Ha van film, amit látszólag teljesen értelmetlennek tűnt folytatni, az a Top Gun

A második részt elnézve pedig nem is tévedhetnénk ennél nagyobbat. Tom Cruise a ’80-as években tört az égre – többek közt egy F-14 Tomcat vadászrepülő pilótafülkéjében –, és közel négy évtizeddel később sem igazán akarózik neki visszatérni a földre (a kapuzárási pánik hamarosan az űrbe hajtja filmet forgatni). Valahol érthető is: elképesztő fizikumát konzerválta a sebesség, az akció, valamint a lehetetlennek az újabb és újabb megugrása. Eközben pedig lefoszlott róla minden emberi, hátrahagyva egy elképesztően sikeres brandet, aminek a neve: Tom Cruise.

Az 1986-os Top Gun épp annyira szólt a nárcisztikus vadászpilóták csapattá formálódásáról, mint az amerikai haditengerészet propagandájáról.

Ugyanakkor mégiscsak a főszereplő Maverick „drámája” volt, aki letöri az önérzetéről egoizmusa szarvait a hivatásában és a szerelemben. Maverick története egyben valamennyi vadászpilótáé is, ez tette univerzálissá, és ez késztette arra a forrófejű ifjoncokat, hogy a moziból kifelé jövet megrohamozzák a szemfüles amerikai haditengerészet sebtében felállított toborzó kioszkjait. Tony Scott naplementében, utánégetőkben és izzadt férfitestekben bővelkedő filmje az év legnagyobb kasszasikere lett, Cruise pedig feljebb tornázta magát egy magasabb ugródeszkára Hollywoodban.

A folytatásra mégis több mint három évtizedet kellett várni

Pedig ötlet lett volna: képzeld el Maverick női kiadását – 1993-ra az amerikai haditengerészet is felvilágosodott végre annyira, hogy az SFTI-programjába, ami a valódi TOPGUN, meghívást kaptak a női pilóták ­–, akiket Tom Cruise karaktere istápol. Ebből végül több okból kifolyólag – az egyik épp a színész, a másik a hadsereg – nem lett semmi, bár Tony Scott rendező 2012-ben bekövetkező haláláig ügyködött rajta. Végül csak azon az áron jöhetett össze, hogy Cruise – a Misson: Impossible franchise-hoz hasonlóan – kisajátította azt. Maverick karaktere – ahogy a film címe is utal rá – mindenkit kitakar, annak ellenére, hogy a történetben kispadra kerül, mint Rocky a Creed-filmekben.

A Top Gun: Maverick éppúgy kezdődik, mint az eredeti: az újraforgatott képsorok felébresztik a ’80-as évek nosztalgiafaktorát a nézőben, egyben főhajtás az első részt rendező Tony Scott előtt, az ő emlékének ajánlják a filmet.

Az sem kelthet különösebb megütközést, hogy a címszereplő egy hangárban pecózik: hát hol a rossebben tudná az ember máshol elképzelni Mavericket?! Az már inkább zavarba ejtő, hogy Tom Cruise úgy is néz ki, mintha itt felejtették volna a ’80-as évekből. Elképesztő génjei vannak a palinak vagy az ifjúság forrása ered a szcientológiai berkekben.

Maverick tesztpilótaként viszi vásárra a bőrét a mindennapokban, ami egy törékeny status quóhoz vezet a hadsereggel: továbbra is a haditengerészet legjobb gépein repülhet, cserében fennáll a lehetősége, hogy egy rosszabb napján örökre megszabadulhatnak tőle. Maverick azonban nem lenne az, aki, ha nem húzná keresztbe fölöttesei számítását azáltal, hogy a saját feje után megy, és magasról tesz a parancsra. Ez a hozzáállás is – „Ne gondolkozz, csináld ösztönből!” – csak a filmekben működőképes, ahol mindent átjár a (forgatókönyvírói) Erő.

Szerencsére mindenkire vigyáz egy „őrangyal”, ez alól főhősünk sem kivétel: a gégerákot kétvállra fektető Val Kilmer megindító „jegesember” cameója (Maverick nagy riválisa a Top Gunban) még a smirglilelkű férfinézőknél is garantáltan eltöri a mécsest.

Tom Cruise, aki újabban csak lehetetlen küldetésekben képes gondolkodni, feladja kedvenc karakterének a leckét

A Top Gun legjobb pilótáiból – csupa kötelességtudó tisztből – kell egy látszólag kivitelezhetetlen feladat kedvéért renitens Maverickeket faragnia. A helyzetet bonyolítja, hogy köztük van az előző részben elhalálozott társának, Goose-nak – akit Green doktor a Vészhelyzetből, azaz Anthony Edwards formált meg korábban – az önigazolást kereső fia. Kettejük kapcsolata adja a film fő konfliktusforrását. Cruise és a srácot alakító Miles Teller – aki Damien Chazelle Whiplash című filmjében dobolt orrvérzésig – között jobban működik a kémia, mint Cruise és Jennifer Connelly között. A színésznő az admirális lányának szerepében tűnik föl, aki harminchat évvel ezelőtt csupán említés szintjén szerepelt az eredeti Top Gunban. Romantikus kettősük azonban halovány és kissé erőltetett.

Mavericknek a fiú miatti tépelődése viszont jót tesz a filmnek, és jól áll Tom Cruise-nak is. Hellyel-közzel belecsempészi a drámát ebbe a burkoltan Mission: Impossible-moziba, amelyet a film végére egyre inkább elural az akciójelenetek grandiózussága.

Pazar és legfőképp hiteles felvételekből építkezik a mozi az égben röpködő színészeivel, akik valódi vadászgépekben ülve játsszák el a szerepeiket.

A Mission: Impossible – Utóhatás lenyűgöző helikopteres jeleneteinek forgatása ihlette meg a producer Cruise-t, hogy továbbfejlesszék a felhasznált kamerarendszert, és az új Top Gun-filmhez valami olyat mutassanak, amilyet még nem látott a világ. Ezt a filmet nem a történet vagy a színészi alakítások adják el, hanem a nosztalgia és a technika. Meg persze a kockás hasizmok, melyekben ezúttal sincs hiány: az ikonikus strandröplabdás jelenetet ezúttal a tengerparti amerikai futball váltja.

Kiszámítható története és megfontolt romantikája ellenére is a Mavericknek óriási szíve van, ami a Top Gunért dobog

Ügyesen idéz meg ismerős momentumokat és helyszíneket a nosztalgia jegyében: ilyen például az újoncok első találkozása a bárban, és az első foglalkozás megmosolyogtató szembesítése. Nagy hangsúlyt kap a humor, amelyet az eredetiben a színészek improvizáltak. És persze végig a székbe szögez a letaglózó hang meg a mindent elsöprő látvány! Ezt a filmet tényleg a lehető legszélesebb vásznon érdemes megtekinteni.

A Maverickhez nem szükséges megnézni újra az első részt, bár teljes élményt igazán csak annak ismeretében nyújt.

Tom Cruise úgy húzta magára az új Top Gunt, mint valami trendi, dizájnos pólót. Vagy inkább Maverick az ikonikus pilótadzsekijét. Elképesztően jól is áll neki. S bár a film a píszí jegyében készült – minden különösebb felhajtás nélkül képviselteti magát bármilyen bőrszín és nem a csapatban –, azért szívesen meghallgatnánk azt az el nem mondott, ’93-as sztorit: Maverick Amelia Earhart-verzióját. Akkor talán nem csak látványban szolgálhatna úttörő újdonsággal egy Top Gun-film.

Bányász Attila