Legalább akkora kaliber, mint Quentin Tarantino és a Coen fivérek, mégsem övezi akkora kultusz, mint az előbb említett alkotókat. Valószínűleg azért, mert ő „csak” rendez, és nem maga írja a filmjeit (bár a forgatókönyvírói szerint ahhoz is meg lenne a képessége), és mert minden filmje annyira más – gondolj bele, hogy a Hetedik, a Harcosok klubja, a Social Network – A közösségi háló, vagy a Mank mennyire különböző alkotások. 

Harcosok klubja

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ő indította el a Kártyavár című sorozatot, és neki köszönhetünk olyan klasszikus videóklipeket, mint Madonna Vogue-ja, Stingtől az Englishman in New York, vagy George Michael ikonikus Freedom!-ja. És még mindig semmit nem mondtunk el erről a hihetetlenül sokoldalú, a tökéletességet megszállottan hajszoló művészről…

Kártyavár

Hogy a tehetség milyen mélyen gyökerezik, hány generáció kell néha a kibontakozásához, arra Fincher remek példa: az édesapja kezdett el először rajongani a filmek iránt, még gyerekként, amikor az anyja úgy mentette őt meg az iszákos, erőszakos apjától, hogy gyorsan a kezébe nyomott pár dollárt, hogy a szombat délutánokat töltse a moziban. A kis Jack Fincher így vált műkedvelővé, de aztán újságíró lett belőle – olyan magazinoknak dolgozott, mint a Psychology Today, a Time és a Sports Illustrated. És persze a fiának is továbbadta a szenvedélyét, folyton mutogatta neki a kedvenc filmjeit – így a kis David egyik első filmélménye a Sárga tengeralattjáró volt, és már hétévesen látta a 2001: Űrodüsszeiát. De Jack azt a képességét is továbbadta neki, hogy időnként mindent ki kell zárni magad körül – amit David Fincher úgy fogalmazott meg később, hogy „eltűnni a nyúlüregben” (ami persze elég hasznos tud lenni egy művész számára).

A másik ihlető forrás természetesen az anyukája volt, akiről így mesélt:

„A munkamorálomat az anyámtól örököltem. »Bármit csinálsz is, adj bele mindent, a félmunka semmit nem ér« – mondogatta. És emellett ott volt apám kielégíthetetlen kíváncsisága is – úgyhogy azt hiszem, huszonkét kromoszómát örököltem mindkettejüktől.”

És bizonyára az is számított valamennyit, hogy a közvetlen szomszédjuk (a hetvenes évek Kaliforniájában, San Franciscótól északra) maga George Lucas volt (azóta meg is vette a házát). 

Már a gimiben is rendezett előadásokat, és mellette dolgozott mozigépészként meg a helyi tévében. Már ekkor megmutatkozott a technikai érdeklődése is: még egyetem előtt kitanulta a vizuális effekteket az Industrial Light & Magic nevű cégnél, amelyik például A Jedi visszatér meg az Indiana Jones és a végzet temploma trükkjeiért felelt. (Később minden filmjében bevetett valami technikai újítást.)

Húszévesen rendezte az első reklámfilmjét, és azonnal felfigyeltek rá, így a nyolcvanas évek második felére az egyik legmenőbb reklámfilm- és videóklip-rendező lett belőle, valóságos csodagyereknek tekintették. A Nike-tól Michael Jacksonig terjedt a palettája (Paula Abdul, Madonna, George Michael, a Rolling Stones, az Aerosmith, Iggy Pop, és a Coca-Cola érintésével), úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek popkultúrájának egyik megteremtője és alakítója volt. (Ami azért is érdekes, mert későbbi filmjeiben – például a Játsz/mában vagy a Harcosok klubjában már ezt a korszakot és annak értékrendjét is megkérdőjelezi, sőt támadja.) 

Játsz/ma

Egy akkori cégtársa, Steve Golin (akivel a Propaganda nevű filmgyártó vállalatot alapították) így nyilatkozott róla 1997-ben, az Entertainment Weekly című magazinban: „David hihetetlenül arrogáns volt a pályája elején. Egyszerűen nincs türelme azokhoz az emberekhez, akik nem olyan okosak, mint ő.” Amit Fincher maga úgy kommentált (ugyanebben az újságban):

„Egy rendezőnek keménynek kell lennie. Az a munka, amit ma leteszel az asztalra, ott fog állni a sírköveden.”

