„Olyan, mint egy végtelen tükör: rajta van a múltam, a jelenem, a jövőm” – Filmplakátgyűjtő küldetésem különös története

–

Szerelmünk lapjai

Kristálytisztán emlékszem, mekkora izgalommal töltött el, amikor gyerekként végre kiérdemeltem azt a nemes feladatot, hogy kiválasszam az esti családi filmet. Gyors teletext-tanulmányozás (éljen, aki tudja, ez mi fán terem!) után megállapítottam, hogy csupán egyetlen jó film lesz aznap a tévében, az Álmomban már láttalak.

Este hét óra, én pedig tűkön ülve vártam a vörös bársonykanapén, hogy végre elkezdődjön. Felcsendült Paul Simon Me and Julio című száma, miközben madártávlatból szuperközelibe utazva szippantottam magamba az ébredező New York atmoszféráját. Megszűnt az idő, eggyé váltam a karakterekkel, beléptem a film világába.

Ott, azon az estén eldőlt, örökre és visszavonhatatlanul beleszerettem a filmekbe. Persze kívülállóként gondolhatnánk: „Ez meg miről beszél? Egy elcsépelt JLo-filmtől? Ennyi?” A válaszom pedig: igen. Pont ennyi.

Amikor az utolsó utáni statiszta neve is eltűnt a képernyőről, az öröm mellett felütötte a fejét egy másik érzés. A hiány. Mivel akkoriban még nem volt Netflix, de még kalózkodni sem lehetett, várnom kellett, hogy újra nézhessem és átélhessem azt az átütő élményt, amit nekem a filmnézés, később pedig a mozi adott. Néhány hónappal később végre megtört a jég, beindult a nagyüzemi DVD-ipar, én pedig

havonta három filmet kérhettem. Mekkora kín volt mérlegelni, hogy melyik három kerüljön fel a szent listámra!

Aztán amilyen szépen indult a műgyűjtés, olyan hamar le is áldozott a szerencsecsillaga, szépen lassan kikoptak a DVD-k a mindennapokból, online fogyasztottam, amit csak tudtam, ahányszor csak tudtam.

Így hát újra bekúszott mellém a hiány. Ekkor azonban történt valami. 

Ne haragudjatok, ezek meg micsodák?

Kora tavaszi, madárcsicsergős nap. Iskolába menet egy hatalmas kék óriásplakáttal bíbelődő férfira leszek figyelmes. Állok és sokáig nézem, ahogy finoman elsimítja a matt papírlap oldalait, csodálkoztam, hogy akkora kezekkel milyen mérnöki pontossággal illesztgeti a plakátot a keretbe. A kék plakátról virító piros hinta hívogató jelenléte örökre beleégett a memóriámba, hát még a film maga! Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Ilyen lett az a csütörtöki nap is.

Iskola helyett beültem Reisz Gábor éppen néhány napja debütáló filmjére, beleolvadtam a moziszék vörös bársonyhuzatába, és hagytam, hogy átjárjon az az elemi gyerekkori érzés. Újra. Idő kikapcsolva, én pedig belépek a jelenetbe.

Én létezem kiábrándultan egy szakítás után a budapesti utcákon, engem nem ért meg a világ, és én sem őt, én veszek repülőjegyet Lisszabonba, én nem akarok egy bohóc lenni egy irodai padban. Aztán áramütés: ismét lemegy a stáblista, én pedig megint kézen fogom a hiányt. A filmtől megrészegülve botorkáltam ki a mozi folyosójára, amikor megláttam egy hatalmas kék dobozt az akvárium mellett, tele papírhengerrel.

Ne haragudjatok, ezek meg micsodák? – kérdeztem a kék szemű jegypénztáros fiút, aki a mai napig ugyanazzal a flegmasággal válaszol. Plakát. Vigyed, ha kell.

Vittem. Ahogy teszem azt azóta minden hónapban, akárhányszor olyan filmet látok, ami rólam is szól. Legalább egy kicsit.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, milyen plakát lesz a héten!

Nem tudnám megmondani, összesen hány plakátot sikerült begyűjtenem azóta (persze újévkor mindig megfogadom, hogy az idén megszámolom, de minek?), de minden élethelyzetemhez, fájdalmamhoz, örömömhöz, szerelmemhez és csalódásomhoz van egy filmem. Meg persze egy plakátom is. Mert egy plakát több, mint egy egyszerű papírdarab, inkább olyan, mint egy végtelen tükör: rajta van a múltam, a jelenem, a jövőm.

Ha hiányzik az édesapám, egyből egy Külön Falka-plakátot veszek elő, és azonnal intenzíven érzem, milyen apa nélkül létezni, vágyni a jelenlétére, haragudni rá, hogy nincs ott. Egyből átérzem, ahogy együtt tartunk egy soha meg nem valósuló barcelonai út felé, hogy bár van, mégsem lesz.

Amikor összetörték a szívem (ironikus módon éppen a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan egyik ikonikus jelenetének padján, a Feneketlen-tó mellett), hónapokig a Rossz versek-plakátomat néztem. A főszereplővel szintén egy padon szakítottak, én pedig bár csak a szobámban ültem, lélekben a padon jártam, közben pedig a film kezdőmondata cikázott a gondolataimban: „Nem tudtam semmit a szerelemről. Vajon folyamatosan múlik el minden vagy egyik pillanatról a másikra baszódik el ez az egész?, közben pedig az Omega Gyöngyhajú lány című dala teszi meg szürreálisabbá az alapvetően is furcsa világom.

Ha útkeresési krízist élek át, A világ legrosszabb embere plakátomhoz menekülök. Hirtelen Budapestből Oslo lesz, s lényegében a helyszín mindegy is, mert nyelvtől függetlenül ugyanazt az elveszettséget érzem: hogy vágyom valamire, mégis vaslánccal szorítva fojtogat a félelem, így hát sosem tudok igazán megérkezni.

Bár viszonylag kevés cuccom van, mégis van egy sarka a szobámnak, ahová a lelkem igazán hazajár. Itt magaslik egy fehér állvány, amiről mindig az aktuális életérzésemet tükröző plakátom lóg.

Ahol reggelente, kávét szürcsölve leülök, gondolkodom, és újra eggyé válok a filmmel, újra eggyé válok önmagammal.

Van köztetek, aki filmplakátokat gyűjt?

Révész Boglárka

A képek a szerző tulajdonában vannak