–

Különleges gyerekkor

Rendhagyó családba született nem sokkal a bátyja után, 1908. december 14-én, Schrebák Magdolnaként. A zsidó családban élénk szellemi és társadalmi élet folyt, édesanyja színésznő volt, édesapja is színész, sőt színházat is alapított. A kis Magda már háromévesen fellépett a színházban Papír Magdaként. Apja 1911-ben meghalt, anyja pedig négy évvel később újra férjhez ment Balogh Bélához, a korszak egyik leghíresebb filmrendezőjéhez, aki hatvanhét filmet jegyzett.

Magda már egész fiatalon tudta, hogy a lélek rejtelmeivel és írással fog foglalkozni. A mágikus gyerekkor nála nem múlt el hétévesen, amíg állítólag mindannyian Isten tenyerén ülünk.

Sokféle tehetség, éles elme

Az egész családjára jellemző volt a végtelen nyitottság. Egy interjúban elmondta, hogy mindenkivel megtalálták a közös a hangot, a munkásokkal ugyanúgy, mint a kispolgárokkal, a nagynevű művészekkel vagy politikusokkal és vallási vezetőkkel.

A kislány hamar kitűnt éles eszével, a betűk pedig megbabonázták – egész élete az írás és az olvasás mámorában telt.

Balettvizsgája és sok színházi szerepe után mégis kereskedelmi érettségit tett, tehát az üzleti gondolkodással is megismerkedett. Különböző művészeti tanulmányok után pszichológusi és karakterológus végzettséget szerzett. A Nyugat írói, költői, és a híres lélekgyógyászok, társadalomtudósok, mint Jung, Freud vagy Adler nagy hatással voltak szellemi épülésére. 

Még azelőtt áttért az evangélikus vallásra, hogy 1930 karácsonyán Szepes Béla felesége lett. Férje többszörös bajnok volt atlétikában és síelésben, még olimpiai ezüstérmet is szerzett. Tehetséges, elismert képzőművészként nemsokára Berlinbe hívták dolgozni, ahova a felesége is vele tartott. Míg Szepes Béla sportkarikaturista és újságíró lett Berlinben, a felesége három éven keresztül vallásfilozófiát, irodalomtörténetet és pszichológiát tanult egy híres professzortól német nyelven, de a zsidótörvények miatt tanárát még a diploma megszerzése előtt elhurcolták.

Veszteségek és nyereségek

Berlini hazatérésük után, 1934 májusában, hét hónapra született meg a kisfiuk. Szépen fejlődött, ám amikor elválasztották, belobbant egy korábban szerzett kórházi fertőzés, és belehalt az agyhártyagyulladásba. A számok mágiájában élő Szepes Mária elmondta, hogy házasságuk hetedik évében, hét hónapos és hétkilós kisfiukat december hetedikén temették el a hetes parcellába.

Gyermekük halála mélyen megrázta a házaspárt. Hálásak voltak azért az időért, amit velük töltött a földön, de gyászuk soha nem múlt el. Igaz, a világháború idején Szepes Mária már hálát adott a sorsnak azért, hogy csupán magukat kellett megmenteniük. Ha még egy kisgyerek is lett volna velük, nem biztos, hogy sikerült volna mindannyiuknak túlélni a vérzivataros időszakot.

A háború előtt nevelőapja filmjeiben dolgozott – sokszor férjével együtt –, például több Karády-filmet is jegyeztek forgatókönyvíróként. Bátyja is hatalmas szellemi munícióval volt megáldva, alkotóként ő is részt vett ezekben a filmekben, de nyelvészként, íróként, filozófusként és zenészként is nagy tehetségnek számított. Gyakorlatilag az egész család a filmezésből élt. 

A Vörös Oroszlán

A Vörös Oroszlánt öt éven át írta a háború alatt, és Orsi Mária szerzői álnév alatt jelent meg 1946-ban, a Hungária Kiadónál. A regény középpontjában az örök életet ígérő elixír, a Prima Materia áll, ami lehetővé teszi, hogy visszaemlékezzünk előző életeinkre, ennek alapján a kötet négy évszázad történetét foglalja össze. Az előszóban így határozza meg a szemléletét:

„Rendszeremet meta-pszichoanalízisnek neveztem el. Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket – és a világot.

[…] Hogy a tudománnyal szemben való eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen, nyíltan bevallom irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek Hermész Tiszmegisztoszban, az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ősi hagyományokban, amelyek gyökerei egy, csak most előderengő, történelem előtti, hatalmas múlt ködébe vesznek. Az igazság a későbbi idők folyamán is mindig megjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá.”

A Vörös Oroszlán azonnal hatalmas sikert aratott, gyorsan elkelt az első kétezer példány, de hamarosan államosították a kiadókat, és mindent megsemmisítettek, ami távol állt az akkori ideológiától, köztük A Vörös Oroszlánt is. Hamvas Béla abban az időben a Széchényi Könyvtárban dolgozott – szintén száműzött gondolkodóként –, ő mentett meg belőle négy példányt titokban, ez lett a későbbi kiadások alapja.

Szepes Mária később úgy nyilatkozott, hogy nagyon jót tett a műnek ez a brutális bánásmód, hiszen a kötet a halhatatlanságról szól, és lám, hamvaiból felrepült, mint a főnixmadár, tehát nem lehetett megölni, ahogy magát az életet sem lehet elpusztítani.