Hát, neki jó nagy sírkőre lesz szüksége egy nap (reméljük, még nagyon sokára).

Tulajdonképpen már az első filmjének azt szerette volna, amit legutóbb rendezett meg: a Manket, vagyis Herman Mankiewicz történetét (aki az Aranypolgár forgatókönyvírója volt), amit az édesapja, Jack Fincher írt meg forgatókönyvben. Akkoriban azonban még nem gondolta, hogy a script kész van, és ma már azt mondja, bizonyos részeit nem is értette, hiszen még csak 30 éves volt, több élettapasztalatra lett volna szüksége. Úgyhogy nem is ez lett az első filmje (szerencsére), hanem az Alien 3. része, A végső megoldás: Halál, ami viszont megtanította arra, hogyan kell stúdiórendszerben dolgozni és mennyi mozgástere marad így egy rendezőnek (különösen egy sikeres szériába belépve). Ez egy fájdalmas tanulás volt, nem szívesen emlékezik vissza erre a filmre.

A végső megoldás: Halál

Viszont az első önálló filmje, a Hetedik (három évvel később, 1995-ben) azonnal katapultálta őt Hollywood élvonalába, és megalapozott két olyan hosszú távú munkakapcsolatot, mint amilyen Brad Pitthez (akivel később még két filmet forgatott) és Kevin Spacey-hez fűzte (akire a Kártyavárat alapozta), illetve felfedezte Gwyneth Paltrow-t. 

Hetedik

Aztán hosszú időre a legnagyobb bűnügyithriller-rendező címkéjét vette magára, olyan filmekkel, mint a Pánikszoba, a Zodiákus, A tetovált lány, és a Holtodiglan. Hihetetlenül ért az emberi psziché működéséhez (különösen szélsőséges helyzetben, és személyiségtorzulások vagy elmebetegségek esetében), de legalább ennyire a feszültségkeltéshez is. Ezekben a filmekben általában felhasználja a személyes élményeit és kamatoztatja híres perfekcionizmusát is, hiszen ebben a műfajban az emberismeret és a pontosság elengedhetetlen kellékek.

Holtodiglan

Itt jön a képbe a rendezői módszere: rengetegszer fut neki egy jelenet felvételének, és a legapróbb részletekre is odafigyel – arra is, amit senki más nem vesz észre rajta kívül. Erről mondta a New York Times riporterének:

„Rendezőként az a dolgom, hogy vezessem a néző szemét, és megakadályozzam, hogy olyan helyre kalandozzon, ami csak összezavarná. Így írhatnám le legegyszerűbben a rendezést: hogyan érhetem el, hogy azt nézze, amit szeretnék?” 

Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy százszor (jó, túlzás – de nem mindig) vesz fel egy jelenetet, amivel a színészeket a végletekig kifárasztja. Erről meg így nyilatkozott: „Nézze, ha valaki tizennégy felvételt készít egy jelenetből, és aztán a tizenkettediket használja a filmben, az nem rossz arány. Akkor van gond a módszerrel, ha tizennégy felvételt készítesz, és általában a második lesz a legjobb.”

Aztán hozzáteszi: „Régebben sokkal bátortalanabb voltam abban, hogy azt mondjam: »Vegyük fel még egyszer«, mert nem akartam, hogy a színész azt higgye, ő csinált rosszul valamit. Ugyanis nem ő csinálta rosszul, és nem is én, ha még egy nekifutást kérek.

Csak azt szeretném elérni, hogy az egész ne tűnjön se erőltetettnek, sem pedig véletlenszerűnek. És ez egyedül az én felelősségem.”

Mivel azonban a perfekcionizmus bélyege már szinte ráégett, van egy rövid válasza is rá: „Értem, perfekcionista. Nem. Szerintem csak különbség van a középszerű és az elfogadható között.”

A színészeknek egyébként tényleg nem mindig könnyű ezt elfogadniuk, Jake Gyllenhaal például nem őriz túl szép emlékeket a Zodiákus forgatásáról, aminek ő volt a főszereplője – így nyilatkozott Fincherről 2007-ben, szintén a New York Timesnak: „Ő emberekkel fest képeket, és elég kemény dolog ebben egy színnek lenni.” Fincher pedig később úgy reagált erre, hogy sajnos Gyllenhaal nem tudott eléggé koncentrálni a szerepére, mert a forgatás közben más filmek promóciójával volt elfoglalva, és a menedzsere meg az ügynöke folyton ott duruzsolt a fülébe. Ő viszont teljes koncentrációt és elmélyült munkát vár a színésztől. 

