–

Kedves Tóni!

Mintha a rokonom volnál, úgy járok hozzád a temetőbe, és úgy is szólok hozzád itt sokszor – félhangosan. Dumálunk. A temetőbe is úgy megyek, mint például a Margit-szigetre, csak nem egy diáklánykorú szent sírjához botorkálok a romok között, mint valami régi legendában, amit írhattál volna te is egy lyukasórában a gimiben, amelyben tanítottál, hanem a sírodat keresem a hóbuckák között a Fiumei úton. 

Tudom, ’45 januárjában elég kemény zimankó volt, szóval ez a mostani semmi ahhoz képest. Meg is talállak rendszerint hamar. Szemben veled a robusztus Kossuth-mauzóleum, legalább a nevedről leszedem néha a jeges masszát, abból hógolyót gyúrok, és eldobom Vörösmarty felé. Nagy dobás, nyugtázod, a vele szemben pihenő Arany János és kedves felesége is nevetnek rajtunk. 

Jó itt a társaság, Tóni. És az a jó benne még, hogy viszonylag állandó. Jóban vagytok, jóban vagyunk. Sokan fekszenek itt, akiket szeretettél, te, aki még a mezítlábas balfi télben, a négy számmal nagyobb fapapucsban csoszogva is elegáns maradtál, akinek akkor már nem jutott ugyan minden lépésre egy aforisztikus félbekezdés, de annak a kevés dumádnak is a csodájára jártak, mint anno az irigy Pesten. Mert Balfon is tanítottál és főleg vigasztaltál, néha még szavaltál is a hóesésben. Talán két perccel agyonveretésed előtt is valami sztorin törted a fejed – valami rózsakeresztes asszociáción, valami szerelmes soron, amit képeslapra írhatnál, vagy falra, kőbe véshetnél, vagy amit csak simán hazaküldhetnél Klárának.

Mintha kicsit az apánk is volnál – noha még ma sem vagy teljes jogú tagja a nagy irodalmi kánonnak, vagy minek, mert csapongó, mindent egyszerre akaró stílus- és zsánervándor vagy, akit idézünk nap mint nap, ha nem is a tűznél, de villamosmegállókban, könyvesboltok polcain turkálva. 

Mert itt vagy, az egyszer biztos. Olvas gyerek és öreg, mert egyszerre vagy meseíró, lektűrszaki és enciklopédikus, nyugatos és napkeletes, akit urbánus és népies csajok és éltes asszonyok egyszerre kérnének fel táncolni az össznemzeti maszkabálban, ahol végre minden mindennel összekeveredik és ahol eltűnnek nemcsak a gátlások, de azok a fránya skatulyák és előítéletek is, nemcsak „Blut und Boden”-ról (vér és föld, a náci gyűlöletbeszéd egyik visszatérő szókapcsolata – a szerk.), de magas- és aljairodalomról is, s akinek sziporkázó stílusát ma olvasáspropagandaként adjuk át barátaimmal irodalmi esteknek nevezett vidám beszélgetéseken, mert olvasni szexi, ha valakitől, hát tőled végre megtanulhatnák, drága Tóni. 

Képzeld, ezeken az esteken mindig pazarul csillognak a szemek, egy csomószor majdnem elbőgöm magam, annyira érzékenyen reagál a szövegeidre a több generációból származó közönség, és megnyílnak és beszélnek a jelenlévők is, mintha terapeutánál lennének, szóval ők is majdnem elsírják magukat rendszerint. Ezt teszed velük a történeteiddel, amiket persze nem egyszer gyorsan és kapkodva írtál le, mert közben a cipőfűződdel vagy az osztálynaplóval babráltál, de valahogy mégiscsak amolyan füves könyvbe való életbölcsességek lettek belőlük, amiken most, teszem azt, Győrben vagy Kelenföldön elsírják magukat nyugdíjas tanárnők és kezdő színészek.

