„Az öregedés nem való gyáváknak” – megnéztük az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című filmet
Ajánló
Mi van akkor, ha egy házaspár negyven közös év után döbben rá, hogy nem illenek össze? Újra lehet-e kezdeni az életet hatvan felett? Mi a megoldás, ha az elengedés túlságosan fájdalmas, az együtt maradásnak meg túl nagy az ára? A magyar származású svájci rendező, Barbara Kulcsar filmje, az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? nemcsak az idősebb generációknak szól, hanem mindenkinek, akit érdekel a párkapcsolatok dinamikája, az összetartozás és az elengedés lehetséges formái. Kurucz Adrienn ajánlója.
–
Két spicces, hatvanas asszony (az egyik frissen vált, a másik – még – házas) ücsörög egy luxustengerjáró fedélzetén, és arról beszélgetnek, hogy az évtizedek alatt eltűnt mindkettőjük párkapcsolatából a szenvedély.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Bizonyára a magyar nézőknek eszébe fog jutni, talán épp ezen a ponton, hogy mifelénk éppenséggel nem tipikus élethelyzete két nyugdíjas nőnek (egyikük ápolónő volt korábban, a másikról nem derül ki, mi volt a foglalkozása), hogy egy álomnyaraláson tervezgessék, mivel fogják eltölteni a következő húsz-harminc munkamentes évüket, amelyben anyagi problémáik biztosan nem lesznek. Nálunk a nyugdíjazás csak kevesek esetében jelenti azt, hogy végre gondtalanul pihenhetnek, és a pénzkeresés helyett önismereti munkára, szórakozásra, sportra meg párkapcsolati kérdésekre koncentrálhatnak. De ha túllendülünk az elszomorító összehasonlításon, akkor azért a történetben meg tudjuk találni a saját kérdéseinket is szerencsére.
Térjünk tehát vissza a két asszonyhoz a hajón, meg az ő újrakezdéssel kapcsolatos dilemmáikhoz! Megoldás lehetne egy új partner, bólogatnak
– csak hát ott vannak olyan gyakorlati problémák, mint hogy nem könnyű levetkőzni valaki olyan előtt, akivel nem együtt öregedett meg az ember, mondja az egyik nő, és ekkor hangzik el a címbeli mondat is: „Az öregedés nem való gyáváknak.”
Gyávaság (megalkuvás) kontra bátorság (önazonosság)
Ez a polémia ennek a történetnek a fő csapásiránya.
Az alaphelyzet: egy házaspárt nem várt módon, krízisbe sodor a férfi nyugdíjazása. Alice, a feleség (Esther Gemsch) alig várta, hogy végre több idejük legyen egymásra: az elveszett romantikát és szexet reméli visszakapni az „aranyévekben”. Peter, a férj (Stefan Kurt) viszont egyáltalán nem vágyik sem luxushajóútra, sem több együttlétre a nejével. Őt leginkább a biciklizés, a sakkpartik és az egészséges táplálkozás érdekli.
Mind a ketten az elmúlás, az öregedés ellen küzdenek a saját eszközeikkel. A nő élvezni szeretné az életet, amíg lehet, kalandokra vágyik, új ismeretségeket kötne, utazna, a férfi viszont remekül érzi magát otthon, és pont elég neki társaságnak a legjobb barátja, aki ráadásul megözvegyült, ezért mindig ráér – Alice nagy bánatára.
A nő egyedül marad az álmaival, és szembe kell néznie azzal a felismeréssel, hogy eddig sem a munka és az időhiány állt a férje és ő közé. Csak áltatta magát.
De mihez kezdjen az ember, ha hatvanöt évesen ébred rá, hogy nem a megfelelő partnerrel él?
Elhagyhatunk-e valakit, ha nagyon szeretjük, ha közös (felnőtt) gyerekeink és barátaink vannak, ha hosszú évek, évtizedek óta tart a kapcsolatunk, de a kölcsönös ragaszkodás ellenére boldogtalanok vagyunk vele?
Van-e olyan, hogy túl késő – amíg az ember életben van?
A történet főszereplői idősödő emberek, de ezek a kérdések náluk jóval fiatalabbakban is megfogalmazódhatnak. Nincs kapcsolat, amelyben ne merülne fel egy-egy ponton a kérdés: úgy élünk-e mind a ketten, ahogyan szeretnénk, vagy túl sok a kompromisszum ebben az együttlétben?
A film tekinthető fejlődéstörténetnek: Alice megszökik, és utazása közben olyan embereket ismer meg, akik tükröt tartanak neki, és míg földrajzilag eltávolodik az otthonától, lelkileg egyre közelebb kerül valódi önmagához. Új barátai egytől egyig bátrak. Bátrak úgy élni, ahogy szeretnének, azzal, akivel szeretnének. A konvencionális kereteket (amelyek szerint így meg így illene élnie egy idősödő embernek) nem féltek felrúgni.
Merészség, öntörvényűség, vágyak vállalása, erős emberi szövetségek: Alice ezekben az értékekben találja meg a saját jövőképét.
Kérdés, hogy a férje tud-e, akar-e része lenni ennek a jövőképnek, és ha nem sikerül, mihez kezdjen ez a két egymástól elfejlődött ember a majd fél évszázadnyi házasságával.
Erénye a filmnek, hogy túl tudott lépni a témával kapcsolatos vígjátéki közhelyeken. Felmutatta ugyan ezeket, mégsem érezzük azt, hogy pontosan kiszámítható, mi fog történni a következő jelenetekben. A befejezés sem az a fajta összeborulós, egymásra találós, sírós-nevetős hepiend, amit már annyi filmben láttunk. Az aranykor lehetősége nem vész el ugyan, de az aranylakodalom nem feltétlenül a csomag része.
Barbara Kulcsar 1971-ben született Zürichben. Budapesten tanult színművészetet, később spanyol irodalmat Barcelonában, majd néhány szemeszterig a Zürichi Egyetemen hallgatott szociológiát, újságírást és filmművészetet.
Diplomafilmje, a Blush, számos díjat nyert, és a The Two of Us című nagyjátékfilmje megkapta a Zürich Film Díjat. Ezt számos televíziós munka követte: köztük a Nebelgrind és a Kursverlust, amelyeket jelöltek a 3sat közönségdíjára, és versenyben voltak a baden-badeni tévéfilmfesztiválon. A neves mustrán 2017-ben Kulcsart végül díjazták is a Zwiespalt című tévéfilmért. Ezután további televíziós projekteket rendezett: például két részt Németország legsikeresebb krimijéből, a Tetthelyből.
Kiemelt kép: Juno11 Distribution