Zodiákus

A festői hasonlattal viszont valószínűleg egyetért, mert 2021-ben már ő is azt mondta a Rolling Stone magazinnak: „Filmet rendezni egy kicsit olyan, mint vízfestékkel háromsaroknyi távolságból, egy távcső és egy walkie-talkie segítségével festeni képet, amihez kilencven ember tartja az ecsetet. Amennyire frusztrálónak hangzik ez, annyira felvillanyozó és erőt adó művelet is – amikor sikerül.”

Rooney Mara szerint – akivel a Social Network – A közösségi háló és A tetovált lány című filmben dolgozott – amúgy meghallgatja mások véleményét, és lehet rá hatni.

„Sok olyan pillanat volt, amikor én valamit másképp szerettem volna, vagy volt egy ötletem, és ha úgy ítéli meg, hogy jobb, mint az övé, akkor nem csinál egokérdést belőle. Csak másoknak többnyire nincs jobb ötletük, mint neki.”

Nos, végül majdnem harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megcsinálja azt a filmet, amire egész pályája során készült: az édesapja által elkezdett Mank című történetet. (Közben Jack Fincher meghalt rákban, és ez is a fia egyik meghatározó tapasztalása lett.) Évtizedeken át várta a forgatókönyv az irodája legfelső polcán, míg el nem jutott oda, hogy a Netflix gyakorlatilag szabad kezet adott neki, és kiállított egy biankó csekket – hiszen ez egyszer már bejött a streamingcsatornának: Alfonso Cuarón Roma című filmjével, ami egy hasonlóan epikus, fekete-fehér szerzői film volt, és aztán szétnyerte a díjkiosztókat. A Manktől is vélhetően ezt várták – presztízsprodukció volt.

Mank

Hogy mennyire sikerült Finchernek élete főművét megalkotnia vele, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre nem ritka eset, hogy az a projekt, amit egy filmrendező évtizedeken át dédelget, végül nem úgy sikerül, ahogy remélte – vagy nem olyan a fogadtatása. Ez a film sem lett végül a 2020-as év legnagyobb slágere, 10 Oscar-jelölésből csak kettőt nyert meg: a legjobb látványtervezés és a legjobb operatőri munka kategóriájában, vagyis elsősorban a vizualitását ismerték el. 

Pedig Fincherről azt mesélik, hogy még a kényszerességét is sikerült kicsit félretennie, és ha egy színész épp a legjobb formáját hozta, akkor nem állította le a felvételt csak azért, mert belógott egy hajszál az arcába. Egyébként pedig nem az Aranypolgárnak akart emléket állítani vele (ami szerinte nem A világ legjobb filmje, hanem csak a három legjobb film egyike A Keresztapa 2. és Chinatown mellett), hanem úgy érezte, a film elsősorban a tehetség elárulásáról szól, és véletlenül rengeteg áthallást tartalmaz a mai korral, a politikai helyzettel kapcsolatban. 

De úgy tűnik, végül úgy ítélte meg, ezután inkább visszatér ismerős terepre, a bűnügyi thrillerhez, és most épp a The Killer című új filmje utómunkáit végzi, aminek a főszereplője Tilda Swinton és Michael Fassbender lesz. És ha marad is a hagyományos műfaji filmnél és történetmesélésnél,

ő – Martin Scorsesével ellentétben – nem nézi elhűlve a filmipar változásait, és nem csodálkozik a franchise-filmek térhódításán sem. Azt gondolja, hogy a film egy viszonylag fiatal művészeti ág és szórakoztatóipari terület, ami még messze kiaknázatlan, bőven van hová fejlődnie.

„Van egy olyan vélekedés, hogy a mozi haldoklik – ez nem igaz. Még mindig bőven akadnak benne új, kibányászni való ásványi kincsek és drágakövek, hogy a sokkolás, a szórakoztatás, a felemelő érzések keltése és az ijesztgetés új módjait feltaláljuk. Egyszerűen csak változik a világ – neked is együtt kell változnod vele.” Létezik ennél jobb hozzáállás hatvanévesen?

Gyárfás Dorka

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Netflix