Házasságtörés vádjával feketítették be az urak a „Boszorkánykirályné” nevét

–

A Cilleiek neve ma sem cseng túl jól a magyar fülnek. Ez, mondhatni, több évszázados történeti hagyomány, amit ráadásul Erkel Hunyadi Lászlója igencsak fixált a magyar köztudatban. Az opera első felvonásának hatásos zárókórusát szinte mindenki ismeri az országban, s ha mást nem, az első sorát biztosan tudja fejből: „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály…” Az operakedvelők azzal is tisztában vannak, hogy a cselszövő Cillei Ulrik, de hogy pontosan milyen cselt szőtt, nem számít, mert aki Cillei (netán Garai), az a megveszekedett ördög maga, vagy legalábbis a sátán fattya. 

Cillei Borbála, Luxemburgi Zsigmond felesége volt az első a családból, aki ellen fellángolt ez a megveszekedett gyűlölet a XV. század elején. Pedig nagyszerű nő volt. Lehet, hogy éppen ezért gyűlölték. 

Történelmi fekete bárányok

A magyarok Mátyás király óta egy emberként gyűlölik a Cilleiket, még akkor is, ha gyakran fogalmuk sincs, hogy mi ennek az alapja. Az tény, hogy Cillei Ulrik nem volt egy jótét lélek, de az vesse rá az első követ, aki mutat nekem egy olyan magyarországi arisztokratát a korban, aki nem a saját ligájának az érdekei szerint döntött, főleg, ha a korona megszerzéséről volt szó. Így tettek a Hunyadiak is. (Ne áltassuk magunkat: Hunyadi László se volt egy angyalarcú mártír – de ez egy másik cikk témája lehetne.)

A különbség csak annyi, hogy Cillei Ulrikkal kihalt a Cilleiek magyar férfiága, Hunyadi László halála pedig királyt csinált Mátyásból. És a történelmet a győztesek írják, a történelmi emlékezetet is ők alakítják. 

Így hát az egész Cillei família hosszú időre a lecsóba került, nemcsak a magyar köztudatban, hanem a történetkutatásban is. Ugyanis a Cilleiek másik nagy ellenségének a Habsburgok számítottak, akik megint csak elég hosszú ideig bírták a magyar trónt. Így a Cilleiekről évszázadokon keresztül nem lehetett sok jót leírni. Csak az 1980-as években kezdődött meg a család nevének rehabilitálása, közöttük Cillei Borbáláé is, akit esélyes, hogy már saját korában is hamisan vádoltak meg egy csomó olyan bűnnel, amiért mást simán megégettek vagy kivégeztek volna, ha nem királyné.

Ígéretes házassági szerződés kilencévesen

Igazság szerint a magyarok már a kezdet kezdetén elég sokat köszönhettek a Cilleieknek, hiszen az 1396-os vesztes nikápolyi csata után ők voltak azok, akik aranyaikkal kihúzták Luxemburgi Zsigmondot és az országot is az anyagi csődből és vele az anarchiából. Persze ennek fejében zsíros birtokokat kaptak Szlavóniában, a mai Horvátország keleti területén, de ez a középkorban teljesen elfogadott volt. Mint ahogy az is, hogy a Cillei–Garai-liga és a trón közötti kapcsolat megerősítésére többszörös házassági paktumot írtak alá 1401-ben, Borbála kilencéves korában. A megegyezés több házasságkötésre vonatkozott, de a legfontosabb az volt, hogy Luxemburgi Zsigmond elveszi a nála huszonnégy évvel fiatalabb Cillei Borbálát. 

Megkoronázáskor Borbála még nem volt tizennégy éves, de úgy tűnt, hogy nagyon jól áll neki a királynéi szerep. Eleve érdekesség, hogy azon kevés királynéink egyike, akit nem a királynéi koronával, hanem István szent koronájával koronáztak meg, valószínűleg azért, hogy ezzel is erősítsék a királyné tekintélyét az országban.

Mert Borbála hatalmas birtokokkal bírt, és időnként az is előfordult, hogy ő adott kölcsön a királynak (pontosabban az országnak) a magánvagyonából, ha nem futotta volna a kincstárból a török elleni védelemre. 

Az első évtizedben a királyi pár együtt jelent meg mindenhol, ami azt jelenti, hogy Borbála elkísérte a férjét európai útjain, a különböző diplomáciai tárgyalásokra is. Ez elég ritka jelenségnek számított, hiszen a korban az „asszonynak a családi tűzhely mellett van a helye” elv volt közkeletű még a királyi udvarokban is. A fennmaradt adatok szerint azonban Borbála, aki szinte még kamasz lány volt, nem egyszer maga folytatta le a tárgyalásokat, amikor a férje gyengélkedett vagy más teendői foglalták le.

