–

A családias hangulatú kávézó ajtaja kivágódott, ám pár pillanatig senki nem lépett be rajta. A rést derékmagasságig egy gigantikus kerekű, tengerészkék vásznú babakocsi töltötte be. Aztán előlépett a járgány mögül egy idősebb asszony, átpréselte magát az ajtófélfa és a kocsi közötti kis hézagon, az egyik lábát nekitámasztotta az üvegajtónak, nehogy visszacsukódjon, majd két kézzel megragadta a babakocsi kerekei felett lévő foganytyút, és nagy lihegések, fájdalmas nyöszörgések közepette becibálta a helyiségbe. Kissé feleslegesnek tűnt e fáradságos művelet, egyrészt mert a kávézónak nem is volt küszöbe, ami esetleg gátat képezhetett volna, másrészt az ajtó mögötti falon élénkpiros karika volt felszerelve, nyilvánvalóan abból a célból, hogy egy kis kallanytúval a bejáratot ki lehessen akasztani. No meg az asszony küszködéseit látva máris odalépett a pult mögül a barista, hogy segítsen, ám egy kézmozdulattal el lett hessentve: semmi szükség, hogy láb alatt legyen még ő is.

Most, hogy a kocsit sikeresen átjuttatta az akadályokon, az idősebb asszony megállt a kávézó közepén, és mint egy tábornok, aki felméri a harcmezőt még egyszer, utoljára, mielőtt győztes rohamra vezényelné csapatát, összehúzott szemmel vizslatott körbe, hogy megtalálja a legtökéletesebb asztalt maguknak. Ekkor lépett mellé a fiatalabb nő a babakocsi mögül, ugyanúgy a helyiséget pásztázva. Az asszony odafordult hozzá, a helyzetet összegzendő:

– Az a sarok nem lenne rossz, de pont a vécéajtó mellett van, rendkívül bosszantó lehet ott a forgalom. Az esetleges szagról nem is beszélve. De mit szólsz ahhoz ott ni? Szép fényes… Áh, nem jó, ott meg ránk fújja a cúgot a légkondi, még csak az hiányzik, hogy Petike meghűljön itt nekem. Várj csak! Micsoda szerencse, odasüss! Épp szedelődzködnek a kertajtó melletti asztalnál. Gyorsan, gyerünk oda, le ne csapjon rá más! 

„A parókák és a lelkek nem őszülnek” – Gobbi Hilda szerelmei

Kult – 2022. június 6. – KAd

 

– Ugyan, anyu, hagyd már. Nézd, a gyereksarok melletti asztal épp üres. Képzeld, a múltkor is, amikor Ágiékkal voltam itt, már olyan szépen eljátszott ott Petike, öröm volt nézni! Majd meglátod… egészen elképesztő, milyen gyorsan fejlődik az én kincsem!

– Hát persze hogy sebesen fejlődik – bólogatott az idősebb nő, miközben előremasírozott, hogy a babakocsi útjából arrébb húzzon minden széket, kissé odébb toljon egy ruhafogast, de még az egyik vendég táskáját is áthelyezte, hogy a széles kocsit a lánya gond nélkül el tudja navigálni a kiszemelt pontig. – Te is jóval megelőzted a kortársaidat. Hamarabb ültél fel, jártál, mint a szomszéd kislány, pedig az három héttel idősebb is volt nálad! Ette is a kefét az anyja!

De hát hiába, a mi családunkban mindenki ilyen korán érő típus volt. No meg én is de sokat foglalkoztam veled, te jó ég, mennyit!

Emlékszel, hogy szeretted azt a sárga gömböt a különféle alakú lyukakkal? Tudod, a…

– Ja, valami rémlik. Meséltem, ugye, hogy Petikének épp a múlt héten érkezett meg a fejlesztő játéka Svájcból. Alapjáraton egy fél vagyon, de sikerült jutányosan hozzájutnom az egyik külföldi anyukacsoportban. Nem volt egyszerű, de az én kincsemnek bármit, ugye, Petikém?

Azzal a fiatal nő benyúlt a babakocsiba, és előhalászta a mélyéről a kisfiát. A gyereket a karjára vette, majd gügyögve megcsiklandozta az oldalát, hátha sikerül kacagásra ingerelnie. Amikor a kisfiú elgöcögte magát, a két nő büszkén hordozta körbe a tekintetét a kávézó közönségén: ugye, megcsodálták a csemete kivételes báját, aranyszín fürtjeit, búzakék szemét? Aztán az idősebb nő a lányához fordult:

– Jól van, most már tedd akkor le azt a gyereket. Hadd mozogjon! Hisz attól fejlődik, nem az ilyen külföldi frincfrancoktól. Nem kell minduntalan kézben fogni, még elkapatod, aztán jól a fejedre nő.

