–

Nem tudok olyan pillanatban végigmenni a hotelfolyosón, hogy valaki ne gyakoroljon épp. A rézfúvósok reggel befújnak, a vonósok napközben vagy a szólamukat gyakorolják, vagy valamelyik kamarazenei darabot ­– ha van hangszer, amelyet nem hallok, az csak azért lehet, mert a tulajdonosát a nagy létszám miatt a szomszéd hotelben szállásolták el.

Egyszerűen imádom ezt az alapzsongást: egyszerre van benne a végtelen profizmus és a legmélyebb alázat. Na meg a humor is.

Ahogy a skálázások játékos végkifejletbe torkollnak, ahogyan ezredszerre is elismétlik a már sejtszinten ismert futamokat, az egyszerre mutatja meg ennek a hivatásnak a gyötrelmét és gyönyörűségét is. Legszívesebben lefeküdnék a folyosó kék szőnyegére, és naphosszat hallgatnám.

Vigyázat! Törékeny!

A Concertgebouw Brugge színpada percek alatt átalakítható koncertpódiumból opera-előadás díszleteinek felépítésére alkalmas térré: a hátsó panelek mögött jókora színpadrész húzódik. Itt sorakoznak a hangszertokok, amelyek a Budapesti Fesztiválzenekar munkaeszközeit védik. 

Korábbi turnék lenyomataival vannak tele – egyrészt matricákkal, másrészt meg harci sebesülésekkel. Horpadások, karcolások, ütődések: van, amelyikről a gazdája meg tudja mondani, pontosan melyik reptéren szerezte. 

Ám odabent a hangszerek még a legnagyobb fizikai behatás után is sértetlenek maradnak: ezek a monstrumok kívül strapabíró fémből készülnek, belül pedig az adott hangszerre öntött, bársonnyal bélelt forma óvja az értékes szállítmányt.

Sajnos balesetek így is vannak: a technikai csapatnak nem egyszer kellett már pótolnia törött hangszert, vonót – ilyesmi akkor fordul elő, amikor a reptéri alkalmazottak nem kellő odafigyeléssel bánnak a hangszerekkel. Az egyes repülőtársaságoknál eleve eltérő szabályok vonatkoznak arra, mi vihető fel a fedélzetre és mi nem, így aztán ez gyakran stresszforrás a muzsikusok számára.

A BFZ-kamion rakterében biztonságban vannak a hangszerek – csak épp a gyakorlást nehézkes megoldani, amíg a jármű megérkezik a koncerthelyszínre.

A fúvósok például nem tehetik meg, hogy nem fújnak be már reggel, így aztán van, aki műanyag hangszert cipel kézipoggyászként, más meg a fúvókáját viszi-hozza, hogy edzésben legyenek az ajkai. 

Ekkor hangzik el a bevezetőben kiemelt mondat: a szint kötelez.

Tizennyolc kiló hang

A nagybőgőtokok között Bazsinka József tubaművész üldögél egy széken, és gyakorol. Amikor meglátja, hogy videózom, mókázni kezd: úgy tesz, mintha nem bírná szusszal. Aztán beszédbe elegyedünk, és amikor elárulom neki, hogy kislánykoromban egyszer lopiban megfújtam egy tubát a zeneiskolában, csak lebuktam a tanár előtt, József már le is ültet, hogy a kezembe adja a hangszerét.

József tubája egyedi. Kifejezetten az ő testarányait figyelembe véve tervezték, ott a neve belegravírozva. Ő maga egyeztette a gyártóval, mekkora legyen a hangszer – a hangolásához képest jóval nagyobb, mint egy „sima” tuba, így a hangzása teltebb, testesebb. Egy szimfonikus zenekar egyedi hangzása ilyen nüanszokon is múlik.

Igaz, Bazsinka József tubája minden, csak nem nüansz: tizennyolc kilót nyom. Hiába mutatja meg a helyes ülést és tartást, a fúvókája valahol szemmagasságban van nekem, esélyem sincs megszólaltatni. Percenként százötven liter levegőnek kell átáramolnia a tüdőn ahhoz, hogy tisztességesen játsszon rajta az ember. Az átlagember tüdőkapacitása 3,6 liter. Bazsinka József nem átlagember.

