Nincs menekvés, nincs esély a félrenézésre! – Émile Zola nem tudott hallgatni

–

Életeseményei nem adnak számomra magyarázatot arra, hogyan volt szeme és füle a legkülönbözőbb társadalmi rétegek ábrázolására – hihetetlen mély átérzéssel, rokonszenvvel, tudással írt. Érzékenyen és sokszínűen ábrázolta a felső tízezerhez tartozók életét éppúgy, mint az éhbérért, napi életveszélyben dolgozó bányászokét, meg tudta mutatni a tömegtermelésből hasznot húzó kereskedő gondolkodásmódját, a testi-lelki nyomorba süllyedő alkoholista munkásnő szinte zsigerekbe kódolt kiszolgáltatottságát, és a férjhezmenésért megalázó praktikákhoz folyamadó nők érzelmi elfásulását egyaránt.

A naturalista stílus egyik megteremtőjének tekintjük Zolát

Számomra két lenyűgöző eleme van munkásságának. Az egyik, hogy sokszor egyetlen életkép felfestésével sorsokat ábrázol (például, amikor A Patkányfogóban Gervaise-t két gyermekükkel elhagyja a párja, Lantier, és a fiatal nő kétségbeesetten végignéz az utcájukon, az olvasó tekintete pedig kíséri az övét, és egyben leendő sorsát is látjuk, amelynek kétségbeejtően sokatmondó pontjai a vámház, a kórház, és minden alkoholista menedéke, a Patkányfogó nevű ivó…). 

Zola mindezek mellett az egymásba fonódó életek, események leírásának nagymestere.

Nana című regényét dühösen tűzte pellengérre az egyház és a (lelkében, képmutatásában) kispolgári társadalom

Pedig aki kicsit is értő szemmel, minimális empátiával olvasta, annak érzékelnie kellett: nem az a botrány, hogy a főszereplő prostituált, hanem az, ahogy a társadalom legkülönbözőbb rétegei asszisztálnak, sőt tevékenyen részt vesznek egymás kihasználásában anyagilag, szexuálisan, érzelmileg. Kevés igazán szerethető karakter jelenik meg ebben a regényben, de ha az olvasó akár csak egy cseppnyi önkritikát is hajlandó gyakorolni, akkor észreveszi: Nana sokkal inkább jelképe az erkölcstelenségnek, nem pedig a megjelenítője. Sőt, ő azon kevesek egyike, aki – státuszánál, „hivatásánál” fogva – a legkevésbé árul zsákbamacskát.

A szeméremsértést kiáltók talán észre sem vették, hogy a főszereplőnő bűnös mivolta leginkább annak köszönhető, hogy ezt a bűnt oly sokan, oly sokféleképp szeretnék élvezni – de azért (szemben a kurtizánnal) inkább a tisztesség és polgári erkölcs álarca mögött.

A másik fontos elem, amit nagyon tisztelek és szeretek Zola műveiben az, hogy mesteri érzékenységgel fonja egybe a társadalmi és egyéni felelősséget.

Nem mentegeti az egyént, a személyes döntések, hibák, tévedések súlya alól sem menti fel szereplőit – ám könyörtelen nyíltsággal mutatja meg, milyen az a társadalmi, gazdasági, politikai közeg, amelyben még a látszólag erősebb, stabilabb, magasabb pozícióban lévő emberek is csak kapálózni tudnak a boldogságért.

Az én olvasatomban a legnagyobb bűn, ami ezekben a regényekben megjelenik, az a képmutatás, a hazugság

A társadalmi igazságtalanság is mintha ennek lenne a következménye. Erkölcsösséget hazudik a Tisztes úriház házmestere és minden egyes lakója, amelynek következtében a legalávalóbb tettek fölött is gálánsan elsiklik a tekintet, de a férje nélkül beköltöző terhes asszonyt a szülés napján, alig párórás csecsemőjével az utcára lehet rakni, hiába fizeti ki a bért… Hiszen egy „tisztességes házban” az egy főre bérelt szobában nem lakhatnak ketten, arról nem is beszélve, hogy a nővel nem lakik (de nem is lakhat) együtt a férje! 

