A vígjáték, amiben nincsenek poénok – Megnéztük a Nálad vagy nálam?-ot
Vannak azok az időtlen (nem idétlen!) romkomok, amelyeket ezredjére is szórakoztató végignézni, és minden alkalommal képes vagyok ugyanúgy nevetni a poénokon. Ezzel ellentétben pedig vannak azok a filmek, amelyeket egyszer is nehéz végigkínlódni. Sajnos a Netflix Valentin-napi durranásának szánt Nálad vagy nálam? (Your Place or Mine) az utóbbi kategóriába esik. És én még kis híján vérre menő harcot folytattam Gyárfás Dorkával, hogy melyikünké legyen a kiváltság, hogy ír róla… Megnyertem. Úgy kell nekem. Krajnyik Cintia írása.
Vannak az örök klasszikusok, és van a Nálad vagy nálam?
A Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? vagy Az ördög Pradát visel karaktereit, poénjait közel húsz éve képtelen vagyok megunni, a kilencvenes évek nagy klasszikusairól már ne is beszéljünk. A mai napig nem bírom visszatartani a röhögést, ha kimondom, hogy szerelempáfrány, vagy arra gondolok, hogy Anne Hathaway képes volt faarccal belemondani a telefonba, hogy „Betűzné a Gabbanát?”
A romantikus vígjátékok műfaja nyilvánvalóan nem az, ahol őrült nagy csavarokat vár az ember a cselekményben – általában az első másodpercben világos, ki kivel fog összejönni és milyen tanulságokat fog levonni a főhős –, a karakterek ritkán merülnek szövevényes lélektani mélységekbe, és lássuk be, nem pont ezek az alkotások szokták besöpörni a nagy filmes díjakat. Nem is ez a feladatuk.
Hanem az, hogy szórakoztassanak, kikapcsoljanak, önfeledt másfél órát ígérjenek, amikor elmenekülhetünk a világ gondjai elől, elhihetjük, hogy az élet szép, és megtörténhetnek olyan dolgok, amilyenekről álmodozunk.
Fanyaloghatunk, hogy ezek csupán súlytalan limonádék, de aki nincs kiéhezve – különösen napjainkban – a minőségi feel good filmekre, az kérem, mondja el, mi a titka.
Ezek a vígjátékok természetszerűleg tele vannak klisékkel, de ha nekem kéne egyet rendeznem, a szellemes párbeszédekben, a friss poénokban, a szerethető karakterekben, a ragyogó színészekben és a köztük lévő kémiában, valamint az ütős betétdalokban keresném a bölcsek kövét. Még a negatív karaktereket is felruháznám olyan személyiségjegyekkel, amelyek emlékezetessé teszik őket, gondoljunk csak itt is Az ördög Pradát visel Miranda Priestlyje mellett Emilyre, a Bajos csajokból Regina George-ra, vagy a Hirtelen 30 Lucyjára mint „főgonoszokra”. Zseniálisak!
Kár, hogy elég kevéssé fektettek hangsúlyt ezekre a „Nálad vagy nálam?” megírása és forgatása közben.
(Pedig a filmet jegyző Aline Brosh McKenna írta Az ördög Pradát visel forgatókönyvét is, de most már esküszöm, leakadok az etalonról.)
Figyelem, a cikk további része spoilereket és szubjektív véleményt tartalmaz!
A Nálad vagy nálam? alaptörténete szerint Debbie és Peter 2003-ban egy görbe estén hancúroznak egyet (a készítők már rögtön a legelején annyira hülyének nézik a nézőt, hogy feliratokkal jelzik (!), mi minden szimbolizálja a jelenetben a kétezres éveket), Peter ugyan ezután egy kicsit ghostingol, majd mégis előkerül, és végül legjobb barátok lesznek Debbie-vel. Vágás, eltelik húsz év, Debbie közben elvált, egyedülálló anyuka lett Los Angelesben, Peter pedig elköltözött, mert félt a földrengésektől, és New York-i nagymenő lett belőle. Debbie egy képzés miatt New Yorkba kell hogy utazzon, ahol végre együtt töltenének egy kis időt, de a bébiszitter mégsem ér rá, így a férfi felajánlja, hogy ő utazik a nyugati partra gyerekcsősznek, így a páros lényegében hoz egy kicsit suta Holiday remake-et, otthont és életet cserélnek.
Ezzel nagyjából fel is vázoltam a sztorit, amin lássuk be, sokat nem brainstormingolhattak a készítők, de mondom, ezen tényleg nem szabad fennakadni egy romkom esetében.
Azon viszont annál inkább, hogy ebben a filmben nincsenek poénok.
De ezt komolyan mondom. Az ötvenedik percnél – direkt megnéztem, hol tartok – volt az első és talán utolsó alkalom, hogy egyáltalán kínomban elmosolyodtam. Az írók fáradt és unásig ismételt helyzetkomikumokra építettek, ami különösen fájdalmas annak tükrében, hogy a játékidő egy óra és 49 perc.
A karakterekben sincs semmi egyedi, amit korábban ne láttunk volna ezerszer, és bár Reese Witherspoont rendkívül tehetségesnek tartom, itt inkább csak egy C katergóriás komikát hozott, ami az ingerküszöböm szerint már-már inkább ripacskodásba hajlott. Ashton Kutchert a 2011-es Szilveszter éjjel óta nem nagyon láthattuk szerepelni, ennek eredményeként meglepő felismerés és egyúttal egy kis képzavar is, hogy nem az a babarcú fiú néz már vissza ránk a vászonról, akit legutóbb (azaz tizenkét éve) láttunk, hanem egy picit gyűrött arcú negyvenötéves férfi.
Ettől még a kémia is megdöglött
Bár a párosnak nincs sok közös jelenete, hiszen az esetek többségében csak videóhíváson keresztül tartják a kapcsolatot, nem lett volna hátrány, ha van köztük némi kémia. De olyannyira nincs, hogy az internet kíméletlen népe nem győzött viccet csinálni abból, hogy a színészek úgy állnak egymás mellett a film sajtóeseményein, mintha citromba haraptak volna. Sherri Shepherd komikus idézte fel a műsorában, hogy bezzeg, amikor Jessica Chastain és Oscar Isaac jelent meg a Velencei Filmfesztivál vörösszőnyegén, úgy izzott köztük a levegő, hogy az szinte perzselt. Ha az egész jelenet megrendezett is volt, az biztos, hogy ezután mindenki kíváncsi volt az HBO-n akkoriban debütáló sorozatukra, a Jelenetek egy házasságbólra. Ezzel szemben a Witherspoon–Kutcher-párost nézve nehezen hisszük el, hogy ők szolgáltathatják a szezon szerelmes vígjátékát. A kritikákra Kutcher a Chicks in the Office című podcastban reagált:
„Ha átkaroltam volna és nagyon baráti lett volna a viszonyunk, biztosan felröppent volna, hogy viszonyunk van. Ha csak állok mellette zsebre tett kézzel, ez biztosan nem merül fel. Így arról pletykálnak az emberek, hogy nem kedveljük egymást.”
Ennek ellenére a színész úgy nyilatkozott a Variety riporterének a Los Angeles-i premieren, hogy soha életében nem vett még részt ennél szórakoztatóbb forgatáson. Azt hiszem, erre mondják, hogy legalább ő jól érezte magát, kár, hogy ez a nézőknek nem adatott meg. Nekem legalábbis biztosan nem.
Képek: Netflix
