–

Olvasónapló

Elképzelhetőnek tartom, hogy a gimiben azzal a teljes bizonyossággal, ami különösen a kamaszokra jellemző, állítottam volna, hogy pontosan átlátom a karaktereket és a történetet, mely szerint Mihály egy szerencsétlen idióta, akinek fogalma sincs, hogy valójában mit akar, Erzsi egy elkényeztetett, pökhendi liba, Ulpiusék csak simán teljesen kattantak, Szepetneki egy utolsó szélhámos, Ervin gyáva, mert inkább elmenekül a világ problémái elől szerzetesnek, Pataki Zoltán meg az egyetlen viszonylag normális figura, aki persze ebből fakadóan jó nagy lúzer. Kicsit mindenki vergődik valamin, Mihály a legtöbbet, közben pedig nagyon szép olasz tájak elevenednek meg előttünk. Vége.

És akkor most – harmincévesen – megsimogatom a képzeletbeli kamaszénem fejét, és jót mosolygok ezen a vélt naivitáson és leegyszerűsített gondolkodáson. Ma már látom, mennyi mindent hordoz magában ez a történet, amire tudok rezonálni, és mennyi hasonlóságot találok még a tőlem legtávolabb álló figurákban meg magamban is.

Az Utas és holdvilág számomra azokat a kérdéseket feszegeti, hogy kik is vagyunk valójában, a bennünk lakozó ellentétes vágyak hogyan hangolhatók össze,

hogyan lehet olyan életet élni, hogy ne hasonuljunk meg, hogyan ne érezzük azt, hogy a pusztító unalomba fogunk beledögleni, ha a konvenciókat követjük és a társadalom által ránk osztott szerepeket töltjük be, illetve hogyan legyen bátorságunk ezekre nemet mondani, ha nem erre vágyunk.

Mihály egész élete arról szól, hogy próbál egészséges egyensúlyt teremteni az Ulpiusok által megismert, szabad, szabályok nélküli élet és a polgári felelősségvállalás között. Mindkettőre vágyik, de valahogy egyikben sem találja meg önmagát. Az ebből fakadó zsigeri szorongás pedig időről időre örvényszerűen sodorja el. Bár első látásra Erzsi az ellentétének tűnik, sokkal több közös van bennük, mint azt eleinte gondolnánk, hiszen ő is a két világ között őrlődik, és mindketten a másiktól várják, hogy majd általa beavatódnak az áhított, vagy jónak ítélt életformába. 

Ha elég ügyesen „hadonászol” rajta, olyan lesz, mint egy horrorfilmben – Három különleges hangszer, amit biztosan nem ismertél eddig

Kult – 2023. április 30. – CSA

Nem ismerős?

Ma nem épp ugyanezzel küszködünk? Hogy hogyan választhatunk olyan munkát, amiben nem fogunk kiégni és elszürkülni? Hogy hogyan tarthatjuk meg a szabadságunkat, miközben társat választunk? Hogy hogyan élhetjük úgy az életünket, vállalhatunk gyereket, hogy közben ne kelljen feladni magunkat és az álmainkat?

Teljesen őszintén, amikor Mihály véletlenül lekési a vonatot, valójában pedig lényegében elmenekül a saját nászútjáról, nem irigyeljük egy kicsit? Hogy van bátorsága kicsekkolni, és se szó, se beszéd menni a saját ösztönei után? Nem ezt csináljuk, amikor foglalunk egy repülőjegyet a világ másik végére, és megpróbáljuk kitalálni, hogy kik vagyunk és mit is akarunk? Én utaztam már el három hétre egyedül Ázsiába pontosan ezzel a céllal. Csak annyi volt a szerencsém, hogy közben nem kellett otthagynom a vonaton senkit. De a mai napig vívom a saját harcaimat.

Aztán ott vannak az Ulpius testvérek, akik teljesen kilógnak a normális fogalmából. Saját világot teremtettek, amelyben megvannak a maguk rituáléi, és nem kívánnak betagozódni. Ezért mindenki furcsán tekint rájuk, lenézik őket.

És bár a XXI. században dübörög az elfogadás forradalma, valójában nagyon messze vagyunk még attól, hogy ne nézzenek ferde szemmel mindazokra, akik mások, mint amit a döntő többség normálisnak, elfogadottnak ítél.

Kamaszként deviáns, fura szerzetnek tartottam volna Évát és Tamást, ma pedig úgy gondolom, egyszerűen más teszi őket boldoggá, mint amit a társadalom elvár. Hogy ez a traumatizált gyerekkorukból fakad, és terápiával javítható volna, vagy egyszerűen ilyen alkatok? Nem tudom. Csak azt, hogy nem feltétlenül kell, és nem is lehet mindenkit megmenteni, arról győzködni valakit meg végképp nem, hogy másképp kellene élnie az életét. Úgy, ahogy az mások szerint jó volna. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az neki tényleg jobb lenne.

Sok nő azonosulhat Erzsi karakterével is, akit születésétől kezdve belekényszerítenek egy szerepbe, hiszen tehetős, úri családba született, értelemszerűen művelt, kifinomult kisasszonnyá kell válnia, aki az intelem szerint a rendes, megbízható, gazdag Pataki Zoltán mellett köt ki, ha van esze. Aztán, amikor fellobban a szenvedély Mihály vagy épp egy perzsa tigris iránt, akkor kiderül, hogy Erzsi sokkal összetettebb személyiség, és valahol ugyanolyan áldozat, mint maga Mihály. Az én olvasatomban végül mindketten inkább a biztonságosabb utat, a megalkuvást választják, noha ezért egyáltalán nem vetem meg őket. Nem olyan egyszerű kitalálnia és vállalnia az embernek, hogy ki is ő valójában… és mit akar. Főleg, ha közben ezer oldalról támasztanak felénk elvárásokat.

De tudjátok, mit gondolok, mi volt voltaképpen Mihály és Erzsi kapcsolatának a halála? Ami a mi generációnk problémája is. Hogy nem tudtak őszintén beszélgetni.

És sokszor mi sem tudunk. Nem tudjuk egymással megosztani a legbensőbb vágyainkat, félelmeinket, hogy milyen gondolatok marcangolnak minket belülről, milyen elvárásoknak szeretnénk megfelelni, hogy mire lenne valójában szükségünk. Némán hallgatunk, és közben elveszünk valahol útközben.

Nekem most, ennyi idősen azt tanítja az Utas és holdvilág, hogy bármilyen örvény van is bennünk, próbáljuk meg tetten érni, kibogozni, megfogalmazni, kimondani, legalább magunknak, és ne meneküljünk egy életen át. Szerintem így lehet életben maradni úgy, hogy legyen értelme. Élni.

„És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Olvassátok el Prieger Zsolt korábbi írását Szerb Antalról ITT, és töltsétek ki Szőcs Lilla Utas és holdvilág-kvízét is ITT.

Kiemelt kép eredetije: Wikipédia

Krajnyik Cintia