–

Ebben a filmben mindenki egy kicsit zakkant, tehát egészen emberszerű

Antoine, a főszereplő (Pascal Elbé játssza, aki a rendező is egyben), az ötvenes töritanár például nem nagyon érti a nőket. Nagyon kedves, szelíd fickó, de folyton elhagyják, mert nem tudja dekódolni a becsomagolt üzeneteket, és menekül a konfliktusok elől. Mintha meg se hallaná, amit mondanak neki, figyelmetlen, érzéketlen, vágják a fejéhez az ismerősei. Hosszú időnek kell eltelnie, míg Antoine bevallja önmagának (de másoknak még nem): az embereknek tulajdonképpen igaza van, nem hallja meg őket. Ugyanis részben elvesztette a hallását.

E felismerés (és a hallókészülék beszerzése) azonban nem oldja meg egy csapásra a problémát, hanem inkább újabbakat szül. Antoine szégyelli az állapotát, és titkolni igyekszik.

Úgy érzi, vesztesége egyben azt is jelenti: megöregedett, esélye sincs többé párt találni, a nők szemében konkrétan bácsivá vált (van is olyan jelenet, amely bizonyítja, nem alaptalanul szorong emiatt.)

Az élet félig siketen

További gondot jelent az is, hogy bár jobban hall immár, mint korábban, a hallókészüléket nehéz megszokni, bizonyos zajokat például elviselhetetlenné tesz. Nyilvános helyen pedig, mint amilyen egy étterem vagy kávézó, a sokféle hang értelmezhetetlen zörejjé mosódik össze, így a nyugodt beszélgetés ellehetetlenül. Hősünk pedig megint csak szégyelli magát, és inkább hagyja, hogy érzéketlennek, sőt idiótának nézzék, mintsem beismerje, ez nem az ő közege, menjenek inkább máshová.

Azért van, aki rájön, hogy valami nem stimmel. Claire-nek hívják az illetőt (a zseniális Sandrine Kiberlain alakítja), ő Antoine neurotikus szomszédasszonya, akivel folyton összeugranak végtelenül ordító vekkerek és kakaón járatott lemezjátszók miatt. Eleinte egyikük sem érti, mit nem ért a másik, és konkrétan hibbantnak gondolják egymást. Pedig csak azt nem tudják még, miért olyan fura a másik. A nő nem sejti, hogy a férfi nagyot hall, a férfi nem tudja, hogy a nő férje egy évvel azelőtt halálos balesetet szenvedett a szeretőjével egy autóban, ezért olyan tüskés a szomszéd.

Antoine és Claire valószínűleg háborúznának az idők végezetéig, ha Claire-nek nem lenne egy kislánya, aki az apja halála óta nem beszél. Antoine-nal azonban mégis jól megértik egymást, amelynek az a kulcsa, hogy egyáltalán nem csinálnak ügyet a másik fogyatékosságából. (A Valaki hall engem cím így válik érthetővé: Antoine „hallja” a néma kislányt. A film francia címe egyébként más: On est fait pour s'entendre, vagyis Egymásnak teremtve.)

Vajon mihez kezd egymással ez a három ember, aki a saját veszteségét gyászolja?

Meg tudnak-e nyílni egymás előtt? Fel merik-e vállalni a sebezhetőségüket, vagy továbbra is leplezik a fájdalmat, és elmarják inkább maguk mellől az embereket, akik nem értik őket?  

Persze nem lövöm le a poént, inkább azt mondom el, miért tartom fontosnak ezt filmet, azon felül, hogy kifejezetten szórakoztató, könnyű, édes, de nem émelyítően geil finomság.   

„Hol rojtosodik már a szív, s egyetlen szálon függ a szó” – Nemes Nagy Ágnes születésnapjára

Kult – 2023. január 3. – SzÉ

 

Először is örülök nagyon minden olyan filmnek, amely megmutatja, milyen konkrét, mindennapi nehézségekkel küzdenek bizonyos embercsoportok, és hogyan tudunk nekik okosan segíteni. Úgy, hogy a segítség valódi, és az emberi méltóság sem sérül. Most talán neked is beugrik a 2011-es, szintén francia Életrevalók (Olivier Nakache és Éric Toledano rendezte, a felejthetetlen párost, a bénult férfit és ápolóját François Cluzet és Omar Sy alakította), amely gyönyörűen megmutatta, hogyan lehet vígjátéki eszközökkel is hatékonyan, tabuk nélkül érzékenyíteni.

Pascal Elbé, a Valaki hall engem rendező-főszereplője feltehetőleg sokat tud arról, milyen az, amikor a környezete valamilyen testi jellegzetesség alapján ítéli meg az embert. Elbé ugyanis algériai bevándorlók gyereke, akit egy zsidó család nevelt föl Franciaország északi részén. Párizsba a színészet révén került. Most már, hogy világhírű, senkit sem érdekel a származása, de bizonyára nem volt ez mindig így.

A filmje mindenesetre azt mutatja, különösen érzékenyen érinti azok sorsa, akiket megítélnek anélkül, hogy értenének, ismernének.

Rámutat ez a mozi arra is, amit persze tudtunk eddig is: a modern nyugati társadalmak megszabadulni igyekeznek a lemaradóktól. Akik már nem funkcionálnak valamilyen tekintetben úgy, mint korábban, esetleg segítségre is szorulnak az élet valamilyen területén. Idősek, fogyatékkal élő, mentálisan vagy fizikálisan sérült emberek, pszichés betegek, gyászolók: előbb-utóbb mindannyian kiszorulunk abból a szűk körből, amelybe az eszményített, ép, csillogó szemű fiatalság képviselői tartoznak (egy ideig). Önös érdekünk is tehát, hogy megtanuljuk másként látni. Másként hallani. Másként érezni egymást.  

 

Kurucz Adrienn