„Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér” – Valaki másnak az élete (könyvajánló)

–

Miért pont ezt a könyvet?
Pedig rengeteg van a polcomon!
És miért pont most, amikor megvettem a megjelenése napján, és az sem ma volt, hanem tavaly, már a pandémiában. Maszkban mentem érte a MOM-ba, és hogy miért pont oda, azt sem tudom már, mert utálok ott parkolni. (Bár lehet, nem is kocsival mentem, mert rémlik valami aluljáró, de nem ez a lényeg.)

Eszembe jutott ez a könyv. Hogy itt van a polcomon, de hozzá sem nyúltam egy éve vár: a Leli meg a Szaniszló, aki már nem Leli, hanem Judit. És akkor elkezdtem olvasni, de csak úgy, egész nap takarítottam, a penészölőtől szétszáradt a kezem, de lehet, hogy a hideg zsíroldó volt, pedig vettem fel gumikesztyűt meg maszkot is, mert emlékszem rá, hogy anyám mondta, a hideg zsíroldót nem jó belélegezni. És olvasni volt a legjobb ma. Pont Leli életét.

Aztán egyszer csak megfordítottam a könyvet, aminek az volt a hátoldalára írva: „Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér.”

Na, bazmeg! Most mondjátok, hogy nincsenek véletlenek. Mondjátok, hogy nincsenek, ez is csak így alakult, hogy éppen pont ezt, pont most, és pont ekkor. Olyan rémületes. (De egyben megnyugtató is, hogy nem most kezdődtem el.)

„Mindent pontosra írni. Életet, halált, rokont, szenvet, szeretetet, megfeleléskényszert, irigységet, nagyvonalat, politikát, magunkat másokkal és vice versa.”

Igazad van, Szaniszló Judit, vagyis Leli, csak így lehet. Még én is tanulom, mert nem lehet ezt máshogy. Köszi, hogy az arcomba mondtad, éppen egy évvel azután, hogy megjelentél. Most van szükségem rá. 

A könyv végül is nem Leliről szól, hanem Leli mesél, és azt hinnéd elsőre, hogy kapkodva, összevissza, mint egy gyerek, aki gyorsan mindent el akar mondani a napjáról, de a lapokon úgy bomlik ki egy transzgenerációs dráma – jól megrajzolt karaktereken és helyzeteken, körülményeken keresztül, – hogy az állam leesik. Mindezt túlságosan ismerős díszletek között, ráadásul azok is pontosak. Például így:

„Mennyire be tudnak vésődni bizonyos textúrák és anyagminták az emlékezetbe az ember első tíz-tizennégy évéből, amikor pedig nem is készíti fel rá magát. És mennyire szeretné később bizonyos anyagoktól ugyanezt a meghitt, otthonos érzést kapni, és mennyire nem fog ez már sikerülni sosem. Fáj felismerni ezeket a késői koppanásokat, az ember immár felnőttfejjel, mégis töretlen lelkesedéssel igyekszik tapéta- és viselkedésmintákat gyűjteni elképzelt boldogságához. (…) Végül minden vagy több vagy kevesebb lesz annál, mint aminek szánják.”

Vagy így:

„Levakarhatatlan emberszag van a konyhában. Egymásra rakódott itt az élet minden rétege. Idekozmált, odaragadt, megkapaszkodott a főzéssel, a mosással, a vasalással, a veszekedéssel, és az étkezéssel kapcsolatos minden anyag és alkatrész, és néhány eszköz még őrzi nagyapa suszterségének nyomát, beleértve azok szagát is.”

Zseniális. Önmagában emiatt is imádom olvasni. 

 

Szaniszló szót ejt gyerekkorról, felmenőkről, és az ő kimondatlan, de a mélyben nagyon is erőteljesen triggerező sorsukról, csoportos nemi erőszakról, kilátástalanságról, és legfőképpen arról, hogyan passzolgatjuk egymásnak tovább a labdát, amibe kitörölhetetlenül bele van vésve: trauma. 

Szóba kerül ezeken keresztül a kapcsolatok milyensége:

„Előbb ismered meg a másik testének működését, mint magát a másikat. És már negyvenkét éves vagy, nem tizennyolc vagy tizenkilenc. Még nem tudod a keresztnevét sem jól kiejteni, de öt nap után már rendkívül alacsony hibaszázalékkal tippeled meg a másik reggeli fürdőszoba-használatának időpontját.”

A gyermekvállalás kérdésköre, és annak nehézségei:

„Szüljél, mer' az jó, lehetőleg harminc alatt, lakóparkba, egy slim-and-fit férfiöltöny árnyékába, és ha jól osztod be az idődet – nem a napi huszonnégy órádat, hanem úgy nagygenerálban az egész életedet –, akkor az otthoni munkavégzés – értsd: kütyünyomogatás dizánjerkanapén – mellett még a fitneszbérleted se vész kárba. Eddz, dolgozz, szülj. Ne ebben a sorrendben, ne bármiféle sorrendben, hanem így, egyszerre.”

És az örökség, amit cipelünk:

„Ezt a játékot a gyerektelen, de valaha gyereket akaró nők játsszák. Leli biztos benne, hogy minden hozzá hasonló korú és státuszú nő játssza ezt a játékot. Szóval ezek a nők évente legalább egyszer kiszámolják, hogy amikor az anyjuk annyi idős volt, mint ők most, hány évesek voltak ők maguk és testvéreik.”

  

A középpontban pedig szinte végig az anya-lánya viszony marad, amit jelen élethelyzetemben képtelen voltam zokogás nélkül olvasni. Ezt a könyvet tényleg most kellett levennem a polcról, mert most lettem rá készen.

„Vége nem akkor van a dolgoknak, amikor kimondják. Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér. A halál surrogva búgócsigázik minden életben körbe-körbe, és közben leveri a dolgokat.”

Ezeket a mondatokat jegyzeteltem ki a Leli életéből, amíg olvastam, és sosem fogom őket elfelejteni. Ha nem kapnék herótot az agyonhasznált tűpontos szótól, akkor leírnám, hogy az. Erre a könyvre mondhatnám azt is, hogy családregény, de inkább szól az életről, pont úgy, ahogy az élet zúg körbe-át rajtunk. 

Olvassátok el, fél délután elég hozzá, lerakni sem lehet, itatja magát bele a bőrödbe, egyenesen át.

Szentesi Éva