A lánya egy pillanatig tétovázott, hol a fiára, hol az anyjára pillantva. Petike szeme azonban már megakadt a gyereksarok apró konyhájának kis piros fazekán, nagy rúgkapálások és éles visítások közepette lekéredzkedett.

A két nő végre kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. Az idősebb elővett egy legyezőt a táskájából, és azzal hűtötte magát. A figyelmüket azonban továbbra is szinte kizárólag a kisfiúnak szentelték, büszkén lesték minden mozdulatát. A gyereket azonban szerencsére nem zavarta a rá szegeződő két óvó szempár. Először a piros fazekat hajította le a földre, aztán ment utána a többi edény is, majd mikor már csak egy fakanál árválkodott a pulton, lehuppant a fenekére és azzal kezdte el az egyik lábost püfölni. 

– Tattam-tattam… – billentette fejét a ritmusra az idősebb nő. – Talán korai kijelenteni, de mintha egészen kiváló ütemérzéke lenne Petikének, nem gondolod? Igazán örülök, hogy megfogadtad a tanácsom, és sok Mozartot hallgattál várandósan. Látod, már meg is van az eredménye!

Ám mielőtt a lánya válaszolni tudott volna, a pincér lépett oda hozzájuk, hogy a kisfiú okozta zajban egy kissé emelt hangot megérdeklődje, mit óhajtanak a hölgyek fogyasztani.

– Egy melange-ot, legyen szíves, karamellaöntettel, és egy szelet zserbót – adta le a rendelését az idősebb nő.

– Nekem egy presszó lesz rizstejjel. Cukor nélkül – nyomta meg az utolsó szót a lánya, gyors pillantást vetve az anyja felé.

– No és Petikének? Nem örülne egy forró csokinak? 

Budapesten „élnek a barátaim és az irigyeim, akiktől soha nem tudnék megválni” – 113 évvel ezelőtt született Bársony Rózsi

Kult – 2022. június 5. – KAd

 

– Jézusom, anyu, dehogy is! Petikének nem adunk édeset hatéves koráig! Csakis így óvhatjuk meg attól, hogy egészségtelen kapcsolata alakuljon ki a cukorral. Amire egyébként – zárójelben megjegyzném – senkinek nincs szüksége.

Az idősebb asszony nagyot nyelt.

– Akkor esetleg egy sajtos pogácsát ne kérjünk neki? 

– Köszönjük, ennyi lesz – szólt a fiatalabb nő a pincérhez határozott hangon, majd az anyjához fordult:

– Petike nem eszik étkezésen kívül. Hisz tudod jól, ezt már vagy ezerszer elmagyaráztam.

A pincér távoztával anya és lánya ismét minden figyelmét a kisfiú ténykedésének szentelhette, aki most húsos kezecskéivel egy fonott kosárból hajigálta kifelé a plüssjátékokat, majd egy földre pottyant szalvétát kezdett el apró fecnikre tépkedni.

A két nő néma csendben, szinte megbabonázva csodálta.

Amikor Petike újra a lábos csépelésébe kezdett a fakanállal, az idősebb asszony felnézett, büszkén körbepásztázva a teremben, vajon mások is tanúi-e az unokája kivételes tehetségének. 

Ekkor szúrt szemet neki a nemrégiben érkezett új vendég. A fiatal anyuka épp akkor vette ki a babakocsiból a kislányát, és tette át az ölébe.

– Hát ez egészen elképesztő – hívta fel a lánya figyelmét a skandalumra. – Odasüss.

– Jézusom – csóválta a fejét a lánya is, nem rejtve véka alá a nemtetszését. – Hát ennek nincs kint mind a négy kereke, az tuti. Beülni a légkondi alá azzal a csöpp gyerekkel! 

– Miért nem önti rögtön nyakon egy vödör jeges vízzel is? – kontrázott az idősebb.

– Most tényleg, ott akarja az ölében tartani végig? Mondhatom, jó kis program ez annak a szerencsétlennek…

Az anyuka ekkor a tányérján lévő csokis croissant-t félbetörte, majd a kisebbik darabot a kislány kezébe nyomta.

A két nő egy pár pillanatig meg sem tudott szólalni a felháborodástól. Aztán egymásra pillantottak, mély egyetértésben.

– Hát igen. Nem való mindenkinek gyerek.

– Bizony, hogy nem.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61