„Mindig az édesanyámnak énekeltem” – Interjú Kovács Katival

–

Kurucz Adrienn/WMN: Gondoltam rád tegnap, Kati, hogy biztos varázsoltál. Végre esik! (Pontosan ötven évvel ezelőtt Kati táncdalfesztiválos, győztes dala, az Add már uram az esőt! eléneklése után is esett Budapesten az aszály után – a szerk.)

Kovács Kati: Az igali gyógyfürdőben léptem fel tegnap, és jeleztem, hogy az Add már…-t szeretném énekelni. A fotós erre azt válaszolta, hogy jaj, nagyon szépen kérem, ne énekelje el, itt strandolók vannak! Mondom neki, hogy egy sort már elénekeltem: kis eső lesz. 

K. A./WMN: Nem bosszantott, hogy miközben énekelsz, a közönség a medencében ül? 

K. K.: Dehogy, ez szórakoztató!

K. A./WMN: Szórakoztató?

K. K.: Hát persze!

K. A./WMN: Nem vagy háklis.

K. K.: Nem. Hallottam, hogy egy koncert azért maradt el valahol, mert a fellépőnek nem tetszett a muskátli, amivel körbe volt rakva a színpad. Szereti ő vajon a közönségét?

K. A./WMN: Van olyan dolog, amivel még téged is ki lehet borítani? 

K. K.: Mostanában egy szabadtéri előadásunkon valaki, aki már nem volt szomjas, s tudta, hogy Egerből jöttem, folyamatosan azt kiabálta, hogy „Katika, tudja, hogy Eger városa a papok városa”? Vagy ötszázszor elmondta. Könnyesre nevettük magunkat. Szerencsés alkat vagyok, tudok beszélgetni a közönséggel. Ez eleinte nem így volt. Emlékszem, hogy egyszer a Koós Jani Szegeden azt mondta: „Ha nem táncolsz, akkor meg foglak nevettetni.” És oldalt mindenféle mutatványt csinált. És tudtam, hogy igaza van, le kell lazulni.

Fiatalon Egerben láttam egy előadást, és megfigyeltem, hogy egy láthatatlan fal van a közönség és a színpad között. És arra gondoltam, én másképp csinálnám, beszélgetnék az emberekkel. Ezt később meg is valósítottam. Azt szoktam mondani: interaktív műsort produkálunk, a közönség meg én. 

K. A./WMN: Ki vagy te a magyar embereknek szerinted?

K. K.: Családtag. Szomszéd, akit szabad megszólítani. Rémes volt, hogy a pandémia ideje alatt maszkot kellett hordani. Maszkban, napszemüvegben nem ismert föl senki, borzasztó volt! Igaz, ha megszólaltam, akkor mondták az emberek, hogy jé, ez a Kovács Kati hangja! Tudod, nekem nem voltak soha allűrjeim. Szeretnék természetesen viselkedni és megmaradni önmagamnak.

K. A./WMN: Megmaradni Katinak?

K. K.: Igen, megmaradni Katinak, ahogy elneveztek még az első Táncdalfesztiválon. Bánki László televíziós azt mondta, Karády Katalinunk már van, akkor legyél te Kati! Évtizedeken keresztül Kati voltam az útlevelemben is, de amióta bejött ez a digitális rendszer, azóta szigorúan Katalin vagyok. Mondtam, jaj, de nehéz, lehet, hogy nevet kéne változtatnom.

K. A./WMN: Életműkoncertre készülsz, szeptember 12-én lesz a Budapest Kongresszusi Központban. Hogyan válogatod a dalokat? A közönség kedvenceit énekeled majd, vagy azokat, amelyek a te szívedhez állnak nagyon közel? Talán már ezt is megengedhetnéd magadnak, nem?

