„Képtelen vagyok szívem illúzióitól szabadulni” – Egy különleges szerelem története a középkorból

Ismeritek azt a filmtípust, amikor a város/iskola/egyetem menő csávója meg akarja szerezni a csajt, de pofára esik? Ez a klisé jutott eszembe, amikor először kezembe kerültek Abelárd visszaemlékezései, amit elég szerencsétlenül Szerencsétlenségeim történetének fordítottak, pedig az eredeti latin cím a „Historia Calamitatum” sokkal inkább azt jelenti: Sorscsapásaim története, ami azért egészen másként hangzik. Mert Abelárd nem egy szerencsétlen kis tudós volt, hanem menő arcnak számított a XII. századi Párizsban.

Az ezeregyszázas években Párizs az egyetemalapítás lázában égett, az egyetemen tartott tudományos, elsősorban teológiai-, és filozófiai viták olyan népszerűek voltak, mint ma egy kedvelt zenekar fellépése, és akármilyen hihetetlen, az egyetemi tanárok, filozófusok, teológusok akkori társadalmi státusza csak a mai sztárokéhoz hasonlítható. 

Saját, kivételezett helyzetét tisztán látta Abelárd is, hiszen a visszaemlékezésiben így ír magáról: „Becsvágyam, hogy a logika bajnoka legyek, elvezetett végül Párizsba. […] Mindig hiú voltam, sokat gondoltam magamról; hírnevem elterjedt mindenhova; s vajon egy erényes hölgy képes ellenállni egy olyan férfinak, aki zavarba tudta hozni kora összes tanult emberét? Fiatal voltam, elég előnyös volt a külsőm, így vajon képes egy hölgy érzéketlen maradni olyan fogadalmakra, amelyeket szívem sohasem tett senki másnak, csak neki?”

Abelárd tisztában volt azzal, hogyan kell rányomulni a lányokra, és sok hódítást tudhatott a magáénak, nemcsak azért, mert fiatal volt, okos, és szép, hanem mert ő volt kora tudományos rebellise, aki kimondta azt, ami akkoriban sokakban megfogalmazódott.

Az egyetem fenegyereke 

Abelárd egyébként tényleg megérdemelte, hogy ő legyen a bontakozó párizsi tudományos élet ifjú titánja. A XII. század elején már kezdett elindulni az a gondolkodási folyamat, ami később a reformációhoz vezetett, és ennek az érésnek az olyan tudósok adtak táptalajt, mint például Abelárd, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kérdezzen. Mert a becsontosodott egyházi dogmák és teológiai tanítások ellentmondásait sok gondolkodó látta, de nyilvánosan felvetni, netán megtámadni az egyház tanításait kevesen merték. 

Abelárd viszont megtette, sőt, mondhatni, elég határozottan berúgta a tudományos körök ajtaját. Az egyik első műve az Igen és nem (Sic et non), már címében is jelzi azt a dialektikus megközelítési módot, amit a teológiai kérdésekben következetesen alkalmaz. A logika egyik alapvetése, hogy egy tétel bizonyítása során az érvek és ellenérvek szembeállítása után vonható le valamiféle vélemény (tézis, antitézis, szintézis-elve). Ez ma már nem tűnik túl bonyolultnak, de a XII. században úgy vélték, hogy a teológiai kérdéseket, csak a hit oldalról szabad megközelíteni, és kizárólag az egyházi dogmákkal szabad magyarázni. Abelárd-nak azonban a filozófián belül a logika volt a szakterülete, és állította, hogy a hitigazságok csak akkor valódiak, ha kiállják a tézis-antitézis próbáját.

Bár akadtak a gondolkodásának előfutárai, de valójában Abelárd volt az első, aki széles körben alkalmazta, mondhatni, divatossá tette a bibliakritika módszerét, jelesül azt, hogy igenis fontos a bibliai-, illetve hittételeket a bölcseleti tudományok górcsöve alá venni.

Hogy ez mennyire radikálisan új lehetett, mi sem bizonyítja jobban, hogy még a XX. században is népes csoportja volt azoknak a híveknek és teológusoknak, akik tagadták a bibliakritika tudományos szükségszerűségét, sőt, egyenesen ördögtől valónak tartották ezt a módszert.  

Azonban Abelárd ennél jóval többet tett, hiszen az Igen és nemben százötven olyan tételt vizsgált meg a dialektika nagyítója alatt, ami addig megkérdőjelezhetetlen volt. Bizony nem mismásolta el a dolgokat, az egyház alapvető tanításait kérdőjelezte meg. Ezek a kérdések ma is minden istenkereső ember alapkérdései, amelyekre nem lehet (és ma már nem is szabad) egyházi dogmákkal válaszolni. 

 

Hogyan lehet végtelen az Isten? Miért tekinti bűnösnek az egész emberiséget? Hogyan lehet Isten egyszerre egy és három személy? Hogyan működhet egyszerre az emberi szabadakarat és az isteni eleve elrendelés? Ezek a kérdések még ma is foglalkoztatják a teológusokat, és egyáltalán nem könnyű rájuk választ adni. 

