Sajóbábonyi tragédia: a többtonnányi TNT-től alig fél méterre sikerült megállítani a tüzet
1979. június 1-jén hatalmas robbanás rázta meg Sajóbábonyt. A huszadik század egyik legsúlyosabb hazai ipari katasztrófájában az Észak-magyarországi Vegyiművek TNT-gyártó üzeme semmisült meg. A tragédiában tizenhárman vesztették életüket, és míg a tűzoltók hősies munkája jól dokumentált, addig a robbanás okaira máig nem derült fény. Mózes Zsófi rekonstruálja az eseményeket.
–
A magyar TNT-gyártást az 1950-es évek elején, a hidegháború kezdeti szakaszában telepítették Sajóbábonyba
Az 1040-es vállalat néven ismertté vált hadiipari cég telephelyének kiválasztása során fontos szerepet játszott a település elhelyezkedése, ugyanis viszonylag távol feküdt az 1950-es évek elején ellenséges államnak számító Jugoszláviától.
Az üzemet kétkezi munkával építették, a berendezések pedig a második világháború előtti évekből származtak, és már telepítésük idején sem tartoztak a legkorszerűbbek közé.
A hadiüzemnek számító létesítmény a következő két évtizedben rendeltetésszerűen működött, bár gépparkja és épületei idővel egyre elavultabbá váltak. Időközben azonban az ipari épületek tervezése és kivitelezése jelentős fejlődésen ment keresztül, így az új TNT-gyárat már egy korszerű épületben és modern gépekkel szerették volna megvalósítani – a TNT-gyártás leállítását és az üzem bezárását épp 1979. július 1-jére tervezték.
Az utolsó üzemnapon minden a megszokott módon zajlott, néhány perccel fél hat előtt pedig már csak néhány dolgozó tartózkodott a gyárban. Ezzel egy időben a Miskolci Tűzoltóság Dózsa György úti laktanyájának udvarán röplabdázott a készenlétben álló szolgálati csoport, emlékezett vissza egy 2009-es interjúban a robbanás délutánjára Bódi Ferenc, volt tűzoltóparancsnok. „A jókedvet egy messziről jövő, de erőteljes robbanás zaja törte meg, amelyet kísérő lökéshullámokba a tömlőszárító torony ablakai is beleremegtek.
A légvonalban 8-9 kilométerre fekvő sajóbábonyi iparterülettel szemben álltam, így azonnal észleltem azt az óriási füstfelhőt, melyet talán az atomrobbanások során képződő gombafelhőhöz tudnék hasonlítani.
Soha nem láttam még hasonlót addig.”
Már az első bejelentések az üzem robbanásáról szóltak
Bódi Ferenc úgynevezett hármas, kiemelt riasztást rendelt el, Miskolc minden tűzoltóját a helyszínre vezényelte. Mire megérkeztek, az ipartelep kapui tárva-nyitva álltak, várva a segítséget. A kazánház előtt azonban gépfegyveres őr állta el az utat. Mivel a hadiipari üzem védelmét ellátók parancsba kapták, hogy nem engedhetnek senkit a baleset közelébe, a tűzoltók sem léphettek be a területre – hiába próbálták meggyőzni az őrt, hogy hadd végezhessék a munkájukat.
Percekkel később azonban a gyár területéről a létesítményi tűzoltóság vezetője rohant ki. Azonnal a tűzoltók segítségét kérte, ugyanis, mint kiderült, a robbanásban kidőlt a TNT-raktár fala, így a többtonnányi robbanóanyag szabadon állt – amitől nem messze lángolt a száraz fű.
A kapuban álló őr számára viszont még ez is kevés volt ahhoz, hogy a tűzoltókat a területre engedje – ők végül egy heves vita után indulhattak csak meg az ipartelepre.
„Végre elindulhattunk a gyári úttól távolabb, a domboldalban lévő raktárhoz.
Az út során elmentünk a felrobbant üzem mellett, melynek helyén egy hatalmas kráter tátongott, körben fel-fellobbanó tüzekkel, nagy füsttel
– emlékezett vissza Bódi, majd hozzátette: – A raktár mellett intenzív szárazfű tűzzel találtuk szemben magunkat, ami vészesen közelített a robbanóanyaghoz. Kollégáim, a bármikor bekövetkezhető végzetes robbanás veszélyétől fenyegetve is hősiesen végezték dolgukat. Fogalmazhatunk úgy, hogy szerencsénk volt: a későbbi vizsgálat során lemérték, hogy a tonnákban álló TNT-től harmincnyolc centiméterre sikerült a tüzet megállítani.”
„Olyan volt, mint egy rossz álom”
A beszámolók szerint a tűzoltók kitartóan tették a dolgukat, eloltották a robbanás következtében lángra kapó fákat és romokat, ám ennél sokkal többet nem tehettek – a balesetet az üzemben tartózkodó dolgozók közül senki sem élte túl.
„Olyan volt, mint egy rossz álom. Fekete és szürke volt minden, a háttérben pedig a – számtalan tűzoltó, mentő, rendőrautó – szűnni nem akaró sziréna hangja volt a legnyomasztóbb – mesélte a volt tűzoltóparancsnok. – Akkoriban még nem volt lehetőség ezeket az élményeket pszichológus segítségével feldolgozni.
Az ott eltöltött órák olyan stresszben teltek, hogy volt kollégánk, aki a másnapi váltásig teljesen megőszült. Szégyen vagy nem, de még hetekkel később is elsírták magukat bajtársaim az átélt élmények miatt, ha szóba került.”
A robbanás utáni időszakban sok sajóbábonyi lakos is elköltözött a településről, többen közülük azután, hogy pár hónappal később szintén egy jelentős gyári tűz miatt szóltak a szirénák.
A gyár helyén csupán egy óriási kráter tátongott
A hírek tizenhárom eltűnt személyről szóltak, a mentés során azonban csak maradványok kerültek elő. A robbanás áldozatait később jelképes szertartáson, üres koporsókkal búcsúztatták.
A TNT-gyártósort is magába foglaló A1-es épület teljesen megsemmisült, a helyén maradt kráterből, a robbanás miatt a környéken szétszóródott roncsokból és romokból pedig nem lehetett a baleset okaira következtetni – és mivel az Észak-magyarországi Vegyiművek e létesítménye hadiüzem volt, így az ott lefolyt vizsgálatokról és azok eredményéről a közvélemény nem is értesülhetett. A robbanás oka tehát máig nem derült ki.
Az üzem helyén keletkezett krátert később földdel töltötték fel és fákkal ültették be. A vegyipari létesítmény egy megrongálódott darabját, egy deformálódott oszlopot a helyszínen hagyták, azon pedig egy, az eltűnt dolgozók nevét őrző emléktáblát helyeztek el.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / stevecoleimages
