Anya ma korán kel, megy a piacra. Olyankor még minden friss, nem melegítette fel a nap a kofák ernyőit. Anya egyébként sem tud sokáig aludni. Szeret akkor ébredni, amikor a nap felhasítja az eget. Az álmomból is látom, hogyan megy át a porral befedett kövesúton, milyen kedvesen csivitel a zöldségessel, akitől márciusban hozza haza az első befőttes gumival összeszorított újhagymacsokrokat. Látom, ahogy végigsimítja a gyümölcsöket, azt veszi el, amelyik puha, és benéz a tyúkoshoz is friss tojásért.

Mire felébredek, már meg van terítve az asztal. Azt a terítőt veszi elő, amelyiknek kicsit megfoszlott már az anyaga a széleknél. Szereti ezt a terítőt, zöld és sárga minták vannak rajta, a sárga mintákat inkább a sok lecsepegtetett ételfolt hagyta ott, nem is annyira a gyári nyomás. Észreveszem a keze nyomát, ahogyan szépen végigsimította a szövetet, amikor leterítette. Apró ujjnyomok maradtak utána, az ő kis kezének a nyomai, ami még mindig olyan puha. Az asztalon van retek, újhagyma, füstölt házi sonka, abárolt szalonna, burgonyás-magvas kenyér, házi vaj, házi joghurt, minden házi és bio, bár ezeket a jelzőket idehaza nem használják. Teljesen egyértelmű, hogy minden háztáji.

Leülünk. Anya beszél. Az öcsém mosolyog az éppen serkedő tinédzserbajsza alatt. Bennünket hallgat, nagyokat nevet rajtunk, ahogy évődünk, ahogy megbeszéljük, mi volt a héten, hova megyek, ő hova megy, mennyit dolgozott, hogy osztotta ki a kollégáit, mert nem úgy csináltak meg valamit. Az öcsém egyre hangosabban kuncog rajtunk. Fura lények vagyunk az ő szemében, nem nagyon érti, amit lát és hall, de nagyon szeret minket. Közben eszembe jut, hogy ennek a szegény gyereknek ez lesz a női minta, az erős, határozott, karakán nők, akik nem tűrnek, és nem is ismernek bocsánatot. 

A reggeli olyan, mintha még soha nem ettem volna ennyire finomakat. Legalább annyira akarom magamba tömni, mint amennyire azt kívánom, hogy ne legyen vége, és az egész hátralévő életem olyan legyen innentől fogva, mint ez a reggeli, ami tiszta, egyszerű élvezet. Szinte hallom, ahogy megszólal valahol egy hegedű, ami isteni kottát játszik, amíg falatozunk.

Aztán átmegyünk mamiékhoz. (Csak így: mamiék.) Az udvaron nagy kemence áll, amit anya párja, Laci épített. Olyan ételek jöttek már ki belőle, hogy ha nem tudnám, hogy odafenn van a mennyország, akkor azt hinném, a lángnyelvek között terül el. Mellette áll egy bogrács, amiben ott rotyog a marhapörkölt, amit Laci tett oda, amíg mi lementünk edzeni. A pörkölt hangosan és ünnepélyesen fő, mintha tudná, neki kell megváltania mindjárt a világot a bűnök alól. Amikor kész, kiszedjük, és ahogyan a forró tányéron körbeszalad a szaft, egy pillanatra meg is szűnik odakint minden.

Hideg sör, cékla, puha nokedli. És ő, maga a megváltó. Arra gondolok, hogy Jézusnak itt már semmi dolga nincs. Arra is gondolok, hogy az élet értelme talán ennyi, és csak mi bolondítjuk túl a sok hülyeséggel, amire nem is kellene időt pazarolni. Lassan kimerevített vászon lesz ez a kép, amiben most vagyok. Határozottan megkérem Istent, ne legyen vége ennek a napnak. Talán a végén még arra is hajlandó vagyok, hogy könyörögjek neki ezért. De ezt még meggondolom.

A napnak persze vége lesz. Nagyon lassan, nagyon komótosan száll le a sárga égitest. Az ég pincebogár színű lesz. A konyhában már vagy tíz éve  kiégett az izzó. Azóta nem cserélték ki anyáék. Egy másik lámpával világítanak, ami sokkal fakóbb fényt ad, de ez senkit sem zavar. 

Anya néha éjjel is kijár enni, ha éhes lesz. „Csak egy falat szalonnát kaptam be” – mondja kuncogva, amikor visszabújik az ágyba, és megcsap a friss, abárolt szalonna illata, de megérzem azt is, hogy evett mellé egy kis újhagymát is. Aztán mocorog még egy kicsit, majd visszaszenderedik, és hallom azt az ütemes és boldog, alighorkolást, amivel újra álomba merül.

Nem tudom, hogy létezik-e máshol ennyire király hely.

Szentesi Éva