Egy okos lány

Nem csoda hát, ha az ifjú egyetemi tanár kicsit el volt szállva magától, hiszen valljuk be: évszázadokkal megelőzte a saját korát. Ám ekkor megismerte Héloïse-t, akibe menthetetlenül beleszeretett. 

„Esze és szépsége felkavarta volna a legunalmasabb és legérzéketlenebb szívet is, és képzettsége is ugyanilyen csodálatra méltó. Héloïse a kultúra és a művészetek szerelmese volt. Képzelheted, ez mennyire hozzá járult, hogy rabul ejtsen; megláttam, megszerettem, és úgy döntöttem, hogy elnyerem a szerelmét” – áradozott Abelárd a lányról levél formában írt memoárjában.

Héloïse valóban kivételesen képzett, és okos lány lehetett, legalább is az Abelárd-ral folytatott levelezésük ezt bizonyítja. Ami azért is különleges, mert a korban a nemes hölgyek közül sem tudott mindenki írni és olvasni, latinul pedig még kevesebben értettek. A női erények közül a legelső a tisztaság volt (értsd: szüzesség), azután következett a férfinak, az apának vagy a férjnek való engedelmesség, a hűség, meg hogy jól tudja vezetni a háztartást és a gazdaságot, mindegy, hogy egy iparos felesége volt, vagy netán egy fél országot bíró nemesúré. Az, hogy egy lány érdeklődjön a tudományok, főleg a teológia és a filozófia iránt, és a latinon kívül görögül és héberül (!) is olvasson, igencsak ritkaságszámba ment. 

Akárhogy is nézzük, Héloïse volt az a lány, aki igazi partnere tudott lenni a korszak tudományos zsenijének. Levelezésük nemcsak a szerelem és vágy meglepően szókimondó vallomásai, hanem gyakran vitatkoztak teológiai és filozófiai kérdésekről is. Például arról, hogy a döntéseinkben mi az előrébb való: az értelmi megfontolás vagy az érzelem. Abelárd az ész elsőbbségét hangsúlyozta (nyilván, tudós volt a pasi) mivel ez ad nekünk tudást és a bölcsességet a döntések meghozatalához. Ha az érzelmeink irányítanak bennünket, akkor az ember nem tud racionálisan gondolkodni, és hibás döntéseket hoz. Héloïse azonban úgy vélte, hogy az érzelemnek és a rációnak egyenrangú szerepet kell játszani az emberi életben, mert a ráció önmagában nem elég a boldog élethez, hiszen érzelmek nélkül nem lehet boldog az életünk.

A lány ráadásul igencsak átlátott a tudós papon, és nem dőlt be a szokásos férfidumának.

„A férfi szíve olyan labirintus, amelynek útvesztőit nagyon nehéz kiismerni. Az Ön dicséreti azért veszélyesek, mert szerelmes vagyok abba a férfiba, akitől kapom őket. Minél inkább az Ön kedvére szeretnék tenni, annál inkább szeretném elhinni az érdemeket, amelyeket nekem tulajdonit.”

Héloïse éleslátását és emberismeretét ma is megirigyelhetnénk, nem csoda hát, ha Abelárd menthetetlenül belehabarodott.

Tragikus love story

Ám a szerelmüket egy cseppet sem volt könnyű beteljesíteni, hiszen a kor szokásai és törvényei szerint a kapcsolatuk halálra volt ítélve. Abelárd pap volt, hivatalosan sosem lehetett felesége. Héloïse nemes hölgy, aki igen jó partinak számított, képzése által sok pénzt fektetett bele a családja, amit hozomány formájában vissza akart kapni. Ha Abelárd házasodhatott volna is, akkor se lett volna esélye, hogy hozzáadják a lányt egy csóró egyetemi tanárhoz, akármilyen zseni hírében áll is. De pont a házasság piaci tényezői adták az ötletet a szerelemes férfinak, hogy Héloïse közelébe férkőzzön. A lány a nagybátyjánál, Fulbert kanonoknál lakott, és ő felelt a lány neveltetéséért.

Abelárd felajánlotta, hogy a lakhatásért cserébe különórákat ad a lánynak. A kapzsi nagybácsi kapva kapott az ajánlaton, hiszen így ingyen és bérmentve olyan előnyhöz juthatott, amit nem tudott volna megfizetni. Abelárd magánórái ugyanis igencsak megemelték Héloïse értékét a házassági piacon. 

Ám a kanonok hamar rájött, hogy az órákon más is zajlik, mint a lány elméjének pallérozása, így kidobta a házból a tudóst, aki visszakullogott az egyetemre tanítani, ahol egyébként akkor még sikert sikerre halmozott. Később megégették a könyveit és kis híján őt is, de most még nem tartunk ott.  A szerelmesek levélben tartották a kapcsolatot, ám hamar kiderült, hogy Héloïse gyermeket vár. Ekkor megszöktek, és titokban összeházasodtak, ám természetesen nem élhettek boldog családként együtt, hiszen Abelárd pap volt. Beszámolója szerint azonban maga Héloïse is arra biztatta, hogy ne hozzák napvilágra a házasságukat, mert az kerékbe törné a férfi karrierjét.  

