A szülő, aki marad és a gyerek, aki megy – Közös napló a köldökzsinór két végéről

–

A szülő, aki marad

Épp felszámolom az összes vegán jégkrémet, amit a mélyhűtőben hagytál. Ne izgulj, nem ki, hanem magamba dobálom őket. És irtó jó humuszt készítettem, ne haragudj, de szerintem jobb lett, mint a tiéd. Elég sokat eszem. Azt tippelem, hogy a képzésed végére minimum kilenc kilóval leszek több. Ennyi erővel akár terhes is lehetnék. Vallomás: képzeld, eszembe jutott a harmadik gyerek kérdése. Liza még egy kicsit velem lesz, de az is már csak pár év. Mi lesz utána? Kiről fogok gondoskodni? Kellene egy harmadik gyerek. Még fiatal vagyok. Meg egy önző dög, mi? Ha mostanában teherbe esnék, pont húsz év lenne köztetek… Tudom, mit gondolsz most: mi van?! És már hívod is Lizát: LOL ne már, anyánknak elmentek otthonról. Aztán Tamást, hogy meneküljön.

LOL ne már… hogy nem vagy itthon, hogy már egyetemista vagy, hogy egy másik ország másik városában élsz! Ráadásul egy olyan városban, amelyik veszélyes. Naaagyon veszélyes. Mert szinte mindenki biciklivel jár, így aztán te is. Bánom, hogy megtanítottunk biciklizni annak idején.

Mennyivel nyugodtabb lehetnék most. Egy dologgal kevesebb lenne a Dolgok, amelyek miatt szorongok, aggódom listámon. Tudom, hogy tök hülye vagyok, de a biciklid, a biciklizés miatt jobban izgulok, mint a space cake miatt. Örülsz, hogy nem hagyományos gondolkodású anyád van?

LOL de már… egyetemista vagy, egy másik ország másik városában élsz! Azt mondják, Amszterdam tök biztonságos város. Ezt Ádám is mondta, aki már egy évtizede ott él, és akitől az evőeszközöket, a mikrót és a porszívót kaptad a csont üres koleszkéglibe. És tányérokat is. Meg néhány jótanácsot. Már önállóan intézel mindent, munkát is gyorsan szereztél. Ráadásul olyat, ahol kaját is kapsz, yeah! Jut eszembe: jó, hogy amióta nem velem laksz, teljesen szabadon garázdálkodhatsz a kajaboltban meg a konyhában, vagy irtó jó? 

Szerintem elég jól berendeztük a kuckódat, én elégedetten jöttem haza. Persze nem intéztünk el mindent, de igazán kihasználtuk azt a pár napot. És hogy indulás előtt még ki tudtam takarítani, hát csodás volt. Ezt az emléket persze csak azért hozom fel, hogy félve megkérdezzem, amit sem telefonban, sem cseten eddig nem mertem: azóta (azóta = kb. egy hónap) előkerült-e az ajándék porszívó, a felmosócucc, használtátok-e ezen eszközöket rendeltetésszerűen? Kérlek, ne haragudj ez irányú kíváncsiságomért, de mivel hamarosan meglátogatlak, kicsit foglalkoztat a kérdés.

Na, a látogatásról. Képzeld, többen azt mondták, hogy hülyeség ilyen korán kirepülni hozzád, időt kell még hagyni. Egyrészt, amikor – lassan egy hónapja – elbúcsúztunk egymástól (másodszorra) Amszterdam nyugati szélén, úgy éreztem, kell egy kapaszkodó, tudnom kell, hogy nemsokára, nagyon belátható időn belül látlak megint. Hiszen 19 évig együtt éltünk. Persze mindig volt vándortábor, apás nyaralás meg egy kis bevezető a tutiba két éve nyáron, amikor kitaláltad, hogy az összegyűjtött pénzedből elmész egyedül Rómába egy nyelviskolába, és feltettelek a repülőre. De azok mindössze két-három hetes etapok voltak.