K. K.: Mindig kell lennie egy olyan dalnak, amit nem kér senki, de nagyon szép. Van egy dalom, a Lerch Pisti és a Demjén Feri írták, az a címe, hogy Így legyen. Ezt el kell énekelni! Bár én a rockosabb dalokat szerettem mindig jobban, mégis a lassú dalok maradtak meg az emberekben. Jó, kivétel a Rock and roller, meg a Nálad lenni újra jó lenne, amellyel ’74-ben Írországban nemzetközi fesztivált nyertünk. De azért általában a lassú dalokat várják, például az Egy hamvas arcú kisgyereket. Élettörténetek sűrítményei ezek a lassú számok. „Erre a dalra született a gyerekem…” „Erre a dalra mentem férjhez…” Mindenképpen olyan dalokat is kell énekelni, amiket a közönség kér és szeret. Nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, mert akkor értelmetlenné, öncélúvá válik az egész. De szoktam olyat is mondani, hogy most lehet, hogy az önök ízlésével nem találkozik ez a dal, de én nagyon szeretném elénekelni. Úgyhogy nézzék el nekem, de most ez következik.

K. A./WMN: Hogyan készülsz fel egy ilyen nagy próbatételre? Van valami receptje annak, hogy az énekes pont csúcsformában legyen egy nagy koncerten? Például sokat alszol előtte? 

K. K.: Szeretnék sokat aludni, de nem megy. Ma is öt órakor kipattant a szemem, mert tudtam, hogy jövök ide interjút adni. Nem tudtam visszaaludni, úgyhogy szöveget tanultam, készültem a műsorra. Amikor jön a nagy koncert, akkor előtte már nem alszom két-három napig.

Két legnehezebb dolog van a fellépésekben. Összeállítani a műsort, és a magas sarkú cipőt felhúzni.

K. A./WMN: Utóbbit muszáj?

K. K.: Szokták mondani a kollégák, hogy menj lapos sarkú cipőben, de nem megy. Egyszerűen nem érzem jól magamat úgy. A magas sarkú cipő hozzátartozik a színpadhoz, és akármilyen kánikula van, harisnyanadrág mindig van rajtam. 

K. A./WMN: Figyeltelek fotózás közben, cikáztál. Az a régi, Dinamit becenév még mindig illik rád. 

K. K.: Hárman vagyunk testvérek, a bátyám is hasonló, nyughatatlan típus. Nyugdíjas már évek óta, és a feleségével, aki kézilabdás volt, hetente kétszer mennek kirándulni, ami azt jelenti, hogy tíz-húsz kilométernél kevesebbet nem gyalogolnak. A többi napon úszni mennek az egri strandra. Édesanyám volt ilyen tempós. A húgom pedig apukánkra hasonlít, aki nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt: nem rohant, nem sietett soha. 

K. A./WMN: Mi teszi a jó énekesnőt?

K. K.: Erre a pályára születni kell. Sokan lemorzsolódnak. Az unokahúgom, őt is Kovács Katinak hívják, tizenhét évesen fellépett az Uránia Filmszínházban. Nagyon tehetséges, az összes dalomat kívülről fújja. De a koncert után azt mondta, nem lép fel többet, őt ez a pálya nem érdekli. Elvégzett egy egyetemet, és tanít. És nagyon szereti a munkáját. Én meg megőrülnék, ha fiatalokat kéne tanítanom. Hogy miért? Túl szigorú lennék, idegesítene, ha valaki nem lenne elég jó. Ezért se szeretek zsűrizni, csak egyszer vállaltam el, soha többet. Senkinek se tudnám azt mondani, hogy neked ez a pálya nem való, énekelj otthon! Nem szeretek kritizálni senkit. Nézni viszont szoktam a tehetségkutató versenyeket. Sokat változott a világ, ma már az a lényeg, hogy a közönség figyelmét le tudják kötni, és azt leginkább, úgy tűnik, botrányhősökkel sikerül. De ennek nem sok köze van a zenéléshez. Most is van persze egy-két nagyon jó képességű előadó, de a tehetségtelenség is arat.