Nem hiszed el, de tegnapelőtt csak úgy engedtek el Dunaújvárosból, ha egy verset elmondhattak rólad a kijáratnál – és a te teljes életed benne volt abban a versben. Nem volt jó vers, de te örültél volna neki. Én is örültem.

Máskor diákok jönnek közel, és kérdezik valamelyik műved apropóján, hogy „ugye, ennek később lesz még mélyebb és még mélyebb tartalma? Az egyelőre még számunkra elrejtett üzenete, ugye, napvilágra kerül majd, ha nemcsak 18 éves leszek, hanem sokkal több?”

„Persze hogy lesz, persze hogy napvilágra kerül” – mondom akkor, mert te minden évtizedben más fénytörésben láttatod a műveidet. A csillogás, a majdnem rokokóba hajló hülyéskedés csak álca. A mélyben vér, halál és spiritualitás van – nyugtatom őket ilyenkor. Meg is nyugszanak, nevetnek. 

Ja, igen, nemcsak sírunk, hanem nagyon sokat nevetünk, sőt röhögünk ezeken az esteken, mert a humorod ma is hat, mi több, üt.

Szeretem a poénjaidat, meg elég ránézni a képedre, a csillogó hajadra, találkozni a tekinteteddel, beleolvasni „A királyné nyakláncá”-ba vagy valamelyik pompás esszédbe, akár a „Budapesti kalauz”-ba, és valahogy megnyugszik tőled az ember, mert nem csak az „Utas…” van. 

Apropó, általában miért éppen az Utas…? – kérdezik sokan. Miért az az embléma, a címer? Az Utas… először sima Itália, majd kicsit bonyibb utazás-, majd fejlődésirodalom, majd halálkultusz, és a végén amolyan sunyi feltámadás, örök gyereknek maradás, amolyan „apu-anyu pénzéből gazdálkodj okosan” – dadogom. Máskor meg mást jelent és üzen, mert mindig más ötleteket adsz, és másképp irányítod a rólad folyó diskurzust. Komplex és misztikus vagy, na.

Igen, az van, hogy univerzális és közben a legolvashatóbb vagy, aki valaha szembejött velünk, és magyar nyelven beszélt. Hiába mondtad és írtad szomorúan, hogy „a katolikus ideáltól messze kerültél”, mert én meg azt mondom, hogy katolikusabb, szabadabb és lazább írónk sosem volt, mint te. Mert a katolicizmus nyitottságot, beengedést jelent, nem csak egyetemességet. Azt jelenti, hogy Atya–Fiú–Szentlélek szerepű többdimenziósok vagyunk, nem csak karót nyelt filoszok, részeges művészek, nem.

Mert lóversenyeredményeket is olvasunk, és focistainterjúkat is, és suliban tanítunk, és utána gyerekekkel fogócskázunk, és fákat ölelünk át, és hülyék vagyunk, néha meg egész eszesek. Meg persze hogy Joyce-szal, Deguy-vel, Debord-ral és Seamus Heaney-vel is társalkodunk, ki nem maradnánk belőle semmi kincsért, és közben nem érdekelnek bennünket Hamsun, Pound vagy Gorkij politikai referenciái, egyáltalán nem, mert nem akarunk mindig mindent politikai szemüvegen át látni, „csak” olvassuk őket, többször egymás után, ahogy mondtad, mert tudni akartál és tudni akarunk mindenről.

Mert utolsó lélegzetedig nyitott és áttetsző maradtál, mi meg szeretve vagyunk a te nevedben, általad, Tóni.

Mit írhatnék még? Tán, hogy ma, a halálod évfordulóján éppen nem szakad a hó, és hogy bocsáss meg nekem ezekért a tétova sorokért, írhattam volna tényleg csak annyit, hogy csókolom azt a szép, tiszta angyalarcodat.

Köszönök mindent,

Prieger Zsolt 

Budapest, 2019. január 27.