–

Európai filmmel manapság ritkán történik meg, ami az Életrevalókkal, hogy jóformán az egész világ a szívébe zárja, és Hollywood is lecsap rá, hogy elkészítse a saját változatát belőle (ami persze ritkán olyan jó, mint az eredeti). Talán csak az olasz Teljesen idegenek futott be hasonló karriert, amiből sok más nemzet remake-je mellett egy magyar változat is készült. Ezek a sikerek azonban sosem a véletlenen múlnak, sokkal inkább azon, hogy olyan témákat ragadnak meg, amelyek valamilyen módon mindenkit érintenek, és úgy, hogy tökéletesen adagolják az érzelmi és az intellektuális hatást, némi humorral fűszerezve. 

Az Életrevalók esetében valójában a hétköznapi rasszizmus megoldásából kaphattunk leckét.

Két végletesen különböző hátterű ember került abba a helyzetbe, hogy együttműködjön egymással egy közös célért, és ez megtanította őket a másik tiszteletére, arra, hogy a kultúrák és társadalmi osztályok közötti különbség valójában csak a felszín, a fontos dolgok a mélyben húzódnak meg, és azokban közösek vagyunk.

Persze mindezt úgy mesélte el, hogy ne legyen szájbarágós vagy erőltetett, ezért tudott olyan sok emberhez eljutni. 

Aki követte a két alkotó, Olivier Nakache és Eric Toledano munkásságát, az láthatja, hogy később is maradtak ennél a receptnél. Termékeny pályájuk összes további filmje is ezt az üzenetet próbálja újracsomagolni, ami persze egyben politikai állásfoglalás is, hiszen ezáltal a nyitott társadalom mellett teszik le a voksot. A Samba, az Eszeveszett esküvő, vagy legújabb munkájuk, a Különleges életek is a toleranciára, a szolidaritásra, az egymásra figyelésre és a lemaradók támogatására, valamint a kultúrák közti átjárhatóságra tanítja a nézőit. És ahogy az Életrevalókat, úgy ezt is valós személyek és események ihlették.

A Különleges életek – rémes cím, meg sem lehet jegyezni – két olyan embert mutat be, akik mindenféle rendszer ellenében végzik áldozatos munkájukat – mindazokért, akik a társadalom peremére szorultak. Egyikőjük, Bruno (Vincent Cassel) vallásos zsidóként segít azokon az autista gyerekeken, akiket sem a családjuk, sem az egészségügyi rendszer nem tud már kezelni, főként az indulatkitöréseik, agresszív rohamaik miatt. Másikuk, Malik (Reda Kateb) pedig az utcáról szedi össze az elhanyagolt, kallódó kamaszokat, akiknek megpróbál életcélt adni. És itt kapcsolódik össze a két ember munkája:

Malik pártfogoltjait ugyanis bevonják abba, hogy Bruno betegeit mentorálják, vagyis így a külvárosi gettóból kiemelt gyerekek veszik gondjaikba az autizmussal élő fiatalokat, ami mindkét csoport életének új értelmet ad.

Persze nem könnyű a helyzet, ezért Brunónak és Maliknak is állandó készenlétben kell állnia. Mivel mindkét csapat olyan gyerekekből áll, akik nem tudják betartani a szabályokat, ezért nap mint nap kerülnek bajba. Az autista Joseph például nem tud úgy felszállni egy metróra, hogy ne húzza meg a vészcsengőt, és nem tud úgy ismerkedni, a szeretetét kifejezni, hogy azzal ne lépne át határokat. Valentine pedig önmagára is annyira veszélyes, hogy egy gumisisakot kell hordania, hogy ne tegyen kárt az arcában. Időnként pedig a szülők lelkét is ápolni kell, mert különben összeomlanának. 

Bruno és Malik azonban sosem roppan össze, mert mindkettejüket a hit hajtja. Igaz, hogy nem ugyanaz a vallás, de ugyanaz a hit: hogy feladatuk van a világban, és nem hagyhatnak senkit az út szélén. Ha semmit nem tudunk a filmről előzetesen, akkor is érezzük, hogy ez a két karakter valóságos, ilyet egy forgatókönyvíró nem találhat ki, és valóban: Brunót Stephane Benhamou, Malikot pedig Daoud Tatou alakja ihlette, akik – különböző hátterük ellenére – a valóságban is húsz éve barátok és harcostársak.  

Ahogy vélhetően az ő életük, úgy ez a film is kész rohanás: folyamatos kríziskezelés.

Ahhoz, hogy mégsem a feszültség hassa át, szükség van időnként könnyed pillanatokra, amiket itt Bruno esetlen randijai adnak meg. Egy egyedülálló, érett férfi ugyanis egy vallási közösségben nem maradhat család nélkül, állandóan össze akarják hozni valakivel. Akkor is, ha ő nem tud vagy akar teret biztosítani másnak az életében. A sztori tétjét pedig az adja meg (mert egy történetnek mindig kell tét, különben nincs hová fejlődnie), hogy az alapítványra felfigyelnek a hatóságok, és a megfelelő engedélyek hiánya miatt be akarják záratni. Ez a cselekményszál talán a leggyengébb a filmben, pedig a problémafelvetése univerzális: másutt sem diadalmenet civil alapítványt működtetni, ha az a rendszer hibáit próbálja kompenzálni. Csak a kidolgozása sajnos az egész filmen belül a leghanyagabb, legfelületesebb.

Lehet, hogy mindezek után úgy tűnik, a Különleges életek egy nyomasztó, nehéz film, de Nakache és Toledano neve (és eddigi munkássága) épp az ellenkezőjére garancia. Érzelemgazdag, megható és szép film a Különleges életek, ami inkább energiát és hitet ad, mint hogy lehúzna.

Aki azt hitte, az Esőember után már nem lehet újat mondani az autizmusról, nagyot téved: egész más szemszögből is meg lehet mutatni, és az érzékenyítésnek bőven van még terepe. 

Bölcs húzás volt részükről az is, hogy a főszerepre a legmacsóbb francia mozicsillagot, Vincent Casselt kérték fel, aki teljesen új oldalát tudja megmutatni, bármiféle erőlködés nélkül. Karizmatikus személyisége úgy viszi el a filmet a hátán (mert végül is ő a valódi főszereplő), hogy nem csinál semmi látványosat, egyszerűen csak hiteles az önzetlen, elhivatott, minden hiúságtól mentes figura bőrében. Reda Katebnek ezúttal csak egy untermann szerep jutott (pedig a Djangóban megmutatta, milyen erős tud lenni ő is), azt viszont megható alázattal csinálja végig. Az ápoltakat életre keltő fiatalok pedig olyan „igaziak”, hogy az ember képtelen eldönti, ki színész, ki amatőr, és ki lehet valódi ápolt közülük. 

Bár az év vége előtt hatalmas a filmkínálat, és az Oscar-jelölések előszobájában a legjobban sikerült alkotásokat is erre a szezonra tartogatják – a Különleges életek pedig nem tartozik a „versenylovak” közé –, én azt mondom, akkor is érdemes egy estét szentelni neki, egyszerűen azért, mert karácsony előtt különösen ki kell nyitnunk a szívünket a rászorulók felé, és meg kell merítkeznünk az emberi jóság és odafigyelés melegében.

Gyárfás Dorka