Olyan fontos eseményekre is elkísérte Zsigmondot, mint a konstanzi zsinat, amelyet maga Zsigmond hívott össze, hogy megakadályozza a nyugati egyház szakadását. (Nem tudta megakadályozni, Husz János máglyahalálával azonban elodázta a reformáció elterjedését.)

A korabeli krónikákban a zsinatra bevonuló Borbálát úgy ábrázolják, mint a férje egyenrangú partnerét, akit a király gyöngéden, karon fogva vezet egy udvaronc kíséretében.

Mondhatni bensőséges családi jelenetnek lehetünk szemtanúi ezen a protokolláris eseményen, ami jelzi a királyi pár viszonyát az első évtizedben. De ikonográfiai szempontból Borbála alakja hangsúlyosabb a férjénél. A képen eleve ő áll a középpontban, a férje csak az egyik kísérő, ráadásul ő viseli a koronát, ami megmagasítja, mintegy a férje fölé emeli vizuálisan. A XIV. században még éltek azok az alkotói reflexek, amelyek a kora középkor képi ábrázolásait megkötötték, így valószínűleg ezek a vizuális jelek üzenetet hordoztak a korszak olvasóinak, ha mást nem, annyit mindenképpen, hogy kiemeljék Borbála méltóságát és hatalmát a férje mellett. 

A Boszorkánykirályné

Borbála kifejezetten érdeklődött a természettudományok iránt, aminek a csúcstudománya akkoriban az alkímia volt. Manapság, ha meghalljuk az alkimista szót, jobbára csak legyintünk, és elkönyveljük őket csalóknak, akik az aranycsinálással, meg az örök ifjúság italával, az életelixírrel hülyítették a népet. Az azonban ritkán jut eszünkbe, hogy az alkimisták sok olyan vegyületet és anyagot fedeztek fel, amelyet később a kémia (amelynek neve éppen az alkímiából ered) vagy éppen a gyógyszerészet használt, sőt használ mind a mai napig. Például a sebfertőtlenítésnél alkalmazott jódot is nekik köszönhetjük, a klórt, amivel a ruháinkat fehérítjük, vagy a különböző szulfátokat, amelyek méregtelenítő hatásuk miatt a növénytermesztéstől kezdve a szépségápoláson keresztül számos helyen ma is használatosak, jelen vannak a legtöbb samponban, fogkrémben, testápolóban is.

De az alkimisták által terjedt el Európában az aromaterápia is, vagy az illatos olajok használata a gyógyításban, amely később a parfümgyártás alapja lett. Hogy Borbála pontosan milyen alkímiai kísérleteket hajtott végre Budán, nem tudjuk, de a beszámolók alapján az általa használt anyagokból arra következtethetünk, hogy például rezet valószínűleg nikkelezett, ami ipari eljárásként csak a XX. században terjedt el. A nikkellel bevont réz sajátossága, hogy kevésbé korrodálódik, manapság is így készülnek a jobb minőségű csaptelepek, ajtókilincsek, zsanérok és egyéb építészeti elemek. 

Borbála idejében kísérleteztek ki a budai királyi udvarban egy olyan kozmetikai vegyületet is, aminek egységnyi ára (unciája) többe került, mint az arany. Ez egyfajta szőrtelenítőkrém volt.

A hölgyek, és ne lepődjünk meg, a férfiak a középkorban is szerették szőrteleníteni a nemesebb testrészeiket, ám az általánosan használatos eljárások igen fájdalmasak voltak.

Gyógynövények esszenciájával elkevert, felmelegített növényi gyantába áztatták a finom szövésű gyolcscsíkokat, amelyeket azután ráillesztettek a megfelelő testrészre. Amikor a gyanta megkötött, egy rántással letépték a bőrről a gyantás szövetcsíkot, amibe beleragadtak a szőrszálak. Szerintem mindannyian ismerjük azt a fájdalmat, amit egy ilyen procedúra okoz. A budai királyi udvarban azonban kifejlesztettek egy olyan krémet, amelyet ha vékonyan felvittek a bőrre, egy fertályóra (negyedóra) múlva faspatulával lehúzhatták az összes szőrrel együtt. Nem kell ecsetelni, milyen forradalmi újításnak számított ez a kozmetikában, nem csoda, hogy bármilyen magas árat megfizettek a királyi udvarokban a budai csodakrémért.