Mindegyik érintett fél számára megalázó, ahogy a polgárcsalád lányai próbálják elvetetni magukat szinte minden szembejövő, potenciális fiatalemberrel, de a helyzettől szenvedő édesapa egy veszekedés során kimondja: nem lenne szükség erejükön felül költeni „uzsonnákra”, ruhákra, vendégeskedésre, ha a felesége és a lányok beérnék olyan udvarlókkal, akik hozzájuk hasonló színvonalon élnek. Ezt a fajta magamutogatást, taposást azonban elvárja és támogatja környezetük minden egyes tagja, kilépni belőle, hátat fordítani szinte lehetetlen.

A legkevesebb hazugság, képmutatás a Germinal bányászcsaládjainak életét övezi, hiszen a „nagy hazugság” felülről nehezedik rájuk: a munkaadók, a részvényesek terpeszkednek fölöttük, valahol Párizsból döntenek sorsokról, elhitetve magukkal, hogy a teljesítménybér, amit fizetnek, elegendő. És ha a bányászok a minél magasabb bér érdekében kevesebb időt, energiát fordítanak a biztonsági előírások betartására, akkor természetesen „ők a hibásak”.

Naturalizmus – megmutatni a legkisebb részletet is, minden szépítés nélkül

Zolát olvasni számomra olyan, mintha Gulliver szemével néznék, aki megérkezett az óriások országába, és minden apró szemölcsöt, pattanást, megpattant eret sokszoros nagyításban lát.

A szerző „rázoomol” mindenre, legyen az jó vagy rossz, megható vagy undorító. Nincs menekvés, esély a félrenézésre. Lehet, hogy volt, aki annak idején a Nanát mint „pornóirodalmat” olvasta – de az érzéki részek mellett észre kellett vennie ennek a világnak az ürességét és hamisságát is.

Ugyanígy minden szépítéstől mentesen mutatja be a Hölgyek öröme című regény, hogyan teszi tönkre a „pláza” a kistermelőket, például az egyedi, szépen faragott, szabott-varrott esernyőket készítő mester cégét, aki képtelen felvenni a versenyt mennyiségben és árban a nagyvállalkozó kínálatával – ám feltárja azt is, mennyire éhezik a valódi érzelmekre, őszinteségre, barátságra a nők által körülrajongott milliomos.

Szívszorító alapossággal mutatja be, hogyan válik valaki az alkohol rabjává

Nagyon nehéz nem együttérezni A Patkányfogó Gervaise-ével. A fiatal nő egyedül, szegényen, két kisgyerekkel még képes küzdeni, felállni, dolgozni éjt nappallá téve. Képes kikecmeregni a nyomorból, van hozzá lelki- és fizikai ereje is. És mégsincs esélye, úgy sem, hogy későbbi párja őszintén vonzódik hozzá, csak épp gyenge ember, aki elbukik, és Gervaise is vele, akkor, amikor a legkönnyebb megbillenni: mikor már úgy érzi, sínen van, már nem kell a napi megélhetésért aggódni, bízik magában mint anya és mint munkás. Csak mint nő nem bízhatott magában soha, ezt az első csábítója sikerrel elérte. De Zola nem ad egyetlen magyarázatot, nem mutat rá egy „bűnösre”, nem mondja: ő a hibás, ő az oka mindennek. Ahogy már írtam: regényeiben az egyéni döntések és a társadalmi körülmények együtt alakítják az ember sorsát, hullámzó, mikor, melyik nyom le vagy emel fel, de sosem állítja, hogy kizárólag az egyik lenne önmagában felelős azért, ami történik.

„Rázoomol”, írtam, és valóban ezt érzem

Amikor olvasom, ahogy különböző társadalmi réteghez tartozó emberekről ír, például rendkívül szegény sorsú és kiszolgáltatott lányokról-asszonyokról. A száraz tények (mérnök édesapa, elszegényedő család, gimnáziumi tanulmányok, könyvkiadói, később írói munka stb.) nem árulnak el számomra semmit abból, hogyan tudta átérezni, milyen pokolian nehéz napi tíz órát állni egy eladólánynak akkor, amikor menstruál. Vagy – bevallom –, megütött, amikor a Germinalban nemi erőszakról ír (annak kapcsán, ahogyan a fiatal bányászlányt az udvarlója magáévá teszi.) Zola a XIX. század Franciaországában tudta azt, amit én akkor, amikor először olvastam, még nem: hogy egy szexuális aktus akkor is erőszak, ha a nő nem sikít, sőt, másnap elfogadja vőlegénynek a férfit, de az együttlétre mégis vágya, akarata ellenére került sor, és már a tiltakozása, menekülési próbálkozása közben is pontosan tudta, hogy teljesen kiszolgáltatott.

