Gyárfás Dorka/WMN: A pályája eleje óta énekel Marlene Dietrich-dalokat. Hogyan változott ennyi idő alatt a hozzá fűződő viszonya, vagy a dalok jelentése az ön számára?

Ute Lemper: Ez a koncert, illetve műsor, amivel Budapestre érkezem, egészen különleges produkció. Nemcsak Marlene Dietrich-dalok csendülnek fel benne, hanem az élettörténetét is elmesélem. Az egész egy telefonbeszélgetésen alapszik, amit 1987-ben, Párizsban folytattam vele – én még nagyon fiatal voltam, ő pedig már nagyon idős. Három órán keresztül beszélgettünk egymással, és több mint harminc évvel később készítettem belőle az előadást. Azóta sokat kutattam is hozzá – interjúkat hallgattam, könyveket olvastam, még Billy Wilderrel is találkoztam, a hollywoodi rendezővel, akivel több filmet forgattak együtt – és ezek alapján állítottam össze a színdarabot. Beszélek a találkozásunkról, és megosztom a történeteket, amiket ő mondott el nekem, ahogy ő mutatta be az életét. Időrendi sorrendben haladunk, hogyan került Németországból Hollywoodba, majd hogyan jutott el addig, hogy a II. világháborúban az amerikai katonáknak énekelt, és aztán milyen volt ’60-as években visszatérnie Németországba – másfél évtizeddel a háború után –, ahol árulónak bélyegezték, szidták, és élete végéig elutasították.

Egészen az 1992-ben bekövetkezett haláláig illették a hazájában szörnyű becsmérlő szavakkal.

Mindezzel párhuzamosan – ha némi fáziseltolódással is – halad az én történetem, ami kicsit hasonlatos az övéhez. Szóval ez remélhetőleg nem egy felszínes show lesz, hanem Marlene Dietrich életének mélyebb bemutatása, utazás az érzelmeibe, az őrültségeibe – megmutatjuk az erejét, a szexuális szabadságát, a gondolatait, a politikai véleményét is.

Gy. D./WMN: El tudom képzelni, mekkora élmény lehetett önnek az a háromórás telefonbeszélgetés…

U. L.: Természetesen teljesen letaglózott. Már eleve azért, mert felkészületlenül ért. Be kell valljam, ha ma újra lehetőségem volna rá, hogy beszéljek vele, egész más kérdéseket tennék fel neki, de akkor egyszerűen túl fiatal voltam ahhoz, hogy az igazán fontos kérdéseket feltegyem.

Ma sokkal jobban megérteném a fájdalmát, a szomorúságát, a keserűségét és a honvágyát is. A koncertünket is ezek az érzések határozzák meg.

Gy. D./WMN: Megkérdezhetem, hol volt éppen, amikor a hívás érte?

U. L.: Párizsban, ahol épp Sally Bowles szerepét játszottam a Cabaret című musicalben. Megérkeztem a szállodába egy este, ahol laktam, és a recepciós a kezembe nyomott egy cetlit, amin az állt, hogy Marlene Dietrich keresett. Gondoltam, ez hülyeség, nyilván valaki viccelődik velem. De azt mondták, nem, ez komoly és menjek fel a szobámba, mert vissza fog hívni. Felmentem, és tíz perc múlva tényleg csörgött a telefon. Emlékszem, hol állt a szék, amire leültem, de aztán az izgatottságtól felálltam, és végig sétáltam a szobában – már amennyire a zsinór engedte, mert azok még vonalas telefonok voltak.

Gy. D./WMN: Marlene Dietrich az utolsó kilenc évét egy párizsi lakásban töltötte visszavonultan – többé egyáltalán nem tette ki a lábát onnan, illetve csak éjszakánként sétált a városban napszemüvegben és kendőben. A beszélgetés után meg tudta érteni a döntését?

U. L.: Az ember ilyen fiatalon nem értheti meg az öregedést, azt hiszi, az még olyan messze van… Szomorú, ha valaki úgy kezeli, hogy inkább elbújik a világ elől. Ugyanakkor meg lehet érteni. Bár talán jobb megoldás lett volna, ha vidékre költözik, ahol van egy szép háza kerttel, hogy legalább a természet, a napfény, a friss levegő ott legyen neki. Ott legalább kijárhatott volna sétálni, de Párizs kellős közepén elbújni, egy olyan forgalmas utcán, ami tele van élettel, és ott dönteni úgy, hogy többé nem teszi ki a lábát a lakásból – ez nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. De Dietrichnek Párizs volt a kedvenc városa, szép emlékek kötötték hozzá, és ő pont így akarta.

Gy. D./WMN: Úgy gondolja, hogy a döntésében a hiúság vezérelte? Nem akarta többé megmutatni magát az embereknek? Vagy inkább az embergyűlölet?

U. L.: Egyik sem.

Nem volt már hiú, tudta, hogy megöregedett, és azt is, hogyan néz ki. Inkább a hírnévvel nem tudott mit kezdeni – azzal az elvárással, ami a sztárokat övezi. Ezzel nem tudott már együtt élni. Nem tudott többé tökéletesnek mutatkozni.

De azért nem kerülte teljesen az embereket, időnként fogadásokat adott az otthonában, és a barátai meg-meglátogatták. Csak a nyilvánosság elé nem akart már lépni, és a magánéletét egyáltalán nem akarta többé megosztani másokkal. Tulajdonképpen okosan döntött, mert így a kegyetlen és belátás nélküli sajtót és paparazzókat tényleg távol tudta tartani magától. 

Gy. D./WMN: Ön hogyan kezeli ezeket az elvárásokat a saját életében?

U. L.: Én még nem vagyok olyan idős, ötvenévesen még tudom hozni a formámat – és az is hozzátartozik, hogy sosem voltam tökéletes szépség. Inkább büszke vagyok a koromra, de lehet, hogy csak azért, mert még mindig nem vagyok elég idős. Előfordulhat, hogy egy bizonyos kor felett én tényleg inkább vidékre költözöm, ahol nagyokat kirándulhatok majd. Van négy gyerekem, akik majd rendszeresen látogatnak, és addigra jönnek velük az ő gyerekeik is – szóval a magány szerencsére nem fenyeget.

Gy. D./WMN: Meg talán a világ is sokat változott azóta – most épp a tökéletesség-kultusz ledöntésén fáradozunk a sajtóban is. Ön szerint léteznek még olyan ikonok, mint Marlene Dietrich volt?

U. L.: Szerintem az igazi nagy filmsztárok most is ugyanolyan státuszban vannak – mint például Cate Blanchett, Angelina Jolie, Tom Cruise, Brad Pitt… Még mindig vannak olyan ikonok, akikről mindenki mindent tudni akar. Vagy nézze meg, mi zajlik épp Harry és Meghan körül. Az emberek többsége még mindig azt gondolja, hogy aki gazdag, annak tökéletes az élete, pedig láthatnák, hogy az is milyen nehéz élet, mennyi stresszel jár együtt, mekkora nyomás van rajtuk… Mennyi ikonról hallunk például, akinek alkohol- vagy drogproblémái vannak. Szóval nem könnyű nekik.

Gy. D./WMN: Gondolja, hogy a drogproblémák, illetve a függőség és a hírnév szorosan összefügg egymással?

U. L.: Nem, szerintem a drog és a függőség a társadalom minden szegletében felüti a fejét. Szegényeket, gazdagokat, kiváltságosokat és elnyomottakat ugyanúgy érint. Sokan már nagyon fiatalon találkoznak vele, amikor még nem sejtik, hogy később nem tudják kontroll alatt tartani. Természetesen a csalódások is közrejátszhatnak benne, ha az ember álmai nem teljesülnek be. Vagy menekülésből is nyúlhat az ember droghoz – szóval szerintem a drogprobléma minden társadalmi osztályon átível, és egyáltalán nem függ össze a hírnévvel.

A boldogság megtalálása valójában nem függ össze a külső körülményekkel, belül teremthetjük csak meg.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik, önnek sikerült – van szép családja, polgári élete, és mellette komoly karrierje. Mintha megtalálta volna az egyensúlyt is a kettő között.

U. L.: Igen, valóban boldog vagyok, a gyerekeim nagyon sokat jelentenek nekem, de természetesen mindig akadnak döccenők – a fiam például most tinédzser, a két nagyobb gyerekem már dolgozik, de épp elégedetlen a munkájával, a negyediknek problémái vannak az iskolában, szóval mindig akad valami, ugyanúgy, mint bármely családban. És sok a stressz, a munka, ami – úgy érzem –, időnként leteper, és persze küzdök én is házassági problémákkal, mint mindenki… Nincs olyan nap, ami teljes harmóniában telne. Ezt csak úgy lehet feloldani, ha az ember az igazán fontos dolgokra koncentrál, és azért hálás tud lenni.

Gy. D./WMN: És talán úgy, hogy amikor színpadra lép, dívává változik – ezt a szerepet is meg tudja élni, ami tulajdonképpen egy másik véglet.

U. L.: Igen, ez tény, a színpadon az ember egy másfajta intenzitást él meg, és az csodálatos. A színpadon valami mágikus és spirituális történik – szemben a hétköznapi életünkkel.

Gy. D./WMN: A férje is játszik a zenekarban, amivel turnézik? (Ute Lemper második férje, Todd Turkisher zenész.)

U. L.: Nem, ő otthon marad a gyerekekkel. Időnként szoktunk közös projekteket vállalni, de nem dolgozunk állandóan együtt. Volt tíz év, amíg intenzíven együttműködtünk zeneileg, de aztán eldöntöttük, hogy nem kell mindent együtt csinálnunk. Ha New Yorkban lépek fel, akkor velem játszik, de a turnékon nem.

Gy. D./WMN: Érez különbséget aközött, ha ezzel a műsorral Németországban lép fel, mintha bárhol másutt?

U. L.: Németországban még mindig téma a náci korszak és Marlene Dietrich „árulása”, és még mindig nehéz szembesíteni őket. Marlene Dietrich mégiscsak egy szimbólum volt – akit aztán évtizedekig utáltak és megtagadtak. Úgyhogy ezzel a műsorral ott mindig nagyon erős és nehéz pillanatokat élek át, fájdalmas is. Emiatt az elbeszélő részben egy kicsit lágyabb vagyok. Ha New Yorkban lépek fel, vagy nemsokára például Angliában, akkor bátrabban, extrémebben adom elő – de igazából bárhol Németországon kívül.

Gy. D./WMN: Pedig önt viszont kifejezetten szeretik a németek – én úgy érzékelem, hogy büszkék önre és a nemzetközi sikereire.

U. L.: Ez ma már így van, de beletelt egy kis időbe.

A karrierem kezdetén engem is szidtak, és próbáltak rájönni, hogy vajon mitől szeretnek ennyire külföldön. Miután Párizsban híressé váltam, aztán meg Angliában, nem sok hitelt adtak nekem a németek, hogy úgy mondjam. Csak a ’90-es években változott ez meg, és azóta tényleg tisztelettel beszélnek rólam.

Gy. D./WMN: Miért, mi történt akkor? Volt valami konkrét oka?

U. L.: Addig csak elemezgették, vizsgálgatták, hogy Párizsban miért szeretnek ennyire, de miután a britektől és az amerikaiaktól is díjakat kaptam (1998-ban elnyerte a Laurence Olivier-díjat a legjobb női alakításért musical kategóriában, majd elnyerte az American Theatre Awardot is), végül elfogadták, hogy jó, hát akkor kell valami jónak lennie bennem.

Gy. D./WMN: Szóval a siker fordította át bennük a megítélését.

U .L.: Igen, a külföldi sikerek betörték őket.

Gy. D./WMN: Önnek is sokat jelentettek ezek a díjak?

U. L.: Egy távolabbi perspektívából nézve szép elismerések voltak, de akkor, amikor megkaptam őket, nem foglalkoztam velük túl sokat. A munka mindig jobban érdekelt, mint a díjak.

Gy. D./WMN: Önnek teljesen mindegy, milyen nyelven játszik vagy énekel?

U. L.: Énekelni nagyon szeretek franciául, németül és angolul is, de természetesen az anyanyelvem a német marad. Már azonban otthon vagyok az angolban is, már az is teljesen kényelmes nekem. Ez a három nyelv mind közel áll hozzám.

Gy. D./WMN: Melyik nyelven beszél a gyerekeivel? Németül?

U .L.: Úgy elég keveset, sajnos. Az otthoni nyelvünk az angol, nekem is egyszerűbb volt ezt használni. Mivel soha nem laktunk Németországban – először Párizsban éltünk, aztán Londonban, majd New Yorkban –, így a gyerekeknek én voltam az egyetlen német „forrása”, én pedig nem voltam elég következetes, és anélkül nehéz megtanulni egy nyelvet.

Gy. D./WMN: Egy interjúban azt nyilatkozta, azt szereti New Yorkban, hogy ott senki nem kérdezi, ki honnan jött. Nem úgy gondolja, hogy ön mindig európai marad?

U. L.: Nos, én európai vagyok, német vagyok, ez az identitásom. Nem lettem amerikai, de New Yorkban otthon vagyok – New York egyébként is különbözik minden amerikai várostól.

Az amerikai kultúrával viszont nem tudok azonosulni, hozzám mindig is a német, a francia és az európai kultúra fog közel állni, de úgy érzem, egyik sem kizárólag. Olyan vagyok, mint egy mozaik, mindenféle kultúra egyesül bennem. Sok mindenből van bennem egy darabka, emiatt világpolgárnak érzem magam.

Gy. D./WMN: Amikor ön után kutattam a neten, két érdekességet is találtam. Az egyik egy régi fotó volt az előző férjével, amit az Amazonon árulnak. Csak egy kép, amit valószínűleg egy idegen készített önökről az utcán, a tudtuk nélkül.

U. L.: És mi van rajta? Két fej?

Gy. D./WMN: Egy esernyő alatt kelnek át az úttesten egymásba karolva.

U. L.: Nahát! Mik vannak! Mennyiért árulják?

Gy. D./WMN: 29 dollárért, plusz a postázási költség. A másik egy bejegyzés a Facebookon, amit elvileg ön írt (vagy az ön nevében valaki) a KLM légitársaságnak, mert ott felejtette a Prada napszemüvegét az egyik járatukon, és aziránt érdeklődik, hogy megtalálták-e esetleg.

U. L.: Erre egyet mondhatok: sosem volt Prada napszemüvegem, úgyhogy ez nem igaz, hamis információ.

Gy. D./WMN: Honnan tudja ilyen biztosan, hogy sosem volt Prada napszemüvege?

U. L.: Mert az egyik napszemüvegemet legalább húsz évig viseltem, és a másik is legalább tíz éve megvan, és egyik sem Prada. Viszont egyszer valóban elveszítettem egy olvasószemüveget, ami direkt nekem készült, receptre írták fel, és nagyon drága volt, emiatt valóban reklamáltam a KLM légitársaságnál.

Gy. D./WMN: Akkor valószínűleg nem napszemüveg volt, csak rosszul emlékeztem. Egyébként oda tud figyelni a tárgyaira? Négy gyerek mellett nem könnyű…

U. L.: Igen, ha az ember anyává válik, és háztartást vezet, egyszeriben az utolsó lesz a sorban. Ha véletlenül marad egy kis időm magamra, és el tudok menni manikűröshöz, az számomra már igazán különleges pillanat. Egyébként mindig az utolsó vagyok a sorban.

Gy. D./WMN: De azt még el tudja képzelni, hogy egyszer újra színházi előadásban játsszon, úgy értem, egy társulatban?

U. L.: Persze, el tudom képzelni, de egyelőre nagyon élvezem, hogy az önálló estemmel utazhatok, és annyi országban bemutathatom a műsoromat. Kiváltság, hogy felléphetek Buenos Airesben, Los Angelesben, Budapesten, Sanghajban, Hong Kongban, Moszkvában. Boldog vagyok, hogy nemzetközi karrierem lehetett, és meg is kell szolgálnom, vagyis két–három évente útra kell kelnem. Ha elköteleződnék egy színház mellett, akkor ezt nehezen tudnám megoldani.

Gyárfás Dorka