Egyébként, ha akartam, ha nem, végül mégis tanítottam a gyerekeket, mert sok énekes kezdett a dalaimmal, Rúzsa Magdi, Szulák Andrea, Oláh Ibolya, Csonka Bandi… Ezek általában nehéz dalok voltak, és azért is énekelték el, mert tudták, hogy ez egy mérce. 

K. A./WMN: Ha hallgatod a dalaid feldolgozásait, boldog vagy, amiért ma is ilyen népszerűek? 

K. K.: Úgy vagyok vele, mint amikor a gyerekét férjhez adja az ember. Tudom, hogy el kell engedni a kezét, mégis meghasad a szívem. Jó, hogy eléneklik, mert a dal akkor él tovább. Ugyanakkor mégis úgy érzem egy kicsit, mintha elveszíteném az egyik gyerekemet. 

K. A./WMN: Beutaztad az egész világot, koncerteztél, lemezeket készítettél külföldön. Volt olyan város, ahol otthon érezted magad? 

K. K.: Nem igazán, mindig vágytam haza, vártak a feladatok, a filmezések, a barátok, a családtagok, az anyukám. De gyönyörködtem minden városban. Nagyon tetszett Svédországban és Finnországban, hogy milyen tisztaság és rend volt. Senki nem merte eldobni a cigarettáját. Aztán Japánban imádtam, hogy mindenki figyelmes volt, kedves, udvarias. Igaz, ott több kilót fogytam tíz nap alatt, mert mindenben hal volt, még a palacsintában is. 

K. A./WMN: Többnyire férfiak vettek körül a munka során. Hogyan érvényesültél közöttük? Hogyan érted el, hogy alkotótárs szerepben legyél, hiszen alkotó is vagy, írtál dalokat, dalszövegeket? 

K. K.: Bátyám van. Kicsi koromban megtanultam, hogy be kell fogni a szám, amikor veszélyes helyzet van, mert, ha a fiúk megoldják, akkor nekem is meg kell. Egyetlen lányként, megtűrt csapattagként, tisztes távolból követtem a fiúkat. A bátyám mindig mondta, menj haza! Nem megyek, mondtam. És másztam velük a kerítést.

Így volt ez a munkában is. Soha semmiféle konfliktusom nem volt. Mindannyian egyet akartunk a színpadon, sikert. A zenészek szerették azt, hogy nagyon jól bírtam a megpróbáltatásokat, díjazták, hogy nincs velem gond. Nem voltak hisztijeim, de mondom, a fegyelmezettséget a gyerekkoromból hozom.

Ha nem volt öltöző, átöltöztem a kocsi mögött. Énekeltem jégen, színpadra hulló hóesésben, még Szibériában is, ahol visszaküldtek a szállodába a helyiek, hogy kendő nélkül le fog fagyni az orrom, és ahol ráengedték az ipari áramot a berendezésünkre, és tönkrement minden, ezért a helyi felszereléssel játszottunk, ami olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani valamit. A mozgással próbáltam pótolni a hangerőt, annyit ráztam a fejemet, hogy a végére már teljesen elszédültem. Minden körülmények közt hozom az egri nők mentalitását, ezt szoktam mondani. 

K. A./WMN: Hogy kerültetek ki pont Szibériába? 

K. K.: Hívtak Hamburgba Ella Fitzgerald után énekelni egy klubba. Mondták, akkor Kati, holnap üljön fel a repülőgépre, és jöjjön. De ez nálunk nem így ment. Kaptunk ugyan protekciósként útlevelet, de nem rögtön. Viszont az Interkoncert és az ORI, az Országos Rendező Iroda úgy döntött, hogy menjek el inkább Szibériába, és utána szó lehet Hamburgról. Persze ez nem így működött Nyugaton, a hamburgi fellépés lehetősége egy konkrét időpontra szólt. 

