„Ha férfiak volnánk, sokkal komolyabban vennének minket” – Ezért Björk napjaink egyik legfontosabb művésze

–

Van egy nagyon régi videó Björkről, időről időre bele lehet botlani a neten: egy amerikai showműsorban arról beszél, hogy azért jó világhírűnek lenni, mert végre kipróbálhatta, milyen vonatozni. Izlandon ugyanis nincsen vasúthálózat.

Ha egyetlen jelenetben kellene összefoglalnom Björk leglényegét, ez volna az. Ebből az apró, humoros mozzanatból kiderül minden, amit tudnunk kell róla:

• hogy mindig olyasmit ad, amire nem számítasz;
• hogy egész egyszerűen máshogy van összerakva, mint egy átlagember;
• és hogy semmi sem érdekli, ami konvencionális, ellenben az örökös felfedezés a lételeme.

Ha zeneileg kellene jellemeznem Björköt, nagyjából ugyanezeket tudnám mondani: karrierje nem más, mint egy végtelen utazás az ismeretlenbe. Soha nem azokon az állomásokon száll le, amelyeken kézenfekvő lenne, és sosem az ragadja meg a figyelmét, ami mindenki másét megragadná.

Ő az a kislány a vonaton, aki nem fél egy kicsit furcsa lenni, szótlanul bámulni ki az ablakon, belehelni az üveget, majd krikszkrakszokat rajzolni rá, dúdolgatva mászkálni az ülések között, majd szóba elegyedni azokkal a vadidegenekkel, akikkel senki más nem állna le trécselni. 

Hogy miért írom le mindezt ennyire részletesen?

Azért, mert a populáris kultúra, noha mindig is épített a különcökre, egyszersmind azt is megkövetelte, hogy a művész, a produktum eladható legyen. És nagyon nehéz olyan világsztárt mondani, aki soha, semmilyen módon nem volt hajlandó eladhatóvá válni, mégis az egyik legnagyobb befolyással bíró művész lett a zeneiparban, sok más sztár példaképe. Ha létezik eladhatósági skála, annak Björk egészen biztosan a nullpontján helyezkedik el.

Sosem érdekelte, éppen milyennek kellene lennie: a legnagyobb élvezettel volt csúnya, ijesztő, dühös. Hogy mi ebben az érdekes? Az, hogy ezek azok a tulajdonságok, amik a zeneiparban a nőkkel kapcsolatban mindig is törlendők voltak.

Egy női popsztár legyen kedves, mosolygós, elsősorban szexi, de azért ne annyira, hogy az már illetlenségnek tűnjön, bólogasson szépen, ahogyan a patriarchális zeneipar döntéshozói mindent kitalálnak helyette. Na, Björk sosem bólogatott.

A Fossora megjelenése kapcsán adott egy hosszú és nagyon érdekes interjút az NME magazinnak, amelyben arról beszél, hogy bár volt egy sor megtisztelő felkérése, sosem vállalt el semmilyen „hollywoodi szarságot”, de azért örömmel töltötte el, hogy ilyen sokan akartak vele dolgozni. Csakis azt vállalta el, amivel művészileg azonosulni tudott, és hiába könyörögtek neki, vagy kecsegtették hatalmas összegekkel, jottányit sem engedett a nézeteiből. 

Például vagy húsz éve nyúzzák, hogy írjon könyvet magáról, neki meg esze ágában se volt. Helyette Sonic Symbolism címmel felvett egy mintegy húszórás elemző podcastot néhány közeli művész barátjával, amelyben Björk zenéiről beszélgetnek. Nem a kapcsolatairól, a szakításairól, a ruháiról – amit ugyanis azokról el akart mondani, azt elmondta a művészetében.

Meg is jegyzi: a női előadók, zenészek életrajzai többnyire aköré rendeződnek, az adott időszakban épp ki volt az illető pasija – mintha legalábbis ez határozná őt meg művészileg vagy bármi más módon.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Björk (@bjork) által megosztott bejegyzés

Lecke sisterhoodból

Az interjúban azt is hosszan taglalja (szerencsére), mennyire boldog, hogy Kate Bush (akinek TikTok- és sorozatsikeréről itt írtam bővebben) végre megkapja a neki járó elismerést és népszerűséget.