 

„Milyen rút és szánalmas volna, ha én [értsd: Abelárd], akit a természet mindenki számára teremtett, ehelyett szégyenszemre egy nő szolgálatát választanám! Hevesen átkozta a házasságot, amely minden tekintetben gyalázatos és terhes lenne számomra. Elém tárta a házassággal járó ezernyi gondot. []  ki az, aki elmélyedvén a filozófia vagy a teológia tanaiban, képes elviselni a csecsemősírást, a dajkák altatódalait, a háznép szüntelen lármáját?” – emlékezett vissza Abelárd a lány érveire, amellyel arra biztatta, hogy tartsák titokban a házasságot, hogy a férfi folytathassa tudományos munkáját az egyetemen.   

Ha visszagondolunk a szerelmesek közti vitára arról, hogy miként hozhatunk jó döntéseket, nem csodálkozhatunk azon, hogy Abelárd elfogadta Héloïse racionális(nak látszó) érveit. A könnyfakasztó romantikus filmekben ilyenkor szoktak még egy csavart belevinni a történetbe, de mint tudjuk az élet a legjobb forgatókönyvíró. Mert megjelent a színen a gonosz nagybácsi, akit hajtott a bosszúvágy. És meg is találta a bosszú módját: pribékeket fogadott, és kegyetlenül kasztráltatta Abelárd-t, hogy még véletlenül se juthasson eszébe még egyszer férfiként közeledni Héloïse-hoz. 

Ha ez nem lenne elég, a tragédia még tovább fokozódott

Nem tudjuk, hogy mi történt Héloïse és Abelárd gyermekével, csak annyit, hogy fiút szült. A gyermek vagy meghalt, vagy elvették tőle. Abelárd pedig összeomlott. No nem a gyerek halála vagy eltűnése miatt, hanem mert nem tudta elviselni a kasztráció szégyenét. Otthagyta az egyetemet és szerzetesnek állt, de nem elégedett meg ennyivel. Saját bevallása szerint eszelős féltékenység gyötörte még a gondolatától is, hogy Héloïse valaki másé lesz. Ezért rábeszélte, hogy vonuljon ő is zárdába. A lány gondolkodás nélkül belegyezett, de a szerelmet nem tudta kiűzni a szívéből. 

„Én, aki oly sok örömöt éltem át miközben Önt szerettem, józan eszem dacára érzem, hogy nem tudom megbánni ezt, sőt emlékeimet újra átélve továbbra is élvezem őket. Bármilyen erőfeszítést is teszek, […]  az édes gondolatok tovább követnek, és minden tárgy arra emlékeztet, amit kötelességem volna elfelejteni. A csendes éjszakák során, amikor a szívemnek nyugalomba kellene merülnie az alvásba, […] képtelen vagyok szívem illúzióitól szabadulni. Azt gondolom, hogy még mindig az én kedves Abelárd-ommal vagyok. Látom őt, szólok neki, és hallom válaszát. […] Még az olyan szent helyeken is, mint az oltár, magammal viszem szerelmünk emlékét” – írta Héloïse Abelárdnak az egyik utolsó levelében, nem sokkal a férfi halála előtt.  

Örök szerelem kis szépséghibával

Héloïse és Abelárd történetét, de főként a levelezésüket olvasva nem csodálkozhatunk azon, hogy Villontól kezdve Rousseau-ig számtalan alkotót megihletett és megihlet ma is ez a tragikus szerelem. Mert az egymástól elválasztott szerelmesek örök vágyakozása olyan archetipikus történet, amely az ókortól kezdve belénk égett, gondoljunk csak például Orfeuszra és Euridikére. 

A történetnek (legalább) egy szépséghibája viszont van. Csak férfiszemszögből ismerjük. Héloïse levelei csak Abelárd átiratában maradtak fent, úgyhogy valójában fogalmunk sincs, Héloïse mit írt le, mit mondott, vagy hogyan gondolkodott. Lehet, hogy mindent egészen másként élt meg, mint a férje. 

Ám ha ez az egész csak Abelárd fikciója, akkor is sikerült kitalálnia egy olyan forgatókönyvet, ami ma is ütőképes, hiszen Héloïse és Abélárd síremléke a párizsi Pere-Lachaise temetőben ma is a szerelmesek egyik kedvenc találkahelye, bár egyáltalán nem biztos, hogy ők fekszenek a kriptában. Egyébként Héloïse húsz évvel élte túl a férjét, és a legenda szerint, amikor örök nyugalomra helyezték Abélárd (húsz éve halott teteme) átkarolta kedvese testét. Szerintem mindannyian el tudjuk képzelni az életükről szóló film zárójelentét. Hogy ezt könnyfakasztóan romantikus mozinak vagy inkább pszichothrillernek látjuk, az már rajtunk múlik. 

Források: A Standford Egyetem Filozófia Tanszékének Abelárdról szóló oldala, Abelárd: Szerencsétlenségeim története, 

Héloïse és Abelárd levelezése

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ZU_09

Miklya Luzsányi Mónika