Csajkovszky Krisztina: Nem vagyunk egyedül

–

Anna a dugóban ül az M7-es Budapestre belépő szakaszán, a fehér polár takaró szorosan öleli derekát. Nyirkos a szeptember, a kocsi felhúzott ablakán menthetetlenül folynak el az esőcseppek.

Napok óta érzi már, hogy nincs egyedül a testében. Valaki itt toporog, itt növekszik néhány centivel a köldöke alatt.

Azon a hűvös délutánon váratlanul köd ölelte magához őket a hegyen. Anna semmit nem látott, a tejfehérré vált valóságban követte szerelmét, kilátástalanságért másztak fel a kilátóba. Ahol aztán Anna derekának görbülete a jéghideg mészkőhöz tapadt, Gábor pedig úgy mozgott benne, mintha ez lenne az első pillanat, amikor él. És az is volt, az élet pillanata.  

Dudálnak. Anna bámul kifelé, a szélvédőn csordogáló esőcseppeken át. Belenéz a visszapillantóba, jobb kezével int, és gurul tovább csendesen.

– Itt vagy velem – suttogja, és az alhasára teszi a kezét.

Ő nem tudta. Még csak nem is sejtette, hogy megannyi év után így köszönt be hozzá egy új szerelem, és alig néhány hét alatt új életet is hoz.

Egy ideje már reménykedni sem mert benne, hogy annyi bántalmazó kapcsolat után létezhet még boldogság. Alig fél év telt el azóta, hogy Tamás elől a radiátor alá bújt. Hogy a szemhéjába beleállt az üvegszilánk, hogy azt sikította, ne bánts! Amikor pedig már azt hitte, sosem fog már felállni a földről, a férfi sarkon fordult, átdobogott az előszobán, és becsapta a lakás ajtaját. Aztán ahogy futott el a háztól, a legváratlanabb pillanatban beléhasított a szerelem. Csak állt a budai várban a macskaköveken, és egy vele régóta barátságos, barna szempár csillogni kezdett. Nem várta, nem kérte, most pedig forgott vele a világ.

– Ha ez nem most történne, ha már ismernénk egymást, akkor persze hogy örülnék – recsegi Gábor a kocsi kihangosítóján, Anna lélegzetét elakadóra metszik a szavak. Nem tud mit mondani. Az első kézfogás óta tudja, létezik mindaz, amiről korábban csak a lányregényekben olvasott. Hogy ez a srác nem tudná bántani őt soha, hogy vele a boldogságot a hétköznapok írják kerekké. Hogy Gábornak igaza van… jövőre vagy öt év múlva, boldogan.

De egy gyerekre nincsenek felkészülve még, együtt is csak épphogy formálódnak. 

– Biztos vagy benne? – kérdezi Gábor óvatosan.

– Miben vagyok biztos? – suttogja Anna.

– Hogy ő van.

– Sosem voltam semmiben sem biztosabb. Sosem éreztem ennél erősebben semmit.

A fiú arra kéri Annát, hívja az orvos után, és a lány szerelemmel telve szakítja meg a vonalat.

Anna Balogh doktor rendelőjében egyetlen alkalommal sem izgult a tizenhat év alatt. Hiszen ő maga a megnyugvás, Anna szerint a nőgyógyászok hajóskapitánya, aki tudja, hogy a tengeri szél milyen érzéseket hoz. Számíthatott rá akkor is, amikor bántalmazták, egy verés után kitapintotta a méhét, és azt mondta, minden rendben lesz. 

– Jól van, Annuskám? – kérdezi a doktor.

Anna alig találja a szavakat, csak hebeg-habog, szégyelli magát. De a doktor úr figyelmével cirógatja, látja már, hogy nincs itt tévedés. 

– Doktor úr, nem jókor jött.

– Na, jöjjön, megnézzük, ki van itt – mondja a doktor, jó alaposan megmossa a kezét, gumikesztyűt húz és int a már pólóban, melltartóban, mezítláb álldogáló Annának, hogy üljön fel a vizsgálóasztalra.