Ezért a tudásért, érzékenységért vagyok hálás Zolának. Annak az embernek, aki nemcsak a regényeivel küzdött az igazságtalanság ellen, hanem – amikor úgy hozta a sors, a tetteivel is.  

1894. október 15-én hazaárulás vádjával letartóztattak egy zsidó katonatisztet

A „bizonyíték” a párizsi német követség katonai attaséjának, Max von Schwarzkoppennek szánt kézzel írt feljegyzés volt, amelyet egy takarítónő talált meg. A lista titkos katonai adatokat tartalmazott. 

Az árulás, illetve kémkedés gyanúja tehát megalapozott volt, a (valódi) kém személyére több jel is utalt, ezekről azonban a nyomozás során nagyvonalúan eltekintettek. Ahelyett, hogy megpróbálták volna megtalálni az igazi árulót, már az első pillanatban sikerült kreálni egy bűnbakot, Alfred Dreyfust, a harmincöt éves, hivatásos katonát, akinek sem oka, sem valódi lehetősége nem volt a kémkedésre, és akinek hivatása, élete volt a katonai szolgálat. (Gyárfás Dorka ITT írt a történet nyomán készült filmről, érdemes elolvasni.) Az eljárás hemzsegett a hibáktól és a szándékos „figyelmetlenségektől”. A vád bizonyítékokat kreált, és tökéletesen hiteltelen szakértői véleményeket tárt a bíróság elé. Amikor például a grafológusok semmiféle hasonlóságot nem találtak Dreyfus írása és a papíron található kézírás között, a férfit arra kényszerítették, hogy minél több mintát adjon, ülve, állva, hason fekve, bal kézzel… annak érdekében, hogy előbb-utóbb majd csak produkál olyan eredményt, ami számukra elfogadható. Erre ugyan nem került sor, a kézírás egészen egyszerűen nem egyezett, ám végül sikerült találni egy olyan grafológus „szakértőt”, aki elmagyarázta, hogy az íráskép különbözősége a bizonyíték arra, hogy szándékosan torzított, önhamisított írással van dolguk. Az „bizonyítékok” között szerepelt olyan megjegyzés is, hogy a vádlott zsidósága önmagában elegendő indíték az árulásra.

Dreyfust elítélték, megfosztották katonai rangjától, és az Ördög-szigeten lévő börtönbe száműzték, ám 1896-ban a francia titkosszolgálat élére került Georges Picquart ezredes bizonyítékot talált arra, hogy a burdereau (a bizonyítékként használt lista) nem Dreyfus, hanem Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy kézírásával készült. Esterhazyra több gyanús jel is mutatott, így sikerült elérni, hogy bíróság elé állítsák, ám a tárgyaláson felmentették.

Az antiszemita újságok és olvasóik ünnepeltek, a társadalom azonban közel sem volt egységes – nagyon sok ember kételkedett, és többen megpróbáltak küzdeni legalább annyira Dreyfusért, mint az igazságért, legalább annyira az ostobaság és rosszindulat, mint az antiszemitizmus ellen.

Egyikük volt Émile Zola, aki tudását, igazságérzetét, reputációját, és amiben a legerősebb volt: a szavait állította csatasorba

Megírta J'Accuse! –Vádolom! című nyílt levelét, amelyben kendőzetlenül kifejtette: a bírák a hadügyminisztérium utasítását követve mentették fel Esterhazyt. A Félix Faure köztársasági elnökhöz címzett levél célba talált: bár Zolát rágalmazással vádolták meg, a per híre, illetve az (el)ismert író álláspontja, érvei mindenhová eljutottak.

A hatalom csúcsán állók ugyan megpróbálták menteni a menthetetlent – Dreyfus 1899-ben csöndben kegyelmet kapott – ez azonban csupán látszatmegoldás volt: kegyelmet nem ártatlannak, hanem bűnösnek adnak. Végül 1906-ban nyilvánították semmisnek az eredeti ítéletet (Esterhazyt, aki Angliába szökött, végül sosem ítélték el).

A hallgatni nem tudó és sosem hajlandó író 120 évvel ezelőtt, egy szeptemberi napon szén-monoxid mérgezésben halt meg. Gyilkosság gyanúja miatt vizsgálat indult, amely végül eredménytelenül zárult. Ma sem tudjuk, baleset vagy idegenkezűség okozta a halálát annak az embernek, akit Anatole France méltán nevezett a temetésén „az emberiség lelkiismeretének”. 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis