Hogyan foszthat meg a történelem a boldog gyermekkortól? – Kenneth Branagh Belfastjából kiderül

–

Nyár van, augusztus dereka. Az utca gyerekzsivajtól hangos. A faltól falig flasztert nem töri meg tenyérnyi zöld sem.

A munkásnegyed praktikus, de nem környezetbarát. Anya rámosolyog egy kerékpárral hazatérő szomszédra, majd a fia nevét kiáltja. A név utcahossznyit visszhangzik szájról szájra; itt mindenki ismer mindenkit. A sarkon gellert kap egy unokatestvértől, be a keskeny sikátorba, amely most játszótérként funkcionál. Labda pattog, fakard csattog, hol egy pajzzsá kinevezett kukafedőn, hol egy képzeletbeli sárkány oldalán. A név célba ér, és a kilencéves Buddy a játéktól kimelegedve trappol hazafelé. Teaidő van.  

Útközben mosolyokat, tréfákat és üzeneteket gyűjt be mindazoktól, akiket hamarosan ellenségeivé kiált ki az intézményesített gyűlölet. Van még néhány önfeledt pillanata és pár méter egérút, mielőtt a boldog gyermekkor tojáshéja megroppan. Tömegbe verődik előtte az elkeseredés. Felfoghatatlan, amit lát. Értelmezhetetlen, amit hall. Sokként éri a váratlanul elszabaduló indulat. Valami kicsusszan a gyerekujjak közül, végérvényesen elveszi tőle a sarkon összeverődő csődület.

A felnőtté válás mindig veszteséggel jár, legyen szó családról, otthonról, identitásról vagy ártatlanságról. Túl sokat követel meg az embertől.

A kisfiú orra előtt szétrobbanó Molotov-koktél lángfalat emel. Szemében tükröződő visszfénye éhesen falja föl az álmokat. A körülötte kibontakozó zűrzavar elnyeléssel fenyegeti, de szerencsére anya ott terem. Óvón öleli körbe, jelenléte kiszorítja látóteréből az egymással vagdalkozó embereket. Most már mindenhol ő van. A kukafedő áthatolhatatlan pajzs lesz a kezében. Felfog minden rosszindulatot. Beviszi a házba, ahol az asztal alatt keresnek menedéket. Buddy világa darabokra hullik egy vallási köntösbe bújtatott politikai viszály miatt. Valami örökre elveszett az utcán. Vele együtt egy egész szigetország. Odakinn még mindig nyár van. Augusztus dereka. De már semmi sem lesz többé ugyanaz.

Felkavar a szél

Kenneth Branagh nem történelmi filmet alkotott. Meg sem próbálja a játékidő alig több mint másfél órájába belecsomagolni az észak-írországi konfliktust, sem a közvetlen három évtizedét, sem a közvetve hozzá vezető évszázadokat. Pláne nem szolgáltat igazságot: nem tör lándzsát senki mellett vagy pálcát fölötte. Perspektívája a gyermeké, aki nem érti, mi zajlik körülötte, de átérzi a nyugtalanságot, amely kifordítja önmagából a világát. Miért van az, hogy akikkel tegnap még együtt játszhatott, azokkal ma már nem szabad? Mi a különbség protestáns és katolikus között? Azon kívül persze, hogy utóbbiak meggyónhatják a bűneiket, ami milyen menő már! Gyerekszemmel felér egy örökbérlettel Istenhez.

A Belfasttal azért könnyű azonosulni, mert egy kisgyerek ügyes-bajos mindennapjairól szól, melyet beárnyékol a történelem.

Az utcán emelt barikádok közt iskolába jár, folyton bajba keveri az unokatesója és megtapasztalja az első szerelmet. Állandóan számíthat anyára, ritkábban a távollévő apára, és ott vannak a nagyszülők, akik mindig készek eligazítani őt az élet útvesztőjében. Buddy mögött ott áll óvón a család: a „biológiai eredetű” (mint a mosópor), közvetve pedig az utcai közösség, a kisfiú tágabb élettere.

Őt is anya szülte

Anya az oszlop, a családi összetartó erő. Aki, ha fenyít, azt is Buddyért teszi, visszarángatva az utcai zavargás közepébe, hogy visszarakassa vele az elcsent holmit. Mert az anyák már csak ilyenek: „szemellenzősek”, ha a vérükről van szó; csípős nyelvvel képesek jobb embert faragni a porontyaikból, ami – jobb esetben – maradandó nyomot hagy a gyermeki lélekben. A film legmeghatóbb pillanata, amikor apa megköszöni anyának, hogy felnevelte a gyerekeiket. Mert apa tisztában van vele, hogy ez nem az ő érdeme. Még csak nem is kettőjüké. Hanem csakis egyedül anyáé. És ezért kijár neki minden tisztelet. 

Apa Angliában dolgozik. Jobb esetben kéthetente láthatják, és olyankor nincs nála viccesebb ember a föld kerekén. Akkor mindent meg lehet vele beszélni. Apára azonban mindenkinek szüksége van: anyának férjként, nagyinak és papának támaszként, a fölkelőknek pedig tettestársként. De legfőképpen Buddynak kell egy apa. De nagyon.

Apám nevében

Ha apa nincs otthon, papához is lehet fordulni. A férfitémák kibeszélésének helye a kinti budi. Itt születnek a legbriliánsabb gondolatok. Papa mindig mindent meg tud magyarázni Buddynak úgy, hogy azt ő is értse. És a tanácsa, akárcsak a reggeli székelés, aranyat ér. Mindenhez van egy, általában a nagyinak szóló bölcs idézete. Merthogy ezekre mindig a nagyi válaszol. Igaz, olykor csak egy horkantással.

A nagyi, ha zsémbel is, szeretetből teszi. Szinte össze vannak nőve a papával. Buddynak mindene a mozi, de nagyi olykor elviszi a színházba is. Olyankor csak ketten vannak. Az egész világon. A nagyszülők fantasztikus kettőse Ciarán Hindsnek és Judi Denchnek Oscar-jelölést hozott. Branagh egy filmfesztiválon járva egy idős nőbe botlott, aki a könnyeivel küszködve csak annyit tudott mondani: „nagymama vagyok”. Az író-rendezőt mélyen megérintette a filmjétől érzelmileg eltelítődött asszony, akire a nagyija csak annyit mondott volna: a meghatottságtól jóllakott. Ez minden díjjal felért számára.

Túl az Óperencián

Anya és apa Angliába költöznének, hogy biztonságban tudják a családjukat. Buddy azonban pont fordítva van ezzel: kétségbeesik – teljes szívéből, úgy, ahogyan csak a gyerekek tudnak –, hogy elveszíti a barátait, az unokatestvéreit és Catherine-t, az iskolai szerelmét. Számára a szülővárosával a gyermekkori boldogság és biztonság illúziója veszik oda. Örökre. Túl nagy ár ez a felnőttségért.

A Belfast megmutatja, hogyan csapódik le egy polgárháborús helyzet a gyermeki lélekben és egy család életében.

Különös üzenete van ma, az immár lecsengőben lévő világjárvány fényében. Bár a film cselekménye egy három évtizedes, borongós történelmi időszak előzményeit festi föl, mégis az élet napfényes oldalára koncentrál. Mindezt magával ragadó humorral teszi. Nem csoda, hogy az írek igazi túlélők, ha ilyen szinten van kódolva bennük a derű!

Kenneth Branagh azóta sem találkozott a filmben is helyet kapó, gyerekkori szerelmével. Akkor úgy érezte, hogy nem ér föl a lányhoz. Azt hiszem, mindannyiunknak megvan a maga Catherine-je. A Belfast legfontosabb mondanivalóját a protestáns apa fogalmazza meg a legjobban fia katolikus szerelmével kapcsolatban: „Az a pici lány lehet gyakorló hindu, déli baptista vagy vegetáriánus antikrisztus, de ha kedves, tisztességes és mindketten tisztelitek egymást, szívesen látjuk őt és a családját a házunkban a hét bármely napján.” Tele a világ önmagukkal meghasonlott városokkal. Mint Belfast. Talán a lakói előbb-utóbb belátják: ami megoszt, az nem lehet jó. Mert a város mindenkié.

Bányász Attila