K. A./WMN: Hadd ugorjak édesanyádhoz vissza! Egyszer egy interjúban hallottam, hogy te anyukád álmait teljesítetted be, mert ő is jól énekelt.

K. K.: Nem énekelt jól, csak szeretett. És én nagyon szerettem hallgatni őt. Soha nem szóltam rá, ha eltévesztette a hangnemet, pedig ezt már gyerekként is kiszúrtam. Jó fülem volt, rengeteget gyakoroltam, napi több órát.

K. A./WMN: Nem volt nagy teher az ő álmait valóra váltani? Nem voltál így még szigorúbb magadhoz?

K. K.: Nem. De tulajdonképpen neki énekeltem mindig. Utólag jöttem rá, hogy amióta anyukám elment, csendesen elaludt, szóval azóta nincsen zsűrim. Ő volt a zsűri. Mondta mindig, hogy melyik dal tetszik neki, melyik nem. Ha nem tetszett neki egy szöveg, kidobtam. Az ő kedvéért énekeltem el például Schubert Ave Mariáját, aztán Solveig dalát. Szerette a klasszikusokat. 

K. A./WMN: Tudom, hogy nehéz élete volt, egyedül nevelt föl benneteket. Boldoggá akartad tenni?

K. K.: 

Nem tudtam, hogy ez így van, de tudat alatt azt hiszem, igen. Mindent neki csináltam. Mindig vártam, hogy mondjon valamit. Egyszer azt mondta, emlékszem: „Drága fiam, Katicám. Az Úgy szeretném meghálálni, csodálatos. De most az unokám esküvőjén énekelj el egy vidám, táncos dalt, hogy tudjak rá mulatni!” Ez lett a Kinek a szíve még sose fájt című dal. 

K. A:/WMN: Nagyon erős nő lehetett.

K. K.: Az volt. Mindig csúfoltuk, hogy olyan, mint egy porosz katonatiszt, nagyon fegyelmezett volt. És ha nem értünk haza időre, akkor bizony elnáspángolt bennünket. Persze futottunk előle, és ritkán ért utol minket, de azért egy-két pofon elcsattant. Nagyon nehéz volt a háború után fölnevelni három gyereket, nem volt étel, nem volt semmi.

Tudat alatt mindig az motivált, hogy valahogy viszonozzam neki, amit értünk tett. Következetes volt, és rendszerető. Szerette az életet maga körül. Minden érdekelte. Nyolcvanvalahány évesen elkezdett szlovákul tanulni. Csak a sport állt messze tőle. A bátyámmal együtt tanítottuk biciklizni, és bár ketten tartottuk, mégis elestünk mind a hárman. Bírta a humort. És olyan természetesen viselkedett a kamerák előtt, amilyen természetességet én a mai napig nem tudok produkálni. 

K. A./WMN: Ő is sztárnak született, nem?

K. K.: Ő volt az igazi sztár. Méltóság volt benne. Szerepléskor semmi erőlködés. Mindig csodáltam.

K. A./WMN: Boldoggá tette, hogy ennyire sikeres vagy? 

K. K.: Természetesnek találta. Ő nem csinált semmiből nagy ügyet, lépett tovább. Azt azért sajnáltam, hogy nem érte meg a Kossuth-díjamat. Gyorsan kérdezzél mást!

K. A./WMN: Rendben! Mit érzel, amikor kilépsz a színpadra?

K. K.: Felelősséget. Azt, hogy én felelek azért, hogy itt ma milyen este lesz.

K. A./WMN: Ez súly a lelkeden vagy boldogság?

K. K.: Mind a kettő. De tíz-húsz perc után átadom magam teljesen a szórakozásnak. Mert a koncert élvezet számomra is. Aki csak playbackel, nem tudja, mit veszít. A lényeget: azt, hogy énekelni jó, muzsikálni jó. 

Kurucz Adrienn

Képek: WMN