„Mindig is idegesített, ahogyan sokszor Kate Bushról írtak: mintha őrült lenne, bolond boszorkány – vagy én a hibbant erdei manó” – mondta. „Producerek vagyunk. Húsz éve én írom minden egyes dalomat. Nem menőzni akarok, csak azért mondom, mert az emberek még mindig a naiv kis elfet látják bennem. Ha férfiak volnánk, sokkal komolyabban vennének bennünket.”

Hozzáteszi: végre úgy érzi, itt az áttörés: „Végre valahára a Z generáció képes elképzelni egy nő alkotását vagy világát, és nem érzi úgy, hogy nevetségessé kellene tennie vagy félnie tőle.” 

Björk kiemeli: mennyire másként írtak a kritikusok Bush 1985-ös daláról, milyen fintorogva fogadták, miközben ódákat zengtek a férfi rocksztárok dalairól, amelyek „csöcsökről, sörről és heroinról szóltak”.

Ez a kettős mérce a művésznő szerint az új generáció számára már ismeretlen fogalom, és emiatt kifejezetten optimistán nyilatkozik a jövőt illetően: szerinte az újgenerációs vezetők sokkal érzékenyebben irányítanak majd. (Remélem, hogy ebben is igaza lesz. Mint oly sok mindenben az utóbbi évtizedekben…)

Björk korábban is sokat mesélt arról az interjúiban (nem ad gyakran, de akkor mindig fontos dolgokról beszél), hogy akkor is a férfi javára írják az ő sikerét, ha az a férfi történetesen sokkal kisebb tapasztalattal rendelkezik a szakmában, és csak a munkafolyamatok utolsó fázisát, a masterelést végzi.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Björk (@bjork) által megosztott bejegyzés

Belépni egy új Björk-univerzumba

Az új lemezen erősen érezhető a Covid miatti bezárkózás hatása (saját bevallása szerint kislánykora óta nem volt olyan, hogy két évig nem hagyta el Izland szigetét), a közeli hozzátartozók és barátok között megtalált harmónia, az, hogy szépen „belaktuk” a saját életünket, kitöltve annak kereteit, akár a gombafonalak egy teret. A lemezen és a vizuális koncepción végigvonuló gomba-tematika és maga a zenei anyag is erre utal:

miközben ez egy kifejezetten „csendes”, nyugodt Björk-album, az alkotó határozottan arra buzdít, hogy hangosan hallgassuk, hadd töltse csak be a teret.

Telis-tele van fúvósokkal (hat basszusklarinét például), hol csipkefinom, hol kifejezetten kaotikus, féktelen, máshol meg egészen magával ragadóan dallamos. Kipróbáltam: egyedül végighallgatni csodás meditatív élmény, ugyanakkor egyes daloknál olyan érzés, mintha valami különös indusztriál-partiban veretnéd éppen. Elképesztően izgalmas, és közben nagyon mély szövegeket találunk Björk édesanyjának haláláról is például. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Björk (@bjork) által megosztott bejegyzés

Björk úgy mesélt az alkotásról az NME-ben, hogy előbb megteremt egy univerzumot zeneileg, aztán belép abba. (A videóklipekben, a lemezborítón, a turnékon mindent e köré épít, így aztán elég egyetlen fotójára ránézni, és azonnal tudható, épp melyik lemez időszakában készült.) 

Ez az univerzum organikusan szerteágazó, puha szövettel teli, biztonságos, ugyanakkor felszabadítóan vad egyszerre. Ajánlom mindazoknak, akik kicsit talajukat vesztették az utóbbi években, veszteséggel küzdenek, vagy épp önmagukat és/vagy a helyüket keresik a megváltozott élethelyzetükben. 

Björköt pedig? Mindig, minden élethelyzetben, mindenkinek. Sokkal, de sokkal többet kellene tanulnunk tőle.

Csepelyi Adrienn