Sajnos Borbála szőrtelenítőkrémjének a receptje nem maradt fenn, de a leírások alapján azt feltételezzük, hogy mészbe kevert rézvegyület és arzén lehetett a fő összetevője. A budai alkimista műhely munkájáról ezen túl nem sok adat maradt fenn, csupán annyi, hogy Borbálát boszorkánynak tartották a főurak, és a tornyot, amelyben az alkimista labort berendezte, a halála után több mint egy évszázadig nem merte használni senki. Buda elfoglalása után a törökök lőport tartottak benne, és egy villámcsapás során felrobbant. De a szájhagyomány szerint az a hír járta Budán, hogy maga az ördög robbantotta fel. 

Laza erkölcsök?

A királyi udvarokban Zsigmondnak igen sok diplomácián kívüli „más teendője” akadt, magyarán a nőket hajkurászta, ahogyan tette ezt sok más koronás fő is abban a korban. Ezeknek a viszonyoknak természetesen meg lett a gyümölcsük, és a nyugati udvarokban számon is tartották a királyok és hercegek fattyait. A magyaroknál ez nem volt divatban, a krónikából igazán csak Corvin Jánost ismerjük mint Mátyás házasságon kívül született fiát. Ettől függetlenül a házas férfiaknak megengedett volt a félrelépés, a nőknek azonban nem, főként ha királynékról volt szó. Sőt, egy királyné, ha illendően akart viselkedni, rá se nagyon nézett más férfira, az pedig, hogy idegenekhez hozzáérjen, elképzelhetetlen volt, mindenféle protokolláris szabállyal ütközött.

Zsigmond és Borbála esetében azonban más lehetett a helyzet. Jean de Montreuil humanista tudós és magyarországi követ beszámolója szerint

Zsigmond igen „engedékeny férj volt […] nemcsak hogy hagyta, hogy felesége azt csináljon, amit akar, hanem még bátorította, hogy nyilvános táncokban vegyen részt, minden férfival csevegjen, és oly nagy nyájassággal megérintse, hogy nyíltan mondogatták, hogy aki nem ismeri őt, nem királynénak, hanem alantas mesterséget űző nőnek tartaná.”

Ma se tudjuk, mi történt

Zsigmondnál a pohár akkor telhetett be, amikor az elhúzódó konstanzi zsinat miatt vagy másfél évig nem tudott hazajönni, és amikor megérkezett, azzal fogadták, hogy a felesége megcsalta. A huszadik század második feléig megfellebbezhetetlenül tartotta magát ez a tétel, ám a mai kutatások már nem olyan biztosak abban, hogy a királyné hűtlen volt. 

Bár valóban szeretett mulatni (melyik tizen-huszonéves nem szeret?), arra valójában nincs konkrét bizonyíték, hogy ágyba bújt volna valakivel. A csábító személye is bizonytalan, két magasrangú személyről is szóltak a korabeli pletykák, de bizonyítani senki sem bizonyított semmit. Egyetlen férfit sem ítéltek halálra ezzel a váddal, pedig ez lett volna a törvényes eljárás, és Borbálát se végezték ki, ami pedig igencsak kijárt volna neki a kor viszonyai között. Annyi történt „csupán”, hogy a férje Váradra száműzte a lányával együtt. A korabeli krónikák beszámolói alapján szó szerint éheztek, rongyokban jártak, és tetvek lepték el őket. Másfél év múlva bocsátott meg (az el sem követett bűnért?) a király Borbálának, és utána minden úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. 

Pontosabban nem is. A királyné birtokait (amelyek a magánvagyonát képezték), amit a megcsalatás vádja miatt elkobzott Borbálától a király, valahogy elfelejtette visszaadni. És visszakerültek a hatalomba a Cillei–Garai-liga azon prominensei is, akik a királyné mellett évekig háttérbe szorultak. 

Az eseményeket jelenleg nem lehet pontosan rekonstruálni, de az bizonyos, hogy Zsigmond másfél éves távolléte idején a legfontosabb döntéseket Borbála hozta meg annak ellenére, hogy az ország vezetésével Garai Miklós nádort bízta meg a király. Valószínűsíthető, hogy a fiatal királyné jó néhányszor rálépett a nádor lábujjára, és a sértett nagyúr a megcsalás vádjával állt bosszút. Ami jól jöhetett Zsigmondnak is, hiszen legálisan kobozhatta el a felesége vagyonát, és így, ha anyagilag megszorult, nem kellett többé hitelt kuncsorognia az asszonytól.

A főurak pedig boldogok voltak, mert nincs is annál nagyobb elégtétel, mint mélyszegénységben látni egy egykori királynét. Ja, van! Ha máglyán elégetik! De ez Cillei Borbála esetében nem jött össze. A stigma azonban rajta maradt, és a családja lett a magyar történetírás egyik fekete báránya.

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipedia / Ulrich Richental

Miklya Luzsányi Mónika