Az ember örök problémáit taglaló mű sok olvasónak nyújtott szellemi támaszt abban a nyugtalanító korszakban, és ez mind a mai napig így van. A „mentális alkímia” iránt érdeklődő beavatottak bibliájukként forgatják. Szepes Mária szerint ezek az emberek soha nem az „aranycsinálásra” törekedtek, hanem arra, hogy „emberólomból emberarannyá” váljanak.

Az okkult tanokat tartalmazó kötet hatalmas pályát futott be, amikor 1984-ben, a cenzúrát kijátszva, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorába illesztve, átszerkesztett változatát újra kiadták magyar nyelven. Ötvennyolcezer példányt nyomtattak belőle, és az utolsó példányig elkapkodták az olvasók. 

Ismerd meg önmagad!

Ez a mondat volt Szepes Mária életének alaptézise. Az önismeretet tartotta a legnagyobb kincsnek, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy teljesítse ezt a nehéz feladatot. Megszállottként írt, olvasott és kutatott egész életében. Hallatlanul művelt volt. Olyan emberek barátságát tudhatta magáénak, mint Márai Sándor, Hamvas Béla, Baktay Ervin vagy Várkonyi Nándor. Eredetiben olvasott angolul és németül, rengeteget foglalkozott spirituális gondolkodókkal, izgatta a világmindenség. Az isteni önvalót kereste, és talán meg is találta.

Pöttyös Panni (és Kockás Peti)

De volt egy másik írói oldala is, ami az ifjúsághoz szólt, és amellyel legalább akkora sikert aratott, mint az okkult tanaival. A Pöttyös Panni-sorozat születéséről egyszer így nyilatkozott:

„A fodrásznál volt egy találkozásom egy orosz kislánnyal, a kis Tamarával. Oda is tollal, füzettel jártam, és ő egyszer csak felült a térdemre, hogy rajzoljak neki. Ezt a tündéri kis lánykát aztán beleírtam a Pöttyös Panni mesémbe, hogy a két kislány összebarátkozik. 1953-ban ki is jött a könyv, óriási sikere lett.

Kiderült, hogy én az új éra legnagyobb könyvét írtam meg csak azért, mert volt benne egy négyéves szovjet kislány.”

Valóban elég nehéz volt az ötvenes évek „szűk levegőjében” szellemi alkotóként megélni, és mivel akkoriban a szovjet ember eszményképét sulykolták, a hatalomnak kapóra jött egy olyan mesehős, aki cselekedeteivel megtestesíti a szocialista kisgyerek mintapéldányát. A Pöttyös Panni-sorozat később kiegészült a Kockás Petivel is, hogy a fiúk is kellő mintát kapjanak a mesékből. A tizenkilenc kötet hallatlan sikere sajnos nem csupán az írónő zsenijének köszönhető, hanem annak is, hogy a mondanivalója ideológiailag tökéletesen megfelelt a korabeli kultúrpolitikának. 

Ezek a történetek ma már gyakorlatilag értékelhetetlenek meseként, hiszen annyira szájbarágósak és didaktikusak, hogy szinte fáj olvasni őket. Népszerűségük mégis töretlen, mert a szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik újra és újra a saját gyerekkorukat élik meg általuk, a nosztalgia pedig nem ismeri az esztétikai kategóriákat. 

Hatalmas sikerek

A nyolcvanas évek vége felé az addig tiltott kategóriába tartozó ezoterikus irodalom iránti érdeklődők végre rengeteg könyvet olvashattak kedvenc témáikról, köztük Szepes Mária műveit is, ő ugyanis megállás nélkül ontotta a köteteket. A Vörös Oroszlán után érkezett a Raguel hét tanítványa, az életrajzi elemeket is tartalmazó regénye – amit ő maga a fő művének tartott. Megjelent továbbá a Szibilla, ami a személyes hangvételű naplója egy DVD-melléklettel (A csodák valósága címmel), a Varázstükör, A mindennapi élet mágiája, a Katarzis, Corinna története, A fény evangéliuma, a Mágiák könyve, A szerelem mágiája… és még hosszan sorolhatnánk.

Annyi bizonyos, különös érzéke volt ahhoz, hogy melyik korban milyen jellegű művekre nyitottak az olvasók.

Hitelesség és hiteltelenség

Számos erénye mellett Szepes Máriának volt egy meglehetősen ambivalens képessége: hatalmas tudással ugyan, de mégiscsak manipulálni tudta a környezetét. Mindenkinek mindig azt mondta, amit az illető hallani akart magáról vagy a világról. Talán ez a mondat érzékelteti legjobban, ő hogyan tekintett erre: 

„Sokszor az általunk kizárólagosnak vélt jobbat is lehet rosszul csinálni, ha erőszakot veszünk vele a másik természetén.”

Én sokszor éreztem úgy, miközben belemélyedtem Szepes Mária világába, hogy erőszakot vett a természetemen, amelynek alapelvei egyébként semmiben nem különböznek attól, amit ő is hirdetett. De lehet, hogy csak nem értem el addig a bizonyos aranymetszetig, ahol megvilágosodhattam volna, hogy befogadhassam a gondolatait. Abban is biztos vagyok, hogy nagyon sok rajongója másképp éli ezt meg, de számomra úgy tűnik, ő nem csupán a belső meggyőződése miatt beszélt annyit a szeretetről és az örök életről, hanem azért is, mert ez egész életében kifizetődő volt számára. 

Lehet, hogy igaz a mondás: „Jóból is megárt a sok”?

Both Gabi

Főbb források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Képek: Szepes Mária Alapítvány