Szóval, kilépve abból az új indiai étteremből, ahol együtt sírtunk és vigasztalt bennünket a személyzet: értenek bennünket, hiszen India end Hángöri – szém kálcsör –, aztán, majd ha kibőgtük magunkat, akkor igazán jófejség lenne tőlünk, ha értékelnénk az éttermet a neten, és egyébként nem akarnál-e épp náluk dolgozni, mert pont beugróst keresnek.

Tehát búcsúebéd-étteremből ki, te bringára fel, mi autóba be, én pedig azonnal elkezdtem nézni a következő repülőjegyeket. Megyek hozzád, nemsokára találkozunk. Csak ebben tudtam gondolkodni. Egyelőre.

Nyilván ez az időintervallum majd kitolódik, de nem megy azonnal. Nem bírnám ki a hosszú hónapokat. Na jó, nyilván kibírja az ember és lehet, hogy egy esetleges Covid-hullám miatt megint nem lehet majd utazni, de amíg lehet, én mennék. 

Elvégre az, hogy külföldön lettél egyetemista, nem büntetőtábor. És nyilván mindig egyeztetem veled, ahogy egyeztettem most is, hogy te mit szeretnél, és tudom, hogy őszintén megmondod majd azt is, ha esetleg épp nem fér bele az idődbe egy hétvége, hogy én meglátogassalak, mert annyi programod lesz, és béna, ha az anyáddal kell bringázni a városban, vagy amiatt aggódni, hogy érjen már véget a többedik kör esti kártyaparti velem, mert már nagyon mennél a haverjaiddal bulizni, de én mégiscsak vendég vagyok nálad. Most még ezt nem mondtad, szóval vigyázz (és takaríts), mindjárt jövök!

Ezzel együtt, bevallom, elbizonytalanodtam, hogy rosszul teszem-e, hogy tényleg nem lenne szabad még meglátogatni téged ilyen rövid időn belül. Vajon ezzel nem nehezítem-e meg a „beilleszkedésedet”? Meg is kérdeztem erről egy szakembert, felkerestem GT-t, a pszichológust, úgyis időszerű egy kis beszélgetés vele. És megnyugodtam. Azt mondta ugyanis, hogy itt nincs olyan, hogy korán. Menjek, érezzük jól magunkat, ez majd szépen be fog állni. Amíg nem hetente megyek hozzád, addig nincs baj. (Azt már nem mertem megkérdezni, hogy a kéthetente belefér-e, inkább másról kezdtem beszélni.)

Na jó, a viccet félretéve,

igyekszem egészségesen leválni rólad, Manókám. Nem könnyű, pláne, ha az ember lánya (vagyis én) nem is igazán akarja ezt. Mármint leválni. De nincs mit tenni.

Őrült nehéz, hogy nem jössz haza, hogy a lakáskulcsod itt van és nem nálad, és hogy még százat kell aludni a téli szünetig, hogy újra velünk legyél itthon (egy kicsit). De legyen inkább így: már csak százat.

Addig is, írd azt cseten, hogy „bocs most nincs időm, de ölellek”, vagy azt, hogy „LOL ne már, anya, ezt most kérdezed meg harmadszorra”.

Mert ilyenkor nekem kicsit könnyebb.

A gyerek, aki megy

Amikor rám tör a hoppáré – vagyis: a fejembe veszek valamit, és akkor jöhet Szulla meg Kirké, de én akkor is eljutok Ithakába, semmi nem állíthat meg –, te akkor is támogatsz. Akkor is, amikor egy tavaszi napon a mindig gyerekricsajos Vérhalom téri hintán lábat lógatva kitaláltam, hogy márpedig én ebbe és ebbe a gimibe fogok járni, arra a szakra, más szóba sem jöhet! Te annyira bíztál bennem, hogy be sem írtunk egy „gyengébb”, C terves sulit, csak az erősek jöhettek szóba. Nem tudom, mi lett volna, ha nem azzal hívsz föl, hogy sikerült, miközben én a testnevelés-öltöző pepita kövein húztam épp a kamufelszerelésemet. Az örömkönnyeid átcsordogáltak a telefonon. És ilyen volt az is, amikor kijelentettem, hogy én márpedig megtanulok olaszul, sőt előre hozott érettségit teszek belőle, vagy azt, hogy… külföldön fogok továbbtanulni.

