Negyvennégy éve játszotta utolsó koncertjét a Sex Pistols – Az Anarchy in the U.K. mégis aktuálisabb, mint valaha

–

„A rock ’n’ roll egy ráncos ringyó”

Ezt már Hobo is megénekelte, és általában véve ez a brit invázió óta így van. A rockzene történetének viszonylag rövid, az 1960-as évek közepétől a végéig tartó szakaszát jellemző stílusirányzat voltaképpen gyűjtőfogalma azoknak a brit zenéknek, amik a Beatles sikerét meglovagolva „átkeltek az óceánon”, illetve az amerikai kontinensen is befutottak.

A brit invázió előtti amerikai rock ’n’ roll többsége politikai témákat feszegetett, még akkor is, ha a szövegük romantikus vagy épp teljesen értelmetlen volt, nem sokkal később azonban a rock politikai állásfoglalása többé-kevésbé elcsendesült. Hiszen ki akarna igazságtalanságon, megaláztatáson és elnyomáson gondolkozni, amikor összeölelkezhetve ringatózhatunk az Oasisra? Miért mennénk az utcára tiltakozni, amikor már azzal kiakaszthatjuk a környezetünket, hogy maximumra tekerjük a Green Dayt?

Persze vannak kivételek. Ám mivel a rock and roll „az amerikai álomból kirekesztettek alkotása”, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy aktívan használjuk a zenét a jogfosztottak és diszkrimináltak jogaiért való küzdelemre.

A helyzet viszont az, hogy amióta nem kizárólag a Dürer Kert folyosóinak padlóján ülve, szakadt neccharisnyában, acélbetétes bakanccsal a lábamon és vodka-naranccsal a kezemben (minimum boros kólát képzeltél, ugye?) beszélgetek ezekről a kérdésekről, született egy új nézőpontom is: ahhoz, hogy valami politikai jelentőséggel bírjon, nem feltétlenül kell kapcsolódnia a politikához. 

Mondok is erre egy példát:

1968 áprilisában az NBC amerikai televíziótársaság levetítette a Petula című műsor különkiadását, amiben a rendkívül népszerű brit popénekesnő, Petula Clark szerepelt. A műsor egyik vendégszereplője Harry Belafonte Grammy-díjas afroamerikai énekes volt. Az On the Path of Glory című könnyed, de hatásos háborúellenes dal duettje közben Clark Belafonte karjára tette a kezét, az NBC leányvállalatai pedig kiakadtak. Ez volt ugyanis az első alkalom az amerikai televíziózás történetében, hogy egy fekete férfi és egy fehér nő megérintette egymást (körülbelül hat hónappal megelőzve a híres Kirk–Uhuru-csókot a Star Trekben). A műsor készítésében részt vevő vezetőket kirúgták, az eset pedig országszerte címlapokra került.

Petula Clark pedig azzal, hogy egy kritikus időszakban fontos gesztust tett, olyan egyértelműen foglalt állást, ami sokkal hatásosabb volt, mint száz és száz háborúellenes, tiltakozó dal.

A Sex Pistols politikai ideológiája sok szempontból összefüggéstelen,

de éppen azáltal, hogy ők voltak a Sex Pistols – vagy pontosabban, hogy jókor, jó helyen voltak a Sex Pistols –, fontos politikai üzenetet közvetítő zenekarrá váltak. Anarchy in the U.K. című első kislemezük a korábbi rock and roll dalokkal ellentétben egyfajta politikai hozzáállást adott a punknak – egyszerre volt dühös, euforikus és nihilista.

Ez az egyveleg pedig néhány egészen megrázó pillanat erejéig úgy sokkolta a világot, ahogyan egyetlen más művész sem tette, és talán már nem is fogja soha.

Bár az 1977-ben megjelent God Save The Queen című, második kislemezük nem fogalmaz meg útmutatást arra vonatkozóan, hogyan lehetne lebontani a monarchiát, de még csak javaslatokat sem tesz arra, hogy mivel lehetne helyettesíteni, mégsem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy God Save the Queen az Egyesült Királyság nemzeti himnuszának a címe is, és hogy a lemez 1977 májusának végén jelent meg, nagyjából egy héttel a II. Erzsébet uralkodásának 25. évfordulójára rendezett ünnepség előtt. Hát mi ez, ha nem lázadás a javából?

„A hetvenes évek legizgalmasabb rock and roll lemeze” – Rolling Stone

A Sex Pistols az Anarchy in the U.K. után tizenegy hónappal adta ki Never Mind the Bollocks Here’s The Sex Pistols című debütáló albumát, és amellett, hogy tizenkét számából négy már korábban megjelent, a világ összes dühe és gitársávja se tudta volna felülírni a tényt, hogy sok dal közel sem sikerült olyan jól, mint a korábbi kislemezek.

Amikor a zenekar menedzsere, Malcolm McLaren 1977 elején kirakta Glen Matlock basszusgitárost a bandából, gyakorlatilag megfosztotta a Pistolst a legjobb zenészétől és legizgalmasabb zeneszerzőjétől. Ezzel, meg persze azzal, hogy Matlock helyére az abszolút hozzá nem értő, és súlyos drogproblémákkal küszködő Sid Vicious került, a zenekar sorsa gyakorlatilag megpecsételődött.

1978 januárjában a Sex Pistols elindult amerikai turnéjára, amit a média és a közönség is érdeklődéssel várt, a siker azonban elmaradt. Vicious függősége és McLaren áskálódása koncertről koncertre nagyobb éket vert a tagok közé. A feszültség nőtt, az erőszak pedig nem kerülhette el a bandát. 1978. január 14-én, a turné utolsó állomásán, a zenekarból addigra már teljesen kiábrándult énekes, Johnny Rotten félreérthetetlen nyilatkozatot tett. Amikor az utolsó hang is elcsendesedett, Rotten a közönség felé fordult:

„Voltatok már átverve az életben? Jó éjt!”

– mondta, majd eldobta a mikrofonját, és lesétált a színpadról, a Pistols pedig akkori felállását tekintve megszűnt létezni.

A zenekar feloszlását követő másfél éven belül Glen Matlock a The Rich Kids nevű zenekarával kiadta a hetvenes évek egyik legjobb albumát, Johnny Rotten két remek lemezt jegyzett a Public Image Limited nevű formációjával, Steve Jones gitáros és Paul Cook dobos pedig fantasztikus zenét játszott The Professionals néven, amiben visszaköszön a Pistols hangzásának kissé poposabb változata.

Mi lett volna, ha ezek a szélsőséges és sokszínű tehetségek együtt maradnak?

Együtt fejlődtek, kísérleteztek, harcoltak volna, és Sex Pistols néven folytatták volna tovább. A Johnny Rotten munkásságán következetesen végigvonuló, problémaorientált dalszövegekből ítélve, ha a csapat kitartott volna, társadalmilag talán minden idők egyik legfontosabb, és politikai szempontból a valaha volt legjelentősebb rockzenekara lehetett volna.

De nincs minden veszve, és egyáltalán nem gondolom, hogy stílszerűen lázadni csak azoknak lehet, akik politikailag, társadalmilag vagy gazdaságilag jogfosztottnak érzik magukat.

Sokkal inkább arról van szó, hogy az elmúlt pár évtizedben a fehér középosztályból kikerülő művészek jellemzően biztosra mentek, és egy olyan komfortzónán belül maradtak, ami kerüli a kereskedelmi kockázatot, a nevetségessé válást és a konfrontációt.

Persze lehet, hogy a zenészek köszönik, jól vannak, ez a szerep nekik bőven elég, nem akarnak állást foglalni és beállni az aktivisták sorába. Mégis, elnézve a növekvő társadalmi és környezeti problémákat, a világnak talán már nem arra van szüksége, hogy az Imagine-t énekeljük. Amire most szükségünk van, az sokkal inkább Taylor Swift és Che Guevara keresztezése. Addig pedig, isten óvja a Sex Pistolt!

Mózes Zsófi

Kiemelt kép: Getty Images / Richard E. Aaron / Redferns