Schuller az előszobában ült. Félhomály volt és csönd, a nagyszobából pedig csak szuszogás szűrődött ki. A konyhából sem hallatszott hang. A mosogatás utáni rámolás zaja is rég elült, fél négy felé járhatott, bár az elbeszélő ezt nem tudhatja, mert egyrészt aludt, másrészt nem ismerte még az órát. Schuller sem ismerte, lehetett volna fél három vagy akár fél öt is a végtelenített idővonalon. A többi óvodásnak csendes pihenő volt a kiságyakban, neki órák óta ebédidő a kisasztal mellett. Üldögélt, mélázott, előtte a tányér, benne réges-rég kihűlt, megbőrösödött zöldborsóleves. A cselédszobában megnyikordult a rekamié epedás matraca, fölkelt róla Lotte néni, és kinézett az ajtón. Schuller láttán szigorú szemöldöke még összébb szaladt, de nem szólt, csak mutatta: tessék, gyerünk enni, tovább, weiter! Máskor szoros kontyba tekert hosszú ősz copfja kicsit csálén állt a szundikálás után.

Schuller a pofazacskójában jobb oldalt tartott löttyöt óvatosan átfolyatta a bal oldalra. A torka összeszorult. Szemügyre vette az apró fogason lógó kabátokat, mackónadrágokat, uzsonnatáskákat, a tetejükbe biggyesztett horgolt sapkákat. Azután gondosan végignézte a fogas alatt sorakozó magas szárú cipőket. Fekete-fehérek voltak, meg pár barna, a ráncaikba beleült a délelőtti margitszigeti séta pora. Jobbra, az üres hall felől mozgás támadt, az üvegajtó mögött feltűnt Márta néni. Ő nem vágott szigorú arcot, inkább szomorúan és gondterhelten nézett Schullerra és az ebéd óta alig fogyatkozó levesre. Márta néni óvodájában nem volt kiabálás, nem volt verés (jó, Lotte néni néha fölemelte a hangját és hadonászott a fakanállal, de azt legfeljebb a kiscsoportos Zsiklai Peti vette komolyan, ő pedig igazi bőgőmasina volt), mégis rendben mentek a dolgok. A délelőtti séta menetrendszerűen lezajlott a szigeten, áthajóztak, Rácz kiöntötte a málnaszörpjét, Berényi lemaradt a sorból, mert a száját tátotta, a Peller testvérek jó kislányok voltak, Tompa már-már megközelítette a téren a kutat, de Márta néni résen volt. Ebédre vissza is értek (hogy az ebédet mikor főzte Lotte néni, az rejtély maradt, nem mintha Schullert fikarcnyit is érdekelte volna az ilyesmi), és a leszedett asztaloktól a fürdőszoba érintésével azonnal ágyba is bújt a társaság. A mesébe a legtöbben bele is aludtak már, kivéve persze Berényit, aki a csendes pihenő közepéig csak bámészkodott, és még jó, ha unalmában föl nem fejtette a drága, kockás angol plédet. De az ebédet meg kellett enni, ebben Márta néni nem ismert tréfát. Soha nem tömte bele az ételt senkibe – felvilágosult volt, pedagógiailag elkötelezett és eszperantista –, ám az asztaltól nem volt felállás, míg a tányér tartalma el nem fogyott.

Villanyt gyújtott, filcpapucsában halkan átimbolygott az előszobán a konyha felé, ahol előkészítette az uzsonnára való teát és lekváros kenyeret.

– Gáborkám, na, hát finom a törpék labdája! – biztatta Schullert, aki csak forgatta szájában a kihűlt levest. A kanala koccant a tányér alján, a lé felszínén úszó piros karikák megrezzentek, és a zöldborsók mellett felbukkant egy-két csipetke is. Schuller talán a törpéket is a tányérban kereste volna, azután körülnézett, de törpék nem voltak.

Honnan vehette Lotte néni a zöldborsót a leveshez? Schuller ezen nem gondolkozott, őt inkább a zöldborsó eltüntetése izgatta. Konzerv volt vagy fagyasztott? Vajon szívesebben megette volna, ha csirkenyak, szárny, egy kis máj, meg némi sárgarépa is fő benne? Az anyja így főzte otthon. Föltette kis fazékban az aprólékot hagymával, fokhagymával, zellerrel és fehérrépával főni, aztán amikor nagyjából megpuhult, belerakta a sárgarépát is, végül a borsót. Schullert az egészből a csipetke érdekelte, mert azt szabad volt neki is gyömöszölni. Az anyja föltört egy tojást, villával fölverte egy kicsit, majd gondosan kettéosztotta, mert a tojás drága volt. Az egyik felét a jégre tette tálkában, a másikhoz lisztet öntött, míg sűrű gyurma nem lett belőle. Együtt csipkedték ki egy tányérra, onnan ment a fazékba. Kislábosban két kanál zsírt olvasztott (az olajjal főzés később jött divatba), belehintett két kanál lisztet, kavarta, pirította, felöntötte hideg vízzel, tovább kavarta, aztán beleeresztette a levesbe. A legeslegvégén megvágta a petrezselymet, boszorkányos gyorsasággal kopogott a hosszú pengéjű kés az agyonkaszabolt vágódeszkán erre is meg arra, és amikor már csak zöld pépnek tűnt a csokor, azt is belekotorta a fazékba.

Márta néni visszamegy a nappaliba és a hálóba, keltegetni kezdi a gyerekeket. Az előszobában megszólal a csengő, Lotte néni ajtót nyit Berényi apjának és Tompa anyjának, akik meghökkenve nézik a levessel kínlódó Schullert. Berényi apjából kis híján kibuggyan a röhögés, ám ebben a pillanatban megérkezik Schuller apja is, és ezzel egy időben Márta néni is kilép a hallból. Berényi apja fegyelmezi az arcvonásait.

– Jó estét, apuka, hát sajnos, Gáborka ma nem ette meg a törpék… a zöldborsólevest.

Schuller apja, a kerületi szakrendelő reumatológusa erre nem tud felelni. Schuller végre felkászálódik az asztaltól, kicsit zsibbadt a lába. Ez az emlék harminc évvel később, egy Bordeaux-i reumatológiai konferencián villan az eszébe, ahol mesés gyömbéres zöldborsó-krémlevest tálalnak elé. Csirkeaprólék és csipetke nélkül.

 

Merényi Ágnes

Ha tetszett, olvasd el a szerző korábbi gasztronovelláit is ITT, ITT, ITT, és ITT