-

Sűrű, sűrű nap. Az Utas és holdvilág-újrázásom utolsó negyedénél tartok, mikor odajön az asztalomhoz egy nagyon öreg néni. Törékeny, áttetsző bőrű kismadár. Fején műanyag kalap, kezében táska. Áthelyezték valahova a 15-ös busz megállóját, gyalogol már egy ideje, mert nem találta meg. Tikkasztó a hőség. Leülne egy kicsit. Vízzel kínálom. Műanyag poharat vesz elő a táskájából. Csak pár kortyot kér, nem tud többet inni, meg túl hideg is. Beszélgetni kezdünk. Kedves és közlékeny. Álmélkodva bámulja a szemben lévő házakat, a háború óta nem járt ebben a kis utcában. Sok emléke van abból a korból, a belvárosban laktak.

Többször megemlíti: annyira szép lett minden, hogy egész nap tudná nézni. A közelben járt elemi iskolába a húszas években. Az épülettel szemben volt a Városi Színház művészbejárója, látásból ismert minden színészt. Kedvence Gobbi Hilda volt, aki folyamatosan képezte a hangját. Ő maga selyemfestéssel foglalkozott. Az unokatestvérei tanították meg neki, mielőtt kivándoroltak Amerikába. Szinte minden rokona kint él, csak a húga maradt itt, aki szintén gyermektelen, mint ő. Egyébként nem árulja el, hány éves, azt mondja, az elemi iskola alapján kiszámolhatom. Ezek szerint hamarosan száz. A húga tíz évvel fiatalabb nála, még mindig dolgozik néha, imádja a munkáját. Kiállításszervező. A nyolcvanadik születésnapjára hatalmas ünnepséget szerveztek a külföldön élő festők, akiket ő karolt fel. „Tudja, az ember nem felejti el, hogy ki szervezte a legelső kiállítását. Azt megjegyzi, hogy tulajdonképpen kinek köszönheti a révbe érését.”

Régen nagyon sokat járt színházba, de a mait nem szereti annyira, pár éve abbahagyta. „Operába még mindig járok, a zenét nem lehet elrontani.” Azt mondja, a mostani színészek manírosak, sok mindent túljátszanak. Amikor Bajor Gizi lépett a színpadra, megszűnt Bajor Gizinek lenni, teljes lényével az volt, akit játszott. Ma mintha fontosabb lenne az embereknek a saját személyiségük, nem bírják magukat levetkőzni. „De persze én rontottam el, túl sokat jártam színházba.”

Az utazás a legnagyobb szenvedélye. Sorolja az országokat, ahol járt, lehengerlő a lista. Nagyon kimenne az unokaöccse esküvőjére Kaliforniába, de öt órát kell várni az átszálláskor, és az neki már túl sok. Pár éve volt ott utoljára. A családja akkor is csak úgy akarta elengedni, ha kísérőt fogad maga mellé, de amikor látta, hogy a reptéren ilyenkor egy székhez szíjazzák a nehezen mozgó embereket, inkább nem kért belőle. Őt ne szíjazgassák. Meg is lepődött a család, amikor a két lábán sétált ki érkezéskor. Mindezt eleven, karcos, humoros stílusban adja elő, viccelődve a nála sokkal fiatalabb hetven-nyolcvanéveseken. Az úszást négy éve hagyta abba, azóta elkerüli az uszodákat és a tengert is, megszakad a szíve, ha vizet lát. A tengerbe már nem mert legutóbb bemenni, rátört valami félelem, talán mert elszokott az úszástól.

Az egész világot beutazta. Az egyetlen hely, ahová nem jutott el, Új-Zéland. Már le volt foglalva a repülőjegye Ausztráliáig, onnan utazott volna tovább hajóval az egyik rokonához, egy műtősnőhöz. Vele szerette volna megvetetni a hajójegyet, azt akkoriban Magyarországról nem lehetett. A műtősnő hiába keresett jól, játékfüggő volt, minden alkalommal elvesztette az összes pénzét egyetlen éjszaka alatt, ezért nem vette meg neki a jegyet. A családtagok küldtek neki utánpótlást, de azt is egyből eljátszotta. Erzsébet könyörgött neki, hogy amint szárazföldre lép a hajóról, kifizeti a jegyet, de a nőnek soha nem maradt egy fityingje sem, ezért dugába dőlt az út.

„Nagyon mennék most Kaliforniába. Hogy hívják azt a dolgot, amivel az emberek a távolban is tudnak beszélni egymással? Internet, igen, lehet, hogy veszek internetet, úgy legalább láthatnám az esküvőt.”

Volt egy nagy szerelme, még a háború kezdetekor. Az esküvőjükön ott lapult a zsebében a behívólevél, a szertartáson részt vett az egész század. Összesen hét ember jött közülük vissza. A férje az esküvő után nyolc nappal már halott volt. Előtte három évig udvarolt neki. Nagyon-nagyon szerették egymást. „Ő volt a legjóságosabb ember, akit valaha ismertem. Úristen, mennyire tudott szeretni! A csillagokat is lehozta volna az égről. Amióta ez történt, én nem hiszek benne, hogy odafönt igazságosak. A legjobb embereket veszik el. Valami furcsán van ott. A második férjemmel nem voltunk jól, inkább csak eltűrtük egymást. Özvegyek voltunk mindketten, úgy kerültünk össze. Tudom, ez sokaknál máshogy megy, akad, aki 20-30 emberbe is belehabarodik, de én csak egy embert tudtam igazán szeretni, tiszta szívből.”

Megkérdeztem tőle, szerinte mi változott meg leginkább az ő fiatalságához képest. Azt válaszolta:

az emberek már nem összetartóak, nem figyelnek oda a családjukra, sem az emberi kapcsolatok fontosságára, mélységére. Egyre magányosabbak és önzőbbek vagyunk.

Azt mondta, a saját öregsége nem zavarja, nyitott szemmel és kíváncsian jár a városban, a testére pedig nagyon odafigyel, a mai napig tornázik. Sajnálja, hogy nincs Magyarországon több rokona, de a húgával nagyon szoros kapcsolatban állnak.

Közben néha felnéz, álmélkodik, mennyire szépek ezek a házak és a kovácsoltvas erkélyek. „De most tényleg, nézze meg jobban! Hát nem elképesztő ez a remekbe szabott munka? Látja, a szomszéd házé már gyatrább, azon látszik, hogy kispórolták belőle az anyagot.” Ülünk és bámuljuk az erkélyeket, kapualjakat. Varázslatos a néniből áradó életigenlés. Nagyjából egy órát beszélgetünk.

„Látja, elmondtam magának mindent, pedig nem is a rokonom.” Búcsúzáskor megkérdezem a nevét, és hogy lefényképezhetem-e? „Rubin Erzsébet vagyok. Apám Rubin Mihály volt. Megtartottam a lánykori nevemet. Rubin Erzsébet.” Aztán tovatipeg a napfényben. Három perccel később ugyanott elesik egy öreg bácsi az utcán. Szerencsére rögtön felsegíti valaki.

Figyeljünk oda az idősekre! Meg egymásra. És éljünk. Szeressünk élni! Az Utas és holdvilág vége felé elönt valami borzongató, fájó és meleg bizonyosság. Erő. Lehengerlő, mindent átitató, édes és súlyos erő. Aztán Mihály sem hal meg.

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, még mindig történhetik valami.” (Szerb Antal: Utas és holdvilág című könyvének utolsó mondata.)

RubinErzsebet

Néder Panni