt is fontos, azt a különböző felmérésekből is tudhatjuk, és valóban így is van. Szuper élmény volt egy amszterdami lakóhajó bérelt szobájában lakni, amelynek tulajdonosa egy gyerekkönyveket író, négygyermekes anyuka mindent megtett, hogy a mi gyermekünk is otthon érezze magát.

Érdekes volt megélni, hogy egy ország, amelyről általában nem a nyári vakáció jut eszünkbe, mennyire sokoldalú lehet, változatos élményeket nyújthat, hosszú utazások nélkül, egy fél magyarországnyi területen.

Az idén persze a koronavírus felülírta az újabb északi terveinket. Eljutottunk viszont a hegyekbe, és ez is új élmény, méltó alternatívája a korábbi tengerélménynek, a mélység után most magas csúcsokat próbáltuk a magunk szerény, civil módján meghódítani, felvonók, fogaskerekű és kisvonat segítségével. De azért várom, hogy majd egyszer, ha újra szabadon és nyugodt tudattal lehet messzebbre merészkedni, megvalósíthassunk egy újabb álmot: meglátogathassam Izlandot.

Kis Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak