–

„Minél sebezhetőbb vagyok, annál nagyobb biztonságban érzem magam” – mondta nemrég Hailey Williams Anna Faris podcastjában. Mintegy húsz éve volt gyakorolni a sebezhetőséget, szóval én hiszek neki. Elég meghallgatni a Paramore új albumát, és kijelenthetjük: a biztonság, bátorság és kísérletező szellem árad a zenei anyagból.

Pedig nem feltétlenül úgy indult az élete, hogy arról a biztonság szó jusson először eszünkbe. Az énekesnő 1988-ban született Mississippi államban, ám igazi otthonának Tennessee államot tartja. Ide két szomorú esemény után jutott: egyrészt elváltak a szülei, ami őt olyan rosszul érintette, hogy még felnőttként is fel tudja idézni, valahányszor a bevásárlóközpontba mentek az anyukájával, ő érmét dobott a szökőkútba, és azt kívánta, béküljenek ki a szülei.

Édesanyja következő társa súlyos bántalmazó volt: Hayley-ék lényegében elmenekültek előle egy másik államba. Nem csoda, ha a lány is bántalmazó kapcsolatokba sodródott, depresszióval és szorongással küszködött… 

A déli államok vallásos, szigorú szabályai nem voltak otthonosak Hayley számára: folyton lázadt, miközben szerette volna, ha elfogadják – saját bevallása szerint gyakran épp azért ment szembe minden elvárással, mert így legalább ő maga érte el, hogy kívülállóként tekintsenek rá. 

Akárhogy is: ez a kívülálló, traumatizált kislány egy egész generációnak nyújtotta a kezét a színpadról – és lett mára meghatározó név a popzenében.

Csak a zuhanást ismerték

A Paramore 2004-ben alakult a Tennessee állambeli Franklinben. Hayley Williamst azonban már ezelőtt felfedezte az Atlantic Records A&R-osa (az az ember, aki a lemezcégeknél az új előadók figyeléséért felelős). Az énekesnő azonban köszönte szépen, nem akart szólóban befutni. Addig győzködte a kiadót, míg az meg nem engedte neki, hogy zenekart gyűjtsön maga köré – és mivel biztos volt, hogy nem a legtündibündibb stílusban kíván majd alkotni, az Atlantic konszern egy undergroundabb kis kiadójához, a Fueled by Ramenhez igazolták le a Paramore-t. A szakemberek szerint ugyanis így sokkal hitelesebb egy pop punk előadó a szcéna számára.

Ebben volt némi igazság, ám úgy esett, hogy mire megjelent a Paramore első, All We Know is Falling (Csak a zuhanást ismerjük) lemeze 2005-ben, nem kis részben az amerikai tinimozifilmek hatására világszerte virágkorát élte a pop punk (sőt), így lényegében mindegy volt, hogy valaki az Epitaph Records istállójából indul-e. 

Ráadásul a Paramore különleges volt: a rengeteg férfi közt egy női hang, ráadásul milyen erős és sokszínű! Szemtelen volt, friss és átható, arról nem is beszélve, hogy az együttes dalszerzője is Hailey – akárhogy nézzük, már itt is jó pár tabu ledőlt, nem?

A második, Riot! című lemez elképesztően sikeressé vált, és meghozta az első Grammy-jelölést. (A díj 2015-ben lett az övék.)

Folytonos újratervezés

Tulajdonképpen kézenfekvő volt, hogy a Paramore harmadik, Brand New Eyes című lemeze már egy az egyben az addigra fősodorrá váló emo jegyében készül el. Ez sokakban csalódást keltett – az emo műfaja a mai napig gúny tárgya, miközben rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy az ekkoriban felnőtt tinik, akik mára meghatározó előadókká váltak akár teljesen más műfajokban, nyíltan és érzékenyen beszéljenek az érzelmeikről. 

A tagokat ismerve mindez nem meglepő:

„Nagyon érzékeny emberek csoportja, akik együtt nőttek fel” – fogalmazott Hayley a Paramore-ral kapcsolatban Anna Faris podcastjában, hozzátéve, hogy ők már tényleg mindent láttak együtt. 

A Paramore az emo műfajának fontos szereplőjévé vált, s akik nem akadtak ki a váltáson az első két lemez után, azok ekkorra tulajdonképpen megszokták, hogy ha lépést akarnak tartani a zenekarral, akkor nekik is el kell fogadniuk a folyamatos változást és kísérletezést.

A 2017-es, After Laughter című nagylemez szintén elég megosztóra sikerült (Blondie-rajongók előnyben), egyben emlékeztette a rajongókat arra, hogy sose vegyenek biztosra semmit a Paramore-ral kapcsolatban. Távoztak már tagok végleg és átmenetileg is (Hayley 2015-ben visszavonult súlyos depressziója miatt), alakult szerelem is a bandán belül (Hayley mintegy két éve Taylor York gitárossal jár) – a Paramore mégis köszöni, jól van.

A módszer, úgy tűnik, működik: a pár hete megjelent hatodik, This Is Why című album sokkal jobban hasonlít egy Bloc Party-lemezre, mint egy Paramore-anyagra, a kommentek tanúbizonysága szerint a fanok mégis imádják.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

paramore (@paramore) által megosztott bejegyzés

Hogy miért fogadnak el ennyi mindent a Paramore-tól, miközben más bandákat néha ennek a feléért is darabokra szednek, vagy mindig a legelső, legnagyobb slágereiket követelik tőlük? (Lásd még a közismert Radiohead-viccet, amit minden koncerten elsüt valaki: „Játsszátok a Creepet!”. Más kérdés, hogy a legtöbben nem viccnek szánják a bekiabálást, ugye.)

Talán az a titok, hogy Hayley Williams mindig is rendkívül transzparensen kezelte a saját jellemfejlődését, beszélt nehézségeiről, depressziójáról. Talán az, hogy mindig nagyon tudatosan kezelte a közönséget: tele a net videókkal, amiken megrendszabályozza a koncerten verekedőket, kerek perec kijelentve: ez nem egy hardcore punkbuli, akinek nem tetszik, lehet hazamenni.

Egy kislány ebbe ne szóljon bele

Hayley Williamsnek esze ágában sem volt szólóban sztárrá válni – mégis folyton azzal vádolták, hogy minden róla szól. Talán nem is a sors iróniája ez, hanem a zeneipar működési sémája meg az, ahogyan a női előadókhoz viszonyul a társadalom: persze, legyél sikeres, de azért ne annyira. Légy extravagáns, de azért ne túlzottan. Lógj ki a sorból, de csak épp annyira, hogy még beleférj a társadalmilag elfogadható viselkedési és esztétikai normákba. Hayley Williams azzal töltötte az elmúlt húsz évet, hogy ezeket a határokat feszegette. Meg amúgy felnőtt, világhírű lett, szeretett, gyűlölt, kiadta a dühét, sírt, nevetett, terápiába ment – és mindezt megénekelte. És milyen jó, hogy ez így van.

Az, hogy Hayley Williams az utóbbi húsz év egyik fontos szereplője a popzenei szcénában, talán csak azok számára nem evidencia, akiknek valamilyen – nem szakmai – okból torzult az értékítéletük. A Paramore-ra sokáig volt szokás tinizenekarként utalni (Avril Lavigne hasonló skatulyában senyvedett jó ideig), pedig ha az ember sorban meghallgatja a zenekar hat albumát, elég világos és izgalmas fejlődési ívet láthat kirajzolódni a pop punktól a játékos posztpunkig – hol több, hol kevesebb poppal és dühvel.

Ó, igen, a düh. Ez mindig központi kérdés egy női előadó/frontember tekintetében: miközben a rock and roll története telis-tele van piedesztálra emelt, gitárt és mikrofont szétzúzó, balhés, dühös férfiakkal, a nőktől sokkal kevésbé fogadnak el még egy kis társadalomkritikát is a mainstreamben. 

Egyszerre elkeserítő és szórakoztató látni, hogy még manapság is képesek negatívumként megemlíteni a kritikákban a Paramore új lemezével kapcsolatban a társadalomkritikus (sőt: direkt politizáló) dalszövegeket. Hayley aktívan foglalkozik közéleti ügyekkel, például tiltakozik az abortusztilalom ellen, felszólal az LMBTQ-jogok tiprása ellen, és így tovább – ezek pedig értelemszerűen tetten érthetők a szövegekben is. Az énekesnő azonban, hála a sok éven át tartó terápiának, önmunkának és önreflexiónak, mára, úgy tűnik, helyre rakta magában a fenti nehézségeket: 

Legyen ez végre a szív Oscarja! – Megtippeljük a holnap éjszakai gála díjait

Kult – 2023. március 11. – GyD

„Van egy zenekarom. Nem megyek minden vasárnap templomba. Szeretem a punk rockot. Sokat káromkodom. Tisztelem és csodálom a meleg és leszbikus embereket. Imádom a horrorfilmeket. Tudom, mi az a szégyen. És tudod, mit? Jézus az én megváltóm is.”

Saját bevallása szerint most, ennyi év után azt gyakorolja, milyen érzés a nyugalom.

Ha valaki, hát ő megérdemli.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images / NBC / Contributor

Csepelyi Adrienn