Önmagában a fúvóka nyom annyit, mint egy trombita vagy egy kürt.

József azt mondja, ez a fajta igénybevétel csak rendszeres testmozgással tartható fenn. Ő már reggel jógával kezdett – igaz, amióta rendszeresen jógázik és nyújtja a gerincét, magasabb lett picit, így aztán nem ideális a fúvóka magassága. Ezért egy speciális üléskiegészítővel szokott játszani.

Kicsiben sem kispályáznak

A Londonból Lille-be tartó vonaton Gál-Tamási Mária hegedűművésszel arról beszélgetünk, vajon miként lehetne szélesebb körben népszerűvé tenni a kamarazenét. Amikor említem neki, hogy én bizony nemcsak a bruges-i kamarakoncertre, de még a próbákra is szeretnék bemenni, amennyiben megengedik nekem, őszinte csodálkozást látok az arcán. Megkérem, hogy egyeztessen muzsikustársaival. 

Nem túlzott finomkodás ez: a kamaramuzsikálás intim dolog. Persze, a végeredmény nagyközönség előtt debütál, ám az ahhoz vezető út egy maroknyi művész rendkívül összehangolt, bámulatra méltó munkája. 

Erdődy Orsolya menedzser-igazgató azt mondja, Fischer Iván arra bátorítja a zenészeit, hogy folyamatosan bővítsék a kamararepertoárt. „Más zenekarok egészen más beosztással dolgoznak. A többségnél úgynevezett szolgálatok vannak, és adott időegységen belül adott számú szolgálatot kell teljesíteniük a muzsikusoknak. Ez lehet próba vagy fellépés. Mi projektekben gondolkodunk. Például a kamarazenei koncerteknek megvan a saját felelősük, azaz projektvezetőjük. A folyamatos szakmai fejlődés a BFZ muzsikusainál alapvető igény. Mindig új darabok után kutatnak, amelyeket aztán megoszthatnak a közönséggel.” 

Világbéke, első fejezet

A Concertgebouw kamaratermének őrületesen jó az akusztikája. Figyelem, ahogyan Gál-Tamási Mária szinte észrevehetetlen rezdülésére „működésbe lép” a rendszer. Az egyik vonósnégyes (Gál-Tamási Mária, Mózes Anikó, Polónyi István és Liptai Gabriella) és a vonósötös (Gál-Tamási Mária, Bodó Antónia, Gálfi Csaba, Polónyi István, Liptai Gabriella) próbájára kapok bebocsátást, és ha azt írtam a riportom első részében, hogy a londoni Mahler 9. életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye, akkor most illene is valami hasonlóan erős megállapítást találnom. Az ugyanis, amit ezen a próbán látok, nemcsak zenei, hanem pszichológiai és emberi tanulmány is számomra. 

Olyan apróságokon dolgoznak elmélyülten, ami a magamfajtának jóformán fel sem tűnhet. Felkészülten érkeznek. Figyelnek egymásra, engedik a másikat érvényesülni, elnézést kérnek, ha valami nem százszázalékos. 

És a legfontosabb: úgy beszélgetnek arról, mi nem volt jó, ki mit érez (!), mitől lehetne könnyebb neki és miként lehetne még jobb, hogy (sajnálom, akkor is leírom, ha érzelgősnek tűnik) egy ponton kis híján elsírom magam. Istenkém, micsoda világban élhetnénk, ha ez így menne „odakint” is! 

Igyekszem láthatatlanná válni, egy ponton aztán úgy érzem, tiszteletlenség tovább „moziznom”, kiosonok. Aztán távozáskor sikerül úgy kinyitnom a terem ajtaját, hogy teljes erőből nekivágom a másik terem bejáratának. Akkorát döndül, hogy szeretnék elsüllyedni szégyenemben.

Két keréken, hajón, gyalog

A próba után már vár Dénes Roland, a BFZ timpaniművésze, aki szerint nem mehetek haza Bruges-ből anélkül, hogy ne bicikliznénk ki a tengerpartra. Az embertelen szélre való tekintettel elektromos kerékpárokat bérelt Krisszel, aki a túravezetőnk lesz – ő egyébként Roland egyik mesterkurzusára járt, innen az ismeretség. (Tekintve, hogy a Zeneakadémiától Amerikáig tart ilyeneket, ezen cseppet sem csodálkozom.) 