És most itt vagyunk. Háromszáz motivációs levelemet, esszémet, kérdessort, ösztöndíjra jelentkezést, interjúra készülést olvastál át és hallgattál végig (persze más családtagok, mentorok mellett, akiket szintén nem kíméltem, mert fő a maximalizmus, vagy ahogyan a barátnőm ilyenkor mondja: „a Pankából előbújt megint a szűz aszcendense”), a Szívek szállodája Roryját megszégyenítő pró–kontra listákat írtunk, és csendben imádkoztunk. Én a megváltást hozó e-mailért, te meg egy summás ösztöndíjért.

Tényleg felfoghatatlan, hogy épp egy éve (pár napja dobta fel a Snapchat memories, ne kérdezd, miért van még mindig meg), hogy nekiálltam úgy igazán a felvételihez szükséges „Personal Statement”-emnek, vagyis a 37 sor = 2000 karakter összehozásának. Most meg itt ülök, pontosan 1400 km-re tőled, tudom, hogy otthon vagy már este hat óta, mert ugye felváltva nézzük a Life360-at (családi helymeghatározó biztonsági mobilalkalmazás – a szerk.), úgyis annyira megnyugtató, hogy láthatjuk, ki, mikor, hol merül le éppen (legtöbbször a húgom, Liza).

Pedig azt beszéltük meg, hogy fokozatosan válunk el.

Ugye, először volt, hogy külön szállodai szoba, aztán két napra rá még felmentetek északra kirándulni, de akkor is még csak valahol Frankfurt, maximum Karlovy Vary környékén lehetnél, a procedúrához ragaszkodva. De azért gyere vissza, ha kisörözted magad, kérlek. Már eleget nyúlt a köldökzsinór.

Tudod, mikor kezdett leesni, hogy ebbe a kis lakáskába csak én fogok beköltözni (meg majd egy bangladesi lány), és a bőröndben csak az én nagyon, de nagyon redukált számú könyveim csücsülnek, a tieid nélkül? Nos, nem az utolsó párás budapesti napokon. És nem is akkor, amikor a repülőn ülve úgy szorítottad a kezem, hogy azt hittem, örökre nyoma marad. De nem is a már amszterdami éttermekben előadott esti síró előadásainkkor.

Hanem akkor, amikor itt ültünk az akkor még üres padlón, ketten görnyedve egy frissen szerzett, piros IKEA konyhai tolókocsi papírjai és alkatrészei gyűrűjében, a gyéren megvilágított szobámban, ahova aznap telepítettük be azt a csodaszép kasmírzöld fotelt. Te elszántan, már-már harciasan pakoltad és szerelted össze azt a kis tárolót, már éjfél is elmúlt, mire a felénél jártunk (Kit akarok átverni? Jártál…), én csak adogattam neked a szögeket és léceket, de azok csak azért sem akartak fogyni.

Néztelek, és akkor kezdtem megérteni, hogy miért vettük a virágoskert-illatú vécészagosítót, a csíkos ágyneműt, a mosogatórongyot.

Láttam rajtad, hogy mi most itt nem csak egy szimpla bútort rakunk össze. Ez sokkal több. Ez egy ceremónia. És ha az IKEA-s alkatrészeket sikerül helyesen és stabilan összeállítanod, a köldökzsinór is feszes marad. Lehet a távolság bármekkora. 

„I would go to the ends of the earth
’Cause, darling, to me that’s what you’re worth…”

(Carole King: Where You Lead; részlet)

Eszter és Panni

A fotó a szerzők tulajdonában van