Anna szétteszi a lábát. Széttette már annyiszor. De most tudja, hogy ezúttal nem az a kérdés, ép méhet látnak-e majd az ultrahangot, hanem hogy látják-e már az életet.

Nem tudja, hogyan kell elképzelni a fekete-fehér képernyőn, hogy a lüktető szövetekben bent lakik a szerelem.

– Annuska, lazítson, így nem jutok be – mondja a doktor, és meleg bal kezét Anna alhasára teszi. –  Rám nézzen, ne a kijelzőre! Csak én vagyok itt, ahogy szoktuk.

– Nem. Most látni fogom.

– Annuska, még nem tudjuk. Vegyen egy mély levegőt, tartsa bent kérem! Egy, kettő, három. Engedje ki! Annuska, vegyen mély levegőt, engedje ki újra! Köszönöm. Bent vagyok.

Anna a képernyő felé fordítja fejét. Szeretné ugyanazt a fekete-fehér masszát látni, amit minden alkalommal, amikor a doktor ultrahanggal vizsgálja. De a bal sarokban meglátja a kis pontot. 

A doktornak kérdeznie sem kell. Anna kristálytisztán látja. Miközben a doktor óvatosan mozgatja a hüvelyi ultrahangot, már tudja: akármennyire lágyak a mozdulatai, a lány fájdalma egyre mélyül. Megnézi jobbról, megnézi balról, sorolja a millimétereket. Anna ott felejti tekintetét azon az apró ponton, a szája kiszárad, ujjai elfehérednek, ahogy a vizsgálószék oldalába kapaszkodik. Balogh doktor lekapcsolja a lámpát, elcsendesül.Egy lassú mozdulattal kihúzza az ultrahangot, tengerész kezébe fogja Anna hófehér ujjait. 

Anna csukott szemmel lélegzik. Ki. Be. Ki. Be. Ki. Amikor felöltözik a vizsgálat után, odaül a szürkére kopott székre, felhúzza a lábát és elmesél mindent. Ahogy elment Tamás, és ahogy egy hónappal később, egy hajnali vihar után ráköszönt a szerelem. Hogy fél. Hogy nem tudja, bízhat-e. Hogy a srác sem tudja. Hogy ezt nem lehet.

– Jól van, kedvesem! Nincs baj – mondja a doktor. – Van egy gyógyszer. Felírom. Beveszi az összeset, két napig nem megy dolgozni. Érezni fogja a méhösszehúzódásokat, mint egy erősebb menstruáció, olyan lesz. Összehúz. Kilök. Néhány óra alatt vége. Ha így szeretné. Ha nem, nem veszi be. Vérezni fog, ne legyen egyedül. Hívjon, amikor vége van.

Anna kitámolyog. Beül az autóba, lazán veszi a kanyarokat a hátsó kerekessel. Nem számít. Ringatja a kopott BMW fenekét, ritmusra rántja a kéziféket. Olyan jó lenne elfordulni, teljesen.

Gábor az Annahegyi pihenőnél szorongatja a levélnyi gyógyszert.

Erős akar lenni, de elfogy vele a pillanat. Ki ő, hogy így döntsön? Ki ő, hogy néhány heti szerelem apává tegye? Ki ő, hogy ne így legyen?

Átül Anna mellé az autóba, elindulnak hazafelé. Oda, ahol a végzetük várja őket. 

A hideg víz mozdulatlanná fagyasztja Anna torkát, ahogy egyesével nyeli a gyógyszereket. Gábor besötétíti a tetőtéri hálószobát, lekapcsol minden fényt. Összebújnak. Várnak. Két test ölelésében megy el az élet, úgy olvad a halálba, ahogyan érkezett. Csend van, mélységes csend. Csak a lepedőn vöröslik a kilökődött boldogság.

Sötét az éjjel, sötét a nappal. Betemeti őket a mozdulatlanság. 

Csajkovszky Krisztina

WMN szerkesztőség