A BFZ-t szoros kapcsolat fűzi Bruges-höz: a Concertgebouwban minifesztivált szerveznek „köréjük” minden évben. Ennek megfelelően mindig több napot töltenek a városban, ismerik annak minden zegét-zugát, de a rutinosabbak, mint Dénes Roland is, még a környékbeli nevezetességeket is. 

Az első mindenkinél a gyakorlás és a próba, de azért az igen feszített tempó mellett is le lehet csípni néhány órát, amikor belefér egy kis hajókázás (a fedélzetről Szakszon Balázs harsonaművészékkel integetünk egymásnak, akik egy bisztróban ülnek a parton), múzeum vagy épp tengerparti séta.

Abban a percben például, amikor megállunk egy középkori templomot megcsodálni, lefékez mellettünk Oláh Gyöngyvér hegedű- és Szabó Péter csellóművész. Pontos belépő, akár a hangversenyeken. Ők is kirándulnak.

A templomban Bach szól – épp hogy csak belépünk, Gyöngyvér már súgja is:

– Ezt mi is játszottuk!

Kulturális fáklyavivők

A koncert utáni fogadáson régi ismerőssel találkozom: Oszkó-Jakab Natáliával, a brüsszeli Liszt Intézet igazgatójával (aki emellett a Music Hungary Szövetség fesztiválszakosztályának és a Művészetek Völgyének igazgatója). „Magyarországnak felbecsülhetetlen és sokszínű kultúrája van ­– erősíti meg Erdődy Orsolya gondolatait a riport első részéből. – A Fesztiválzenekarhoz hasonló brandek, missziók, értékközvetítő szereplők bemutatása nagy szerepet játszik a megítélésünkben, illetve pozitív, mindent elsöprő előadásaikkal kaput nyithatnak más műfajok magyar képviselőinek is egy adott ország kulturális piacán.

Szereplésük nem pusztán öncélú, hanem egy ország kulturális fáklyavivőjének szerepét tölti be, aminek révén nyílhat lehetőségünk a kultúránk minél sokrétűbb bemutatására. Hiszen van mit adnunk, van mit mutatnunk magunkból.”

A Liszt Intézetek elsődleges szerepe az adott országban a magyar kultúra sokszínűségét bemutatni, együttműködéseket elindítani – a bruges-i fogadás megszervezésében is a brüsszeli Liszt Intézet segített a BFZ-nek. „A Fesztiválzenekarhoz hasonló szereplők segítségével nekünk is van hivatkozási alapunk egy-egy partnerintézménynél, hiszen ők is segítik ezt az építkezést, a közös munkát.”

Amikor Kovács Tamás Iván brüsszeli magyar nagykövetet arra kértem, meséljen nekem a Fesztiválzenekar belgiumi népszerűségéről, ő előre jelezte: ha nem bánom, nem hagyja ki a személyes vonatkozásokat sem. „Nemcsak Brugge/Bruges városához fűzi különleges viszony a Fesztiválzenekart, hanem egész Belgiumhoz, fogadó országomhoz, hiszen

itt Iván (elnézést, Maestro Fischer Iván) valóságos »rocksztár« és az általa vezetett világszínvonalú zenekarért hatalmas a verseny a legfőbb belgiumi koncerthelyszínek, így az itteni Concertgebouw, az antwerpeni De Singel és a brüsszeli BOZAR között.

Bruges mégis különleges helyszín, hiszen itt minden évben sor kerül a Budapest Fesztiválra, amely során a BFZ néhány napra rezidens zenekarává válik az ékszerdoboz flamand városnak, ahová ilyenkor az egész országból érkeznek a lelkes és műértő komolyzene-rajongók.

Korábbi nagyköveti ciklusomnak is köszönhetően immár több mint tíz éve követem szoros figyelemmel a Fesztiválzenekar belgiumi fellépéseit, és az itteni közönség mindig a tenyerén hordozza őket. Számomra ezért ez sosem válik rutin nagyköveti feladattá, hanem mindig őszinte öröm és megtiszteltetés, hogy a BFZ kiemelt protokollkoncertje után meghívhatjuk a zenekar tagjait egy személyes koccintásra (a természetesen mindig döntetlenre végződő pingpongmeccsünk után Ivánnal), és együtt tölthetünk egy-két órát, amikor személyesen is meg tudom köszönni a Maestrónak és a zenekarnak azt a sikeres kultúrdiplomáciai, magyar komolyzenei nagyköveti megjelenést, amivel idén éppen az amerikai, holland és brit nagykövet kollégámat sikerült lenyűgözni, nem is beszélve az Antwerpen–Bruges kikötői óriáscég, valamint a város és a tartomány vezetőiről.”

Szavaznak és mozgósítanak

Deák Zsuzsanna a BFZ egyéni adományozásért felelős menedzsere. A titulus (és annak jelentősége) rögtön érthetővé válik, ha visszaemlékezünk arra, amit Erdődy Orsolya mondott: hogy a zenekar költségvetésében fontos szerepük van az egyéni adományoknak. Azaz az olyan zenekedvelők anyagi támogatásának, akiknek szívügyük a Fesztiválzenekar. 


Zsuzsanna a londoni koncert után tartott fogadáson hol az étterem egyik, hol a másik sarkában tűnik fel. Üdvözli a vendégeket, érdeklődik hogylétük felől – láthatóan mindenkit ismer, és a jelenlévők többségével állandó kapcsolatban van. Számosan közülük a BFZ brit baráti körének tagjai – ilyen baráti kör létezik idehaza, de Németországban, Amerikában és Svájcban is.

„A BFZ támogatói köre egyedülálló: családként működik – vázolja Zsuzsanna, aki őszinte szeretettel és elragadtatással beszél a támogatói körről. – Rengeteg barátság született már ennek köszönhetően, és legfőképpen a turnékon: azokra ugyanis tíz-tizenöt támogató szokott velünk utazni. Nekik a koncerteken kívül is mindenféle exkluzív programokat szervezünk. Az éves költségvetésünkben mintegy hatvanmillió forintot jelent az ő támogatásuk, emellett viszont legalább ilyen fontos az a támogató légkör, amelyet a BFZ körül létrehoznak. Ha flashmobot szervezünk, ők ott vannak. Ha voksolni kell a zenekarra valahol, megteszik, szavaznak és mozgósítanak. Csodálatosak. Ők voltak például, akik a Covid alatt nem kérték vissza a jegyárakat (persze mások is, de rájuk nagyon jellemző ez). 

Azt is látom, hogy az, hogy a támogató klub tagjai, az identitásuk része, és amikor együtt utazunk, még ezerszer közelebb kerülnek a zenekarhoz. Aki egyszer már utazott velünk, szinte biztos, hogy újra jön.”

Addiktív a dolog

Deák Zsuzsanna azzal zárta mondandóját: a BFZ-vel utazni addiktív.

Megerősíthetem: az. A riport írása közben végig vissza kellett fognom magam, nehogy egy lelkendező kislány fogalmazása kerekedjen belőle. 

Hogy mi a titok? A kőkemény profizmuson és a zene alázatos szeretetén túl megannyi összetevője van – reményeim szerint a beszámolóm végére számos ezek közül kirajzolódott. Azzal kezdtem, hogy a Mahler 9. utáni csönd az, ami megmutatja, micsoda zenekar ez – azzal zárom, hogy az emberi oldalát meg egy fényképen sikerült megörökítenem.  Nem mintha olyan remek fotóriporter lennék, egyszerűen csak a bruges-i fogadáson, valamikor éjfél környékén egyszer csak ott volt előttem mindaz, amit csak nagyon szövevényesen lehetne körülírni.

Fischer Iván egy szimfónia elvezénylése és némi pingpong után ül egy széken, köré gyűlve néhány zenész. Sztoriznak. Egymásnak adják a szót. Nem hallgatom, inkább csak figyelem őket: harsányak, vidámak, felszabadultan nevetnek. Teljesen megszűnt számukra a külvilág, nem veszik észre azt sem, hogy elkattintok néhány képet. Fischer Iván pedig ül, és gyönyörködik a jelenetben. Amit anélkül vezényel, hogy vezényelne. